„A szoborban megjeleníteni kívánt gondolat nem lehet ostoba, nem lehet benne képzavar vagy félreértelmezés. Egy köztéri szobor nagy felelősség. Babakocsit tolnak előtte, gyerekek játszanak körülötte, szerelmek születnek alatta – ezért nem lehet csúnya vagy buta” – mondja Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész, akivel az alkotás folyamatáról, a külső elvárásokról, 1956-ról és a magyar szobrászművészetről beszélgettünk.
– Min dolgozik?
– Pillanatnyilag semmin, rajzokat, vázlatokat készítek. Ha igaz, legközelebb Kós Károlyról csinálok majd emlékművet, köztéri szobor lesz, amely körül a környezetet is rendezni kell majd némileg. Rengeteg adósságom van még, ezek egyrészt 1956 körüli adósságok – régóta érlelem Szabó bácsi, Dudás József és Tóth Ilonka szobrát – újonnan született adósság pedig Makovecz Imre szobra. Nagyon megérdemelne egy emlékművet, és nem csak jelképes mellszobrot, hanem komoly szobrot egy impozáns helyen.
– Visszatérő témája 1956. Mit jelent ön számára a forradalom?
– Ez életem legfontosabb, legmeghatározóbb élménye. Egészen addig mi, magyar értelmiségiek európainak tartottuk magunkat. Az kötött össze minket, hogy utáltuk a szovjet uralmat, de egyáltalán nem volt fontos számunkra, hogy magyarok vagyunk. Ez 1956-ban lett fontos. Akkor született meg mindaz, ami az új Alkotmányunk erkölcsi bázisa lett. Ott, akkor lépett érvénybe a lelkemben az, amihez a mai napig tartom magam emberként és alkotóként egyaránt, hogy „a haza minden előtt”. Minden egyéb csak utána következik.
– Hogy látja a magyar szobrászművészet jelenlegi helyzetét?
– Nem sokat tudok mondani a pillanatnyi magyar szobrász „közéletről”. Remeteségben élek Zsámbékon, ami részemről szándékos. Annyit látok, hogy nincs üldözve, nincs elfojtva, felülről irányítva, mint a szocialista realizmusban, ami bénító erejű volt a művészek számára. Viszonylagosan támogatva is van, persze nincs elkényeztetve, de tulajdonképpen működőképes. Jól állunk tehát, nincs okunk panaszra – persze mindezt szerény, magyar körülmények között értem. Mert ha például valaki egy nagyon nagy szobrot szeretne készíteni, abba valószínűleg beletörik a bicskája.
– Milyennek látja a fiatal generációt?
– A fiatalok között – mint minden szerencsés évszázadban – vannak zseniális tehetségek. Csak hogy egy nevet említsek, ott van például Párkányi-Raab Péter. Ő többet tud a szobrászatról, mint én, a jövője nagyobb, mint az én múltam – lelke rajta, hogy mire jut vele. Nincs még egy ilyen képzett grafikus és szobrászművész jelenleg az országban.
– Hogy látja, hol tart most a figuratív és konceptuális szobrászat vetélkedése?
– Becsülettel bevallom, nem igazán érdekel ez a szembeállítás. Éppen ezért nem tudok, és nem is szeretnék állást foglalni a konceptuális-figuratív vitában, már ha egyáltalán vitának tekinthetjük a szembeállítást. Mindkettőre van annyi kereslet, hogy életben tudjanak maradni. Különben sem a kortárs teoretikusok és művészek döntik el, hogy mi az, ami időtálló, hanem maga az idő, az utókor. Hiába csinálok meg valamit jól, hiába adok jeles feleleteket bizonyos kérdésekre, egyáltalán nem biztos, hogy minden jeles feleletet értékel majd az utókor. A rossz feleletek közül soha nem választ, de a jók közül is csak azt a néhányat, ami neki még mindig fontos, ami minden korban aktuális tud maradni, amiről érdemes beszélni. Persze hullámzik, koronként változik, hogy éppen mi az, ami fontos. Egy azonban bizonyos: az utókor sosem téved, legfeljebb késik, ha valamit remekműként kezdenek emlegetni, akkor az biztosan az is. A 19. században például Leonardót feltalálóként tartották számon, arra, hogy festőművészként zseniálisat alkotott, csak később eszméltek rá. Minden műalkotásnál azt a kérdést kell feltenni: szükség van-e rá. Hogy az a mű éppen milyen stílusban, hozzáállással készül, végeredményben lényegtelen. A valódi művész nem adott sémák, külső elvárások mentén alkot, hanem csakis magára hagyatkozva. Persze nem elhanyagolható kérdés a jelen felől nézve, hogy egy mű eladható-e a piacon, de az utóéletét tekintve a legfontosabb, hogy kell-e. Csak úgy van esély arra, hogy az ember valami sajátosat csináljon, ha nem közösködik, nem kérdezi mások véleményét, nem akar igazodni, nem kér segítséget, hanem egyedül, a legjobb tudása szerint teszi a dolgát.
– Ha azonban egy szobrász megrendelésre készít egy alkotást, portrét, óhatatlanul megjelennek az elvárások…
– Igen, de megfelelő profizmussal és gyakorlattal az ember ki tudja kerülni, hogy túlzottan beleszóljanak a munkájába, és meg tudja védeni a saját elképzeléseit. Én már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha tőlem valaki szobrot kér, az én stílusomat, gondolataimat szeretné látni benne, és rám bízza, hogy mit kezdek az anyaggal. Ha nem így lenne, akkor mástól rendelné meg a művet. A legutóbbi szobrom is így készült. Pap Géza vegyészmérnök és pálinkagyáros rendelt tőlem az etyeki birtokára egy Isten, áldd meg a magyart! című szobrot, amit most, október közepén avattak fel. Készítettem egy rajzot, amihez csak néhány apró javaslatot tett, a szobor pedig olyan lett, mint a vázlat. Nem szólt bele az alkotás folyamatába, szabad kezet adott.
– Rengeteg köztéri szobor készül a legváltozóbb minőségekben. Ön szerint mi a legfontosabb szempont?
– Több szempont van. Az első – amivel mostanában nem igazán törődnek –, hogy a szobor legyen jól nevelt, vagyis ne legyen bántó és idegen a környezetétől. Ennek az ellenkezője sem jó, ha egy mű úgy belesimul a környezetébe, hogy szinte észre se lehet venni. Nehéz megtalálni a két véglet közötti egyensúlyt. A szoborban megjeleníteni kívánt gondolat továbbá nem lehet ostoba, nem lehet benne képzavar. Egy köztéri szobor nagy felelősség. Babakocsit tolnak előtte, gyerekek játszanak körülötte, szerelmek születnek alatta – éppen ezért nem lehet csúnya vagy buta.
Gondolat - Kanadai Magyar Magazin 
Hozzászólás