Kosztolányi Dezső: Világ vége – novella

 

– Szoktál-e te álmodni a világ végérõl? – kérdezte tõlem Esti Kornél.

 
– Szóval te is szoktál. Én évenként ötször-hatszor véget vetek a világnak álmomban, megsemmisítem a földgolyót, mint azokat a homokgombócokat és sárkupacokat, melyeket gyermekkoromban gyúrtam a tóparton, aztán egy vonalzóval kegyetlenül kettévágtam. Úgy látszik, erre szükségünk van. Csodálatos, boldog rombolást végzünk ilyenkor. Egyszerre eltűnik mindenki és minden, s velük együtt mi is. „Együtt a halálba”, mint a rajongó szerelmesek, de nem ketten, hanem kétbillió ember, összeölelkezve, aggastyánok és csecsemõk, oroszlánok és bolhák, emelõdaruk, hõmérõk, ágyúk és bajuszkötõk. Hidd el, van ebben valami vigasztaló. A halál legkevésbé fájdalmas fajtája az, ha senki sem és semmi sem marad utánunk, amit irigyelhetnénk, még az utókor is velünk omlik össze, mely emlegethetne, s újságíró barátunk is, aki siratócikket írhatna rólunk és bizonyos nyájas kárörömmel veregethetné még szegény hullánk vállát.

Sok ilyen álombeli világ végére emlékezem. Volt sötét, a pokol minden sötétségével. Volt fényes, a mennyország minden fényével, cikázó villámokkal és tündöklõ fényrózsákkal. Volt bibliaian komor és ünnepélyes. Volt színpadi és hatásos, mint egy wagneri dalmű vége, melyben kürtök bömbölnek és harsonák ordítanak. Volt gyors és rettenetes, amikor a Föld egy üstökös lángcsóvájában pillanatok alatt pörzsölõdött el, mint holmi csillagközi rövidzárlatban, s én fejjel lefelé, lobogó sörénnyel buktam alá a világűrben, kéjesen viszketõ lábaimat kinyújtva, s szálltam-röpültem hosszú-hosszú fényévekig, anélkül hogy rendeltetési helyemre érkeztem volna. Az a világ vége, melyrõl utóbb álmodtam, abban különbözik a többitõl, hogy lassú volt, hosszan tartó, részletes s olyan valószerű, mint egy jó írásmű, mely a hihetetlent és túlvilágit hétköznapi keretbe helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel teszi elfogadhatóvá, igazán megrázóvá. Meghallgatnád?

Hát az úgy történt, barátom, hogy egy nyári délután, körülbelül fél hét felé az Erzsébet körúton sétáltam. Éppen be akartam térni a kávéházba, hogy lekenjek egy színházi cikket, amikor észrevettem, hogy a gyalogjárón kisebb-nagyobb csoportok verõdnek össze, s az emberek kinyújtott nyakkal, riadtan az ég egy pontjára néznek, kelet felé, s mutogatnak is arra, suttognak is valamit, de még halkan, s nem tudhattam, hogy mit. Ismerem az ilyen pesti csoportosulásokat. Egy gyermek eleresztette léggömbjét, azt lesik a háztetõk fölött, vagy egy furcsa, külföldi repülõgépet, vagy egy levegõvel felfújt papírzacskót, melyet ide-oda táncoltat a szél, vagy semmit sem, egyszerűen ugratják, bolondítják egymást. Nem is törõdöm velük, de amint továbbhaladtam, én is megpillantottam azt, amit õk, s ekkor elhidegedtek ujjaim a rémülettõl, és gyökeret vert a lábam.

Mi volt az, amit bámultak? Egészen jelentéktelen dolog. Egy kis fénypont az ég keleti sarkán, kék és halvány, olyan, mint a kórházban a betegek villanymécse, nem is nagyobb annál. De rosszul mondtam. Alighogy megállapítottam ezt, már nagyobb volt nála és sokkal izzóbb, akkora, mint az öklöm, s úgy ragyogott, mint egy ívlámpa. Szemlátomást közeledett. Egyelõre csend volt, mint végzetes politikai változások elõtt, amikor élet és halál van kockán, s a levegõben akasztófák meredeznek. De a következõ pillanatban már üvöltözni kezdett a tömeg, az égre kiáltott, kitárt karral s vak tájékozatlanságában kapualjakba menekült vagy kirohant az utcára, s egy általános mozgósítás, egy világforradalom, egy sohase elképzelt munkaszüntetés zűrzavara uralkodott mindenütt. A villamosok megálltak. Lovas rendõrök vágtattak elõ peckesen, kivont karddal, de csakhamar õk is belesodródtak a rémüldözõ csõcselékbe, s elhányták kardjukat. Tűzoltók és katonák gépkocsijai süvöltöztek, vészes tülköléssel immár merõben céltalanul, mert maguk se tudták, hogy mit kell oltaniok és oltalmazniok, s kik ellen kell harcolniok. Valaki fölfedezte, hogy hajára finoman õrölt, ismeretlen eredetű kék por száll, s arca, keze, homloka is kék lesz, mint a rejtélyes égitest, mely most már óriási tányérként izzott az égbolton. Erre az izgalom tetõfokára hágott. Mindenki a kézitükrében bámulta kék arcát. Leáldozott a nap, de a hõség nem csökkent, hanem emelkedett. Telefonozni akartunk valahová, de nem tudtuk, hogy hová. Az utcai telefonfülkéket megostromolták. Mindenki mással beszélt, a világmindenséggel keresett összeköttetést, hiába, hogy mitévõ legyen. Bõgõ hangszórók nyugalomra intették a közönséget.

Végre megjelentek az újságok tükörablakaiban az elsõ jelentések, fehéren lobogva, mint sirályok a viharban. „Csend, rend”, kiabáltak az újságok, régi tekintélyükre támaszkodva, de maguk is eszeveszett izgalomban, s nem adhattak egyéb tanácsot olvasóiknak, mint hogy belsõ forróságukat ásványvízzel csillapítsák, ezenkívül küldjék be hátralékos elõfizetési díjukat, mert az újság még ilyen körülmények között is a legszebb ajándék, a legmegbízhatóbb barát és a legnemesebb szórakozás. Szélhámos patikusok, akik egy életen át nem tudták eladni kotyvalékaikat, az utcán árusították idegcsillapító szereiket a „világ vége” nevű nyavalya ellen, s megitatták a hiszékenyekkel raktáron maradt hashajtóikat, hánytatóikat és hajszeszeiket. Este kilenc órakor a greenwichi csillagvizsgáló igazgatója rádión világszózatot intézett az emberiséghez. Szavainak igyekezett bizonyos higgadt méltóságot és tudományos mázat adni, de lépten-nyomon kitetszett, hogy õ, aki számon tartja az égbolt minden, rendes lakással bíró, megbízható csillagát és kóbor, büntetett elõéletű, többszörösen körözött csirkefogó üstökösét, nem is sejti, hogy micsoda ez a kék és forró kalandor, ez az égi szörny, mely minden elõzetes bejelentés nélkül látogatta meg a Földet, s végromlással fenyeget mindnyájunkat. A veszélyt nem lehetett titokban tartani. Éjfélkor egy párizsi tudós minden köntörfalazás nélkül tudatta a világgal, hogy itt az utolsó órája, s ha az égitest közeledése ilyen ütemben folytatódik, aminek ellenkezõjére semmiféle reménység sincsen, akkor három nap múlva megszűnik minden élet, s leghelyesebb, ha valamennyien elõkészülünk az együttes és fönséges halálra. Az õ véleményét, melyet késõbb egy amerikai csillagász pontos számítással ellenõrzött és helybenhagyott, az újságok szűkszavú különkiadásban jelentették meg.

Bevallom, ekkor már fölöttébb untam a huzavonát, nem érdekelt többé sem az emberiség sorsa, sem a saját sorsom, s fáradtan, elcsigázva hazafelé bandukoltam. Elhatároztam, hogy otthon majd farkasszemet nézek a valósággal. Lámpát se kellett gyújtanom. Dolgozószobámba oly éles, kék fény nyilallt be, mint a capri Kék barlangba a legragyogóbb napsütésben. Órákig járkáltam le s föl, hátratett kézzel. Tétováztam, hogy mihez is kezdjek, írni nem volt kedvem. Kinek és minek? Végrendeletet hagyjak hátra? Ez éppoly ostobaság volna. Inkább ittam. Volt nekem egy hollandi kakaólikõröm, melyet egy hóbortos, teljesen beszámíthatatlan tisztelõmtõl kaptam. Mindig takarékoskodtam vele, mert drága, ritka, zamatos ital, nekem valóságos ambrózia s ma úgy szólván beszerezhetetlen. Lassanként kihörpintettem az egészet. Ettõl világosság gyulladt agyvelõmben. Enni is kívántam. Orvosaim az utolsó próbareggelim óta eltiltottak a nehéz, fűszeres ételektõl. Lekanyarítottam magamnak egy darab szalámit, háromujjnyi vastagon, úgy, ahogy szeretem, s mohó fogakkal haraptam belé, fittyet hányva minden következménynek. Kitűnõ közérzetem támadt. Ezt csak az zavarta, hogy velem szemben, a dolgozószobám falán a Kompozíció című futurista festmény kacsintott rám. Welly Pepi tisztelt meg vele, aki a tehetségtelenséget mindig sikeresen egyesítette a tébollyal. Gyomromból utáltam ezt a mázolmányt, de eddig nem volt szívem a szemétbe vetni. Welly Pepi különbözõ ürügyeken havonta egyszer bekukkantott hozzám kémszemlére, hogy még nálam lóg-e a képe. Most zsebkésemmel szíjakká metéltem a vásznat. A levegõ tisztult.

Miután így elkészültem a testiekkel, a lelkiekre vetettem szememet. Két levelet írtam. Az egyik levelet Katicának írtam, aki egy életen át azt hitte rólam, hogy szeretem. Közöltem vele, hogy egyáltalán nem szeretem, és nem is szerettem soha, szakítok vele, nem is óhajtom látni soha többé. A másik levelet Violának írtam, akitõl istentelen kezek elszakítottak. Bevallottam neki, hogy csak õt szeretem, hűséget esküdtem arra a három napra, mely számunkra az élet és az örökkévalóság. Ez megnyugtatott.
Még valamit elintéztem. Évekkel ezelõtt, tudod, kétezer pengõ elõleget kaptam egy kiadótól, hogy egy húszíves könyvet írjak valami politikai tökfilkóról s századunk legnagyobb elméjének és jellemének tüntessem föl. Ez az elõleg azóta súlyos kölöncként csörömpölt rajtam. Valahányszor kicsavartam töltõtollam, eszembe jutott a politikai tökfilkó s vállalt, de folyton halogatott kötelességem, a lelkem megbénult, s nem tudtam dolgozni. Én, ahogy ismersz, elõleget sohasem adtam vissza. Még õrületemben sem tennék ilyesmit. Még talán álmomban sem. De most, hogy a világ végérõl álmodtam, megtettem. Tüstént visszaküldtem a kétezer pengõ elõleget a kiadónak egy gyorsküldönccel, s meghagytam, hogy még álmából is zörgesse föl.

Jaj, mennyire megkönnyültem! Nem kell többé élnem, tehát élhetek. Nem kell többé írnom, tehát ismét írhatok. Élni kezdtem, barátom, azonnal, lelkemben az édes Violával, s írni is kezdtem, nem törõdve azzal, hogy nincs többé olvasó, tiszteletdíj és dicsõség, csak írtam, írtam, a vészes, egyre növekvõ csillagzat elõtt, a pokoli hõségben esztelenül és boldogan, egész hajnalig, s belemámorosodtam az örömbe, a háromnapos jövendõbe és munkámba. Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.

(1936)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: