Orbán: Jobb ez így Magyarországnak

Nem jött létre a megállapodás az Európai Unió állam- és kormányfőinek rendkívüli csúcstalálkozóján az EU 2014 és 2020 közötti keretköltségvetéséről, és ez előnyösebb Magyarországnak, mintha elfogadták volna az Európai Tanács elnökének javaslatát – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a tárgyalások végeztével pénteken. A kormányfő hozzátette: jó reményekkel várja a tárgyalások folytatását.

 

Olvass tovább »

Szakadás előtt? Schiffer és hat társa kivonult az ülésről

Nem tudott új frakcióvezetőt választani az LMP képviselőcsoportja pénteki budapesti ülésén. Schiffer András azt közölte: „azt mondták, hogy én egyem meg, amit főztem, evőeszközt nem adtak hozzá”, míg Jávor Benedek abban bízik, hogy nem lesz szakadás.

Nem tudott új frakcióvezetőt választani az LMP

A csaknem kilenc órán át zárt ajtók mögött zajló tárgyalás végén, este hat előtt nem sokkal Schiffer András és további hat képviselő kivonult az ülésről. Jávor Benedek leköszönt frakcióvezető később úgy fogalmazott, azt kérték a hét képviselőtől, hogy hétfőn folytassák az egyeztetéseket. Az ülésen a frakció élére javasolták Szél Bernadettet, Ertsey Katalint és Mile Lajost is, de nem fogadták el a jelöltséget, Schiffer Andrást pedig 8:7 arányban leszavazták.

Olvass tovább »

Áder: Évtizedekig tartó hallgatás övezte félmillió magyar sorsát

Áder János köztársasági elnök szerint „dolgunk van azzal, amit múltunk megértésének, a múltunkkal való szembenézésnek hívnak”, ebben a munkában pedig a történészeké a döntő szerep.

 

„A nemzetközi helyzet a második világháború küszöbén (új olvasatok)” című konferencián pénteken Budapesten az államfő rámutatott: nem lehet úgy tenni, mintha nem következett volna be és nyomtalanul elmúlt volna a kommunizmus sok évtizedes emlékezethiánya. A Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Kremlinológiai Intézete és a Barankovics István Alapítvány rendezvényén Áder, a konferencia fővédnöke annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az emberek alapvetően nyitottak múltjuk megismerésére és megértésére, és a történészek a legavatottabbak arra, hogy értő segítséget nyújtsanak ebben, mert „erős európai identitással rendelkező nemzeti közösségként csak így maradhatunk azonosak önmagunkkal”.

 

Olvass tovább »

Két Magyarország

Egy ismert balliberális hetilapban Bruck András író érzelmektől sem mentes, szinte fájdalmas, kétségbeesett írásban (Viktor nem fog elmenni. Élet és Irodalom, 2012. november 9.) számolt be arról, hogy a számára másik politikai oldallal gyakorlatilag minden összekötő híd lerombolódott, a két tábor között immár nincs semmilyen átjárás. A balliberális szempontból egyébként hatásos írás azzal a konklúzióval zárul, hogy két, teljesen más világ áll egymással szemben, s ezért immár nem maradt más megoldás, mint az, hogy békében váljon el egymástól a két oldal.

Nem áll szándékomban Bruck cikkét különösebben népszerűsíteni, de kétségtelen, hogy fontos írás, amely vélhetően hitelesen tájékoztat bennünket a balliberális táboron belüli, különösen radikális, ultraliberális értelmiségi holdudvar aktuális és súlyos hangulatváltásáról.

Márpedig ez az ultaliberális értelmiségi kör hangulatában, életérzésében odáig jutott – amit ez az írás plasztikusan tükröz vissza –, hogy Magyarország kettészakadt, és innen nincs visszaút. Ezek szerint határkőhöz érkeztünk, eddig ugyanis a baloldali-balliberális tábor éles és kíméletlen, gyűlölködő támadásban élte ki magát az Orbán-kormánnyal és a nemzeti oldallal szemben, hol itthon, hol külföldön, hol az Európai Unió és Európai Parlament színpadain, s az a remény éltette, hogy „legyőzheti” egy kíméletlen küzdelemben az ellenséget, rövid időn belül visszaveheti a hatalmat akár előre hozott választások, akár forradalom által, akár bármi áron, de legeslegkésőbb a következő választásokon.

Háborút folytattak-folytatnak tehát a jobboldallal szemben, s hittek-hisznek abban, hogy a háború megnyerése után „helyreáll” a rend Magyarországon. A „fasiszta” és „náci”, valamint „antiszemita” és „rasszista” – a többi szokásos és unalmas jelzőt hely hiányában mellőzöm, úgyis ismerik a kedves olvasók – jobboldal perifériára szorítható lesz, marginalizálható, s akkor végre újra felzárkózunk a „modernitáshoz” és a „normalitáshoz”, no meg persze Európához és a Nyugathoz a „mucsa” után, s mindenki boldog lesz e 93 ezer négyzetkilométeren.
És most lám: Bruck András elsőként azt fogalmazza meg, hogy ezek a szép balliberális álmok illúziók, Viktor nem fog elmenni. Mit jelenhet ez?

Megítélésem szerint annak a nem teljesen nyílt belátását a baloldal részéről, hogy ebben az országban a nemzeti-konzervatív gondolkodás megerősödött, és gyökeret eresztett. Nagy nehezen „észre vétetik” a balliberális szerzőknél, hogy nem úgy van az – mint hitték ez idáig –, hogy az a normális állapot, ha baloldali-balliberális, kozmopolita-internacionalista kormányzás és kánon uralkodik az országban, s ha mégis egy jobboldali korszak jönne, akkor az csupán történelmi „kisiklás”, amit gyorsan orvosolni kell, és orvosolni is fognak. Lassan talán megértik, hogy ennek az országnak minimum a fele, de a felmérések alapján annál sokkal nagyobb része számára nem a liberális jelszavak a fontosak, hanem a hagyományok, a nemzet, a kereszténység, a család megtartó ereje, a határon túli magyarok sorsa, a tekintély, a jó erkölcs és még sorolhatnám.
És ettől a felismeréstől mélységesen csalódottá és elkeseredetté válnak, ami pontosan érződik Bruck András írásán. (Dániel Péter Izraelbe való „menekülésének” szándéka is ezen érzület szélsőséges megnyilvánulása.) Rájönnek, hogy ezt az országot nem tekinthetik a sajátjuknak, és nem alakíthatják-formálhatják a tetszésük szerint, mint tették azt sok-sok évtizeden át. Rájönnek, hogy immár egyértelmű: a jobboldal vagy nemzeti oldal a továbbiakban nem hódol be, és nem enged. Hosszú távú együttélésre kellene tehát berendezkedni a jobboldali táborral.

Ám, ha jól értem Bruck András elkeseredett mondatait, akkor a patthelyzet beismerése nem a kényszeredett együttélésre való berendezkedés stratégiáit készíti elő. Nem a polgárháború befejezését, a frontvonalakon a „fraternizáció” megkezdését, a „tapogatózó” tárgyalásokat, egy jó békekötés – szerencsés esetben az „örök béke” (Kant) – feltételeinek megteremtését.

Ellenkezőleg: a nemzeti oldal tartós megerősödése, a nemzeti civil társadalom látványos kiépülése (lásd: Civil Összefogás Fórum, Civil Együttműködési Tanácskozás stb.) arra a következtetésre juttat egyes balliberális gurukat, hogy a „végső harc” megvívása esélytelen, a győzelem lehetősége elveszett.

A megbékélés lehetősége viszont, úgy látom, fel sem merül az említett körben. Marad tehát a brutális következtetés: csendben váljunk el egymástól, balliberális-posztszocialista-globalista tábor, illetve nemzeti-konzervatív tábor. Nincs több dolgunk egymással. E ponton – lásd Bruck írását – megszűnnek az indulatok. Nincs többé harag. Nincs többé közös pont. Kész, vége. Hiszen a párkapcsolatokban is így van: amíg haragszunk a másikra, amíg dühösek vagyunk, addig közünk van a másikhoz. Ha már csak csendesen és ernyedten nézünk a másikra, s már nincs bennünk semmi indulat, akkor ott van vége a kapcsolatnak.

A kérdés csak az: hogyan gondolják a balliberális körök a „váljunk el csendben egymástól” kivitelezését? Az országon belül maradva húzódnak vissza saját köreikbe, megszakítva minden párbeszédet? Vagy – mint Dániel Péter – az ország elhagyása az alternatíva?

Fontos kérdés, amelyre válaszolniuk kell. A nemzeti és konzervatív tábor, amelyik egészen biztosan itt marad ezen a földön, kíváncsi erre, mert ez egyáltalán nem mindegy a jövőt illetően.

 

– 2012. november 23., péntek

Sarkosan fogalmazva

Nagy igazság van abban, hogy amiről az ember nem tud, az nem is idegesíti. Az 1990 előtti korszak embere alig tudott valamit Magyarország társadalmi és gazdasági problémáiról, maga a „probléma” szó is kerülendő volt, különben is, elvtársak, a problémák azért vannak, hogy azokat megoldjuk, mondták. A KGST-üléseken Moszkvában bizonyára folytak tárgyalások a tervekről és arányokról, de vita aligha lehetett. Kohéziós alapokról nem lehetett szó, vétójogról meg végképp nem, ahogyan itthon is a társadalmi szervezetek „egyetértési jogukat” gyakorolhatták csak. A napilapok kizárólag az eredményekről zengtek dicshimnuszt, önmagára valamit adó ember nem nagyon ment politikai újságírónak, mert hazudni vagy hallgatni kötelező volt, és ha nem jól működött az (ön)cenzúra, akkor kedvező esetben a bűnös valamilyen üzemi lapnál készíthetett termelési riportokat szocialista brigádoknál. Ha valakiben mégis felébredt az információéhség, este bekapcsolta a Szabad Európát, a BBC magyar adását vagy az Amerika hangját, és ha szerencséje volt, talált egy kevésbé zavart hullámsávot. Persze azt is lehetett sejteni, hogy onnan sem vegytiszta igazság hangzik el, a „szabad világ” csábító üzeneteiben ott is szívesen elhallgatták a nyugati világ belső problémáit, és aki vétett a szabályok ellen, annak ott is kitették a szűrét. Az internet korában bárki tájékozódhat ezerféle lap és fórum segítségével, ha van kedve és ideje, de nem hiszem, hogy azzal a megnyugtató tudattal áll fel a számítógép mellől, hogy már a teljes igazság birtokában van. Elég a jelenleg folyó helyi háborúkra utalnom, amelyekről még utólag sem mindig tudjuk megállapítani, voltaképpen miért is törtek ki, s főleg milyen hatalom húzott belőlük hasznot. Példa gyanánt elég az iraki háborút említenem, amely rengeteg áldozattal és rombolással járt, de semmit sem oldott meg. Sejtéseink persze vannak, mint a hallgatag Kádár-korban, de bizonyítékaink nincsenek. Figyeljük a sakktáblát, a bábuk mozgását, de a kezeket nem látjuk. Az újságírók ugyanúgy találgatnak, mint az olvasók. Talán jobb is így: ne idegesítsük magunkat.

 

– 2012. november 23., péntek

Meddig lehet más az LMP?

 

Kicsit több mint két év, egy kormányzati ciklus fele adatott meg az LMP-nek arra, hogy elkerülje a színvallást, amelyet előbb-utóbb minden pártnak meg kell tennie, amelyik akár ideológiáját, értékrendjét tekintve, akár csak programpontjaival markáns, olykor dogmatizmustól sem mentes arculatot mutatva jut parlamenti mandátumhoz.

A magyarországi liberális elit számára egy hozzá közel állónak tekintett politikai erő esetében közel két évtizede a kérdések kérdése az, hogy a szóban forgó párt hajlandó-e összefogni bárkivel a baloldalon az aktuális jobboldali „veszély” elhárítására. Ez a veszély 1998 óta Orbán Viktorban és a Fideszben testesül meg – tekintet nélkül arra, hogy kormányzati pozícióban vagy ellenzékben van-e épp. Az LMP számára most ért véget a kényelmes ellenzéki politizálás időszaka, döntenie kell: hű marad-e 2010-es programjához és az előző húsz év politikáját, vezető politikusait ostorozó retorikájához, vagy beáll a sorba Bajnai Gordonék mögé, az egykori SZDSZ, annak holdudvara és amerikai barátainak instrukciói alapján, az Orbán-kormány leváltásáért folytatott „szent háborúban”.

 

 

 

Olvass tovább »

Bajnai, a bedőlt bálvány

Nem politikai hipochonder, akinek valahonnan ismerős a Bajnai Gordon nevével habosított Együtt 2014 modellje. Ha valakinek a többször is reinkarnálódott Demokratikus Charta jut az eszébe a balos hármas szövetségről, nem jár messze az igazságtól. Az akut fasisztaveszély elhárítására, a világ fellármázására szakosodott, huszonegy évvel ezelőtt gründolt mozgalom volt a mintája a mostani formációnak.

Akkor tudniillik szintén az volt a tét, lehet-e antifasiszta koalícióba forrasztani az újraformálódó csontbaloldali és liberális erőket. Az MSZMP-bőrt színleg levedlő MSZP-t, valamint az antikommunista hangoskodással parlamentbe jutott, ám valódi bolsevik identitását kivillantó SZDSZ-t sikerül-e közös akolba hajtani, hogy elkergethessék az első szabadon választott kormányt. A násztánc a célközönségnek szólt, amelyet azzal hergeltek a konzervatív kabinet ellen, hogy lám, eltelt egy-két év, és még sincs itt a Kánaán meg a nyugati életszínvonal. A frigyre összeboronálandó mátkapár, az MSZP és az SZDSZ a paraván mögött már rég egymásba borult. Sőt, sosem vált szét, ami összetartozott. Az udvarlási rituálé része volt tehát a charta tevékenysége, amely a pre-, poszt- és konstanskommunista erők szalonképessé maszkírozására volt hivatott.

 

Olvass tovább »

%d blogger ezt kedveli: