2020. március 25. — Mikos
VAKMERŐ KALANDOZÁS AZ ÉLET ÉS AZ ÉLETTELEN HATÁRMEZSGYÉJÉN SZENT ÁGOSTONNAL
Nem elegáns, ha egy újságíró valamely régi írásával hozakodik elő. De most rendkívüli helyzet van, s ez talán elfogadhatóvá tesz némely rendkívüli magatartást. 2017 februárjában írtam az alábbi cikket a Magyar Krónika felkérésére. S most időszerűbbnek érzem mindennél. Annál is inkább, mivel egy régi, kedves barátom, egykori gimnáziumi osztálytársam, Bognár Csaba, aki a téma szakértője, a napokban ezt írta gimnáziumi levelezőlistánkra:
„A koronavírus RNS-vírus, benne nincs DNS, csak RNS. Az RNS megduplázódásakor – az RNS-replikáció sajátosságából kifolyólag – sokkal több a hiba, több a mutáció, mint a DNS-t tartalmazó vírusok esetén. Az RNS-vírusok szaporodásakor (természetesen a gazdasejt szaporítja) sok mutáció keletkezik. Ezek többsége a vírus számára nem előnyös. De – a nagy számok törvénye alapján – egy nagy járvány során sokkal több lesz a mutáció. Sok esetben (nem mindig) a kórokozó a járvány során megvadul (durvább, virulensebb lesz), majd később kezd megszelídülni, és később úgynevezett szezonális, mindig jelen lévő, de már nagy járványt nem okozó kórokozóvá válik.”
Ez volt az utolsó lökés, amely megerősített abban, hogy a három évvel ezelőtti írásom időszerűbb, mint akkor volt. Íme!
RNS-világ és globalizáció
Mottó: „Az RNS-világot olyan 3,6 milliárd éve szoríthatta ki az új világ, de az hagyott még követhető, vizsgálható nyomokat maga után. Ez a világ mindenképpen mérföldkő volt az élet kialakulásához vezető úton, sőt lehet, hogy az első tényleg élőnek nevezhető képződmények is ebben az érában léteztek.” (Kun Ádám: Az RNS-világ. Természet Világa, 2011)
Semmiképpen sem szeretnék Herbert Spencerként vagy Thomas Malthusként hidat építeni a mitokondrium és az emberi civilizáció rettenetes vadhajtásai között, de most nem tudok szabadulni egy gondolattól.
Nemrégiben olvastam Kun Ádám tanulmányát az RNS-világról. De mi az az RNS-világ? Nos, az élet és az élettelen határmezsgyéje.
Úgy kezdődött, hogy úgy négymilliárd évvel ezelőtt (ezt így írják le számmal: 4 000 000 000) lett ennek a bolygónak stabil hidroszférája. Egyszerűbben fogalmazva: megjelentek a földi óceánok. És hiába írtuk le számmal is, a fenti mondatban akkor is az a négymilliárd év marad felfoghatatlan. Ugyanis nekünk, a Homo sapienseknek az idővel gyűlik meg legtöbbször a bajunk.
Már Szent Ágoston így elmélkedett rémületében, ha az idő szóba került: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk a jövő időnek, és ha semmi nem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő.
Ámde miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen, a jövő pedig még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha a múltba hanyatlik, miképpen mondjuk róla, hogy létezik? Hiszen létezésének oka éppen az, hogy nem lesz. Nem mondjuk tehát valóságos időnek, csak úgy, ha arra törekszik, hogy majd ne legyen.”
Igen, valahogy így. S ha e racionalitás felfalta világunkban akadna egy új Szent Ágoston, biztosan kiszámolná, hogy akkor tehát egy nap az 86 400 másodperc, egy év 31 536 000 másodperc, s ha ezt megszorozzuk négymilliárddal (31 536 000×4 000 000 000), úgy ebből a szorzatból megkapjuk, hogy hány éppen elmúlott pillanattal ezelőtt lett nekünk óceánunk ezen a bolygón.
És ugye mennyire megragadhatatlan még így is az idő? Az idő, ami e korban elveszíti kiterjedését. Stewart Brand így ír erről az Amíg világ a világ című művében: „Kórosan rövidül a civilizáció figyelmének időbeni kiterjedése. Ezt az irányzatot eredményezheti a műszaki fejlődés felgyorsulása, a piac vezérelte gazdaság szűklátókörűsége, a demokráciáknak a következő választások időpontjával behatárolt szemlélete vagy éppen a személyes lekötöttségek sokirányúságának elterelő hatása, és mindez egyre jellemzőbben. Valamiféle kiegyensúlyozó tényezőre volna szükség, a rövid távú gondolkodás mellett egyfajta mechanizmusra vagy mítoszra, ami a hosszú távú szemléletet és a hosszú távú felelősség vállalását támogatja, és ez a hosszú táv legalább évszázadokat jelent.”
Talán még soha nem voltunk ennyire távol a hosszú távú gondolkodás felelősségteljes vállalásától, mint ma. Ennél még Hippia is előrelátóbb volt, amikor kilopta a pestises halott szájából az obulust. Forduljunk egy pillanatra még Brand mesterhez: „Tekintettel a rövidesen bekövetkező túlnépesedésre; arra, hogy az életnek minden eddiginél nagyobb a hatása a majdan megszületendőre; a természetes rendszerek kimerülésére, az atmoszféra egyensúlyának felbomlására, a mérgező csapadékra, a kibontakozó technikára, a globális piacokra, a génmanipulációra és a népesség puszta számára; a tudományos és történeti tudásunkra, amely oly kényelmesen dobálózik az eonokat átfogó folyamatokkal, miközben az előre tervezett távlat legfeljebb ha öt évre szűkült – minden jel szerint súlyos szakadás állt be a folyamatban.
Egyre gyorsabban hozott döntéseink és egyre gyorsabban végrehajtott tetteink nem egyeztethetők össze a hosszú távú gondolkodással, illetve a reánk nehezedő felelősség súlyával. A leginkább jó a lehető legtöbbnek a leghosszabb jót jelenti, mert az érintett emberek többsége, akinek meghatározza az életét, csak ezután fog világra jönni. Kevés jót tehetünk a halottaink érdekében, ám annál többet az eljövendő nemzedékek üdvére (vagy éppen kárára).
Ahogy elfogadjuk a bolygó egészének egészségéért viselt felelősségünket, fokozatosan rá kell jönnünk, hogy az együtt jár a jövő egésze iránti felelősséggel. A legkártékonyabb önzés nem az Én!, hanem az Én! Ebben a pillanatban! A nagylelkű ellentét a Mindannyian, mindenkor formában fogalmazható meg; és ebbe feltehetően beleértendők a nem emberi lények is. A zen buddhisták a következőképp foglalják össze a feladatukat: Végtelen háládatosság a múlt iránt. Végtelen szolgálat a jelen számára.”
Nos, ehhez képest veszítettük el az időt, ehhez képest kellene felfognunk azt a négymilliárd évet. Négymilliárd évet, amennyivel ezelőtt lett óceánunk. És aztán elég hamar, már alig 3,8 milliárd év múlva kezdett kialakulni az a bizonyos RNS-világ. Kun Ádám így ír róla: „A földi óceánok megjelenése és az első baktérium-fosszíliák kora között helyezkedett el. A kezdeti, nem enzimatikusan másolódó RNS-ekből evolúció útján jött létre egy önmásolásra képes ribozim. Ásványi felszínhez kötődve újabb enzimek megjelenése következett, amelyek felszíni anyagcserét alakítottak ki.
Ez a viszonylag csekély összetettségű anyagcsere záródott lipidmembránba (kompartmentalizáció). Az addig egymástól elkülönülten másolódó ribozimok kromoszómába szerveződtek […], s ezt követően vált lehetségessé az összetett anyagcsere megjelenése. Előbb az aminosavakat nukleotid-hármasokhoz rendelő genetikai kód jelent meg, s ezt követte a fehérjeszintézis, s így az RNS-enzimekről fehérjeenzimekre való áttérés. Az RNS-világ lezárásaként az információ a továbbiakban DNS-ben tárolódik.”
Tiszta sor. Ám a tudomány még további titkokat tárt fel, nevezetesen azt, miképpen tudott fennmaradni az RNS-világ, vagyis miért nem pusztították el a molekuláris paraziták ezt a világot. Ugyanis a molekuláris paraziták mindig megjelennek. És az a törvényszerűség, hogy ha ezek a paraziták egy nagy rendszerben jelennek meg, a rendszer egészen biztosan összeomlik, elpusztul. És minél kisebb, minél inkább elhatárolt a rendszer, amelyben megjelenik a parazita, annál biztosabb, hogy a rendszer fennmarad, mert a parazita nem tudja elpusztítani. Vagyis minél több és minél kisebb rendszerre bontunk egy nagy rendszert, annál biztosabb, hogy egyes részek megmenekülnek a paraziták támadásaitól.
Ezt a tételt bizonyította Andrew Griffith professzor úgynevezett kémiai másoló rendszere. A kísérlet lényege az volt, hogy létrehoztak egy RNS-molekulákból álló rendszert, valami olyasmit, mint ami 3,8 milliárd évvel ezelőtt alakult ki. Tettek a rendszerbe bázisokat, nukleotid-trifoszfátokat, a kémiai másolást végző replikátenzimeket, vagyis létrehozták a rendszert, amelyben előbb-utóbb megjelennek a paraziták.
A replikátenzimek pedig gyorsabban másolják a parazitákat, éppen ezért omlik össze a rendszer. A kísérletben először 50 mikroliternyi rendszert készítettek. Ez a mennyiség ugyan a liter egymilliomod része, ám az RNS-világban nagy rendszernek számít. És ebben az esetben győztek a paraziták, a rendszer hamar összeomlott és elpusztult.
Ezt követően jött az ellenpróba: létrehozták ugyanezt a rendszert 10 pikoliter mennyiségben, ez nagyjából egyetlen molekulányi mennyiségnek felel meg. És láss csodát! Ebben a mennyiségben a paraziták nem tudtak elszaporodni, a rendszer életképes maradt. A paraziták és a mutánsok mindig megjelennek, ám ha kicsi, elhatárolt rendszerben jelennek meg, azokban csupán elősegítik a korrekciót és a fejlődést, de nem képesek elszaporodni és elpusztítani a rendszert magát.
S ekkor bújik elő belőlem Herbert Spencer és Thomas Malthus, hogy felkiáltson: a globalizáció létrehozta világunkban, ebben a rettenetesen nagy rendszerben szükségképpen megjelentek a paraziták és a mutánsok, és ha rendszerünk ekkora marad, akkor el is fogják pusztítani.
De hiszem, hogy nem marad ekkora. És azt is hiszem, hogy az időre is rá fogunk találni. Stewart Brandt szól erről is: „Patricia Fortini Brown a Venice and Antiquityben megemlíti, hogy az ókori görögök kétféle időt különböztettek meg: a kairoszt (az alkalom vagy a kedvező pillanat) és a kronoszt (örökkévaló vagy folyamatos idő). Míg az első… reményt kínál, a második figyelemre int. Kairosz a leleményesség ideje, kronosz a bölcsességé. Halottaink és meg nem született leszármazottaink a kronosz birodalmának lakói, és folyamatosan duruzsolják fülünkbe figyelmeztetéseiket, amiket meghallanánk, ha hajlandók lennénk kitekinteni megalkuvó, kairosz típusú álláspontunkból. A Kairosz aranykorát éljük. Vagy inkább a Kairosz higanykorát: folyékony, képlékeny, csillámló. Mérgező. Hátborzongató.”
Szerintem Brandt itt téved. Mert már nem is a kairosz aranykorát éljük. Hiszen nem az alkalomnak élünk, hanem folyamatosan rettegünk az alkalom elszalasztásától – így aztán a látszólagos boldogság, a Carpe diem boldogságát is elszalasztjuk.
De ez is el fog múlni. Visszatalálunk hamarosan az időhöz, az emberszabású időhöz, és feldaraboljuk a globalizált világot. És akkor majd lesz idő, alkalom, szándék és értelem újra elővenni Szent Ágostont: „Kérdeztem a földet és az válaszolt: nem én vagyok. Hasonlóképpen vallott minden rajta megtalálható. Kérdeztem a tengert s a tenger zúgó mélységét, az élő, tekergő lényeket, és azt felelték: nem vagyunk a te Istened, keresd őt felettünk. Kérdeztem a kavargó szeleket és az egész levegőég minden lakójával együtt azt zúgta felém: csalódik Anaximenész, mi nem vagyunk az Isten. Kérdeztem az eget, a Napot, a Holdat, a csillagokat, valamennyi felelt: mi sem vagyunk az Istened, akit keresel. És kiáltottam a testem kapuit körülálló minden létezőnek: csupán annyit mondtak Istenemről, hogy nem ti vagytok ő. Beszéljetek róla tehát valamit. És erős szóval zúgták a fülembe: »Ő alkotott minket«.”
És tényleg: Ki más?
Nos, eddig tartott az a régi írás, 2017-ből. S ha valamit érdemes hozzátenni, az mindössze két érdekesség a szimbólumok világából.
Az egyik annak végig gondolása, mit is jelent valójában, hogy a „művelt Nyugat” szinte minden termék gyártását kiszervezte Kínába és a délkelet-ázsiai térségbe. Hosszú évekkel ezelőtt már vigyorogtunk azon, hogy az amerikai lobogón ott virít a kicsike címke: Made in China. (Vajon mit szólna ehhez a drága jó Betsy Ross?) De Kína gyártja az orvosi maszkokat, a fertőtlenítőszereket – és mindent.
S persze a „művelt Nyugat” előszeretettel teremti le Kínát (bolha az elefántot), amiért oly nagyon szennyezi a környezetet, miközben minden mocskát oda hordja, minden szükségletét ott gyártatja. Ez eddig csak a szokásos farizeusság. De most, járvány idején hirtelen kiderült, jó lenne, ha odahaza is lenne gyártókapacitás ezekre a termékekre. A „művelt Nyugaton” most hirtelen minden hiánycikké vált: lélegeztetőgép, maszk, fertőtlenítő, és mindenki Kínába rohangál, hogy az segítsen.
Lesz mit végig gondolni ez ügyben a járvány után. A szimbólumok világának másik híre pedig az, hogy Olaszországnak a mai napig három ország nyújtott hathatós és érdemi támogatást: Kína, Oroszország és Kuba. Van ez annyira erős szimbólum ám, mint a Varázshegy maga!
Kína, Oroszország és Kuba. Ők küldik az orvosokat, az ápolókat, a katonai-műszaki egységeket, fertőtlenítőket, speciális osztagokat, míg az EU többi tagállama ostobán néz maga elé, és megpróbál úrrá lenni a maga baján. Ami persze érthető. Csak ne lenne annyira undorító közben az a képmutatás, az a rengeteg hazugság, amellyel ez az EU viszonyul például Pekinghez és Moszkvához. Erre is érdemes lesz emlékezni a járvány után.
Miképpen arra is, kik azok az idióta, közveszélyes gazemberek, akik ma, szapora halálok idején azzal vannak elfoglalva: vajon Orbán diktatúrát épít-e ki éppen Magyarországon? Vannak ilyenek szép számmal, az ausztriai zöldektől a cseh hülyéken át a hazai ellenzékig. Jó és üdvös lesz nem elfeledkezni róluk. Önvédelemből.
Gondolat - Kanadai Magyar Magazin 