Deborah Eisenberg amerikai novellista nyerte idén a rangos díjat

Deborah Eisenberg - amerikai novellista

A nonprofit PEN/Faulkner Alapítvány kedden jelentette be, hogy a válogatási folyamat végén a díjra esélyes négy mű közül a The Collected Stories of Deborah Eisenberg című gyűjteményes novelláskötetet választották az év legkiemelkedőbb alkotásának.

Az elismeréssel 15 ezer dolláros (hárommillió forintos) jutalom is jár Eisenbergnek.

BUDAPEST – Liszt-év megnyitó, lánchídi séta, Cseh Tamás-emlékest

Különleges lánchídi séta, kiállítások, tárlatvezetések, rendhagyó színházi előadás és Cseh Tamás-emlékest is várja a közönséget a magyar kultúra napja alkalmából a hétvégén Budapesten. Az ünnepen hivatalosan is útjára indul a Liszt-év.

Lánchíd - Budapest

Az Országos Széchényi Könyvtárban pénteken az ünnep alkalmából a látogatók megtekinthetik a Himnusz eredetijét, és a kézirat másolatát magukkal is vihetik. Terv és mű – Vaszary János iparművészeti munkái címmel nyílik tárlat, a Nyomtatott magyar föld- és éggömbök a kezdetektől napjainkig című kiállításon pedig tárlatvezetéssel és múzeumpedagógiai foglalkozásokkal várja az érdeklődőket az OSZK, amelynek kiállításai pénteken ingyenesen látogathatók.

Dancs Rózsa – Három ország polgáraként is magyar író maradt

Dancs Rózsa a kanadai Kalejdoszkóp szerkesztője Szertvátiusz Jenő-díjban részesül november 23-án

Dancs Rózsa a kanadai Kalejdoszkóp szerkesztője Szertvátiusz Jenő-díjban részesül november 23-án

Dancs Rózsa Háromszéken született, az 1970-es években Magyarországra költözött, majd Kanadába emigrált. A ma is Torontóban élő magyar író, a Kanadai Magyar Kultúrközpont sajtóigazgatója, a Kalejdoszkóp című magyar–angol kulturális folyóirat kiadó-főszerkesztője novemberben Magyarországon tartózkodik, s november 23-án este hatkor Rieger Tibor szobrászművésszel, a Hír TV Különkiadás című műsorával (szerkesztő Tuvaba Mariann), valamint Rákay Philippel együtt veszi át a várbeli Hilton Holelban a Szervátiusz-díjat.

Kosztolányi Dezső: Világ vége – novella

– Szoktál-e te álmodni a világ végérõl? – kérdezte tõlem Esti Kornél.

– Szóval te is szoktál. Én évenként ötször-hatszor véget vetek a világnak álmomban, megsemmisítem a földgolyót, mint azokat a homokgombócokat és sárkupacokat, melyeket gyermekkoromban gyúrtam a tóparton, aztán egy vonalzóval kegyetlenül kettévágtam. Úgy látszik, erre szükségünk van. Csodálatos, boldog rombolást végzünk ilyenkor. Egyszerre eltűnik mindenki és minden, s velük együtt mi is. „Együtt a halálba”, mint a rajongó szerelmesek, de nem ketten, hanem kétbillió ember, összeölelkezve, aggastyánok és csecsemõk, oroszlánok és bolhák, emelõdaruk, hõmérõk, ágyúk és bajuszkötõk. Hidd el, van ebben valami vigasztaló. A halál legkevésbé fájdalmas fajtája az, ha senki sem és semmi sem marad utánunk, amit irigyelhetnénk, még az utókor is velünk omlik össze, mely emlegethetne, s újságíró barátunk is, aki siratócikket írhatna rólunk és bizonyos nyájas kárörömmel veregethetné még szegény hullánk vállát.

„Ha mindenki úgy élne, mint ő, lehet hogy jobb lenne a világ.”

Interjú Kemény Arankával és Komáromi Csabával, a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható Faludy György kiállítás szervezőivel

Művészetek Völgye: Faluról falura – hét településen 1600 program, 3000 fellépővel

Hét Balaton-felvidéki településen összesen ezerhatszáz programot rendeznek, háromezren lépnek fel a Művészetek Völgye jubileumi, 20. rendezvény-sorozatán július 23. és augusztus 1. között.

Kapolcs

Faluról falura, tíz napon át

Ma kezdődik Magyarország legnagyobb összművészeti fesztiválja – kétszázhúszezer látogatót várnak

Krasznahorkai László rangos német irodalmi díjat kapott

Krasznahorkai László magyar író és német fordítója, Heike Flemming vehette át szerda este a német fővárosban a Brücke Berlin-díjat, az egyik legrangosabb német irodalmi elismerést. A hivatalos indoklás szerint a magyar író Seiobo járt odalent című elbeszéléskötetéért kapta a kétévente adományozott kitüntetést, amely fordítójának is szól.

Krasznahorkai László

“Nincs már sehol semmi”
Interjú Krasznahorkai Lászlóval

Megalakult a Kaliforniai Magyar-Amerikai Művészeti Szövetség

A magyar kulturális örökség minél szélesebb körű bemutatása, a magyar gyökerű helyi kulturális értékek felkarolása céljából megalakult a Kaliforniai Magyar-Amerikai Művészeti Szövetség – tájékoztatta az MTI-t a kezdeményező Los Angeles-i magyar főkonzulátus a hétvégén.

Magyarország – Megkezdődött a Mediawave fesztivál

Megkezdődtek a Mediawave nemzetközi film- és zenei fesztivál eseményei pénteken este Szombathelyen. A huszadik, jubileumi fesztiválnak először ad otthont a vasi megyeszékhely, a filmszemle versenyprogramjába a 81 országból beérkezett 1173 nevezés közül végül 72 alkotás, játék-, kisjáték-, animációs-, kísérleti és dokumentumfilm került be, de az érdeklődők megtekinthetik az elmúlt 20 év legjobbnak ítélt fesztiválfilmjeit is.

20 éves a Mediawave Fesztivál

Új utakon a Fényírók Fesztiválja

Bár húsz esztendő alatt neve összeforrt szülővárosáéval, idén nem Győr szolgál helyszínéül a minden évben kivételes zenei és filmes programot kínáló Mediawave Fesztiválnak: kellő önkormányzati támogatás híján Szombathelyre költözik a két évtizedes jubileumát ülő összművészeti rendezvény.

You Lose

If you can’t look them in the eye, if you can’t lean close to them, if you can’t see the authenticity in the penury, you lose.

By: János Háy

If you can’t stand others encroaching on your space, breaking through the wall that you’re used to having between you and them, you lose. If you can’t stand others touching you, handling you, laying their hands on your shoulders, so that when they retreat, there is nothing but smoke and noise that comes between you, you lose.

Renowned Hungarian poet, playwright and novelist János Háy.

You’re standing in Chandni Chowk, the market of old Delhi, a loser. The sounds assault your brain, and as the muezzin chants, you can’t even remember where you’re headed. It’s coming from a loudspeaker. Apparently, the old-style religion does not frown upon this new-style technical assistance. You see the demarcation line between the Hindu and the Muslim Delhi as the sound breaks through it from time to time. Of course, terrorists also want to violate borders now and then, so the public buildings are protected by soldiers equipped with machine guns crouching behind sandbags, watching over what, as the Mumbai attacks prove, appears to be public safety. You are suddenly scared, anything can happen anywhere, but if you’re scared, you lose.

And then on to the largest market of seasonings in the world, where everyone is coughing and spitting, in the bales vaguely familiar seasonings, the smell so thick it’s impossible not to spit and you spit too on the cobblestones on top of the other spit. Nobody hides the phlegm in their handkerchief here. Suck it down from your nose to your mouth and spit it out.

You shoo off the rickshaw men and the self-appointed tourist guides. They’ll show you everything practically for free, palaces carved from marble hidden in narrow alleyways, here and there the water pipes break through the medieval walls, tangled electric cables run in disorder above your head, the 220 volts might crash down on you at any time, men in dim corners are working on machines that remind you of the time of the Industrial Revolution, the museum industry in action, further off they’re smelting gold in small crucibles in a thousand year old stone furnace.

The guide who has attached himself to you in the meanwhile takes you inside various shops to buy something; he’s working on commission, but you say, No. If you can’t say No or can’t accept the consequences of saying Yes, then you’ve joined a chaotic system where you’re passed from hand to hand in an attempt to get you to part with your money, you lose. If you always want to end up the winner, if you don’t know that being in India already means that you’re a winner,  you lose.

If your parents protected you from everything, if there’s no bacteria inside you, if they sterilized the toilet and washed you with anti-bacterial soap, you lose. The first time you go into a fast-food place whose kitchen is out on the street, its ovens made of packed mud, while inside at the tables the locals sit using only their right hand to eat, they use the left for something else, if you’re interested look it up in your guidebook, the food comes on a tin plate, griddle-cakes and vegetables with spicy sauces, and when you eat this food, the lava erupts from your insides and you run to relieve yourself, the liquid feces come spurting out of you, or else it waits two more weeks and a worm grown inside your intestines that will take months to kill off, and you lose.

If you grew up in a sterile environment, you lose. All those Indians laugh at you and look you in the eye, because they dare to look you in the eye, and if you don’t dare to look back, you lose. If you keep your distance they look down on you, they don’t consider you anything but a foreign object with money. If you can’t look them in the eye, if you can’t lean close to them, if you can’t see the authenticity in the penury, you lose. You’re a tourist, and India is a favorite tourist destination. You will remain a stranger in a strange land.

They rob you, they cheat you, you bargain and haggle from morning to night, what should be how much cheaper, whereas it’s already cheap enough as it is. You become part of the world that has humiliated and abased two thirds of the globe. You are one of the rich who do not think about the neo-colonization that the world’s arrogant half engages in to this day.

You consider leftist ideology a thing of the past, you think that the terror of white supremacy has ended with the liberation of the colonies. You don’t take into account that nothing has come to replace the destroyed economic and social traditions except servitude and poverty. You are part of the world that feeds off of the fat of the lean East.

Back home, you buy the products they produce at low prices; after all, the eastern laborers, not infrequently children, made them for starvation wages under conditions that would be unthinkable in Europe. Let them learn what we know, you’re thinking, let them be as flexible as European culture. It’s not our fault we’re ahead of them, they shouldn’t have stopped progress thousands of years ago.
The Asian mode of production failed even back then, except they didn’t notice, because Europe hadn’t made an appearance among them yet. They should have realized that the only goal worth aiming for is material progress, in other areas, such as spiritual improvement, progress is hopeless anyway.

A new metro, new industrial parks, new shopping centers, if you don’t see that India has caught on and is learning, you lose. It is forging ahead like a tank.

According to Darwin’s theory, they won, provided that we consider the survival of the species a primary goal. Multiply and multiply some more, the Bible says, and they are multiplying. Every sixth person in the world is Indian, whereas only every six-hundredth is Hungarian. We don’t even have enough offspring to pay for our pensions. Of course, in Hungary, most of us know about pensions only from hearsay.

The migration of people is a slow process, people looking for work come in slow streams from the overpopulated world. Europe’s population is changing unnoticed. We’re dead set against them bringing their chadors and their cheap labor, their unacceptable morals. They refuse to assimilate, when they’re living off of us we’re up in arms, whereas it’s the other way around, we’re the ones that can’t live without them.
This is no longer the Europe of 30 years ago. Turks speak Turkish-German on the streets of German towns, it’s their lingua franca. London’s retail trade is in the hands of Indians and Pakistanis. While we are fighting for a shorter workweek and a life more worthy of a human being, longer summer vacations, but time for a bit of winter skiing as well, they are working.

Of course, India is not what it was 30 years ago either. Gandhi’s non-violent revolution has been replaced by intense financial activity. India’s time has come, the posters say. Three countries are on the playing field: China, Russia, India, the rest were disqualified in the semi-finals. In Delhi people say India will win, in Beijing they’re betting on China. Europe and America are regarded only as possible markets and the hated world that is the source of their humiliation. But they’re tired and have had their day, they can’t be counted on in the future, though it’s hard to tell at this point in time what would happen to the eastern economies without our conspicuous consumption.

The leftist ideologies that have had their day are popping up like weeds. Religion is the opiate of the masses, says the president of Hyderabad University as he sips his whisky, he’s just returned from China. No one in Budapest believes that he will ever hear this sentence again. If you laugh when you hear it, you lose, because despite the West’s admiration of India, religion there can’t be comprehended if approached only from its spiritual dimensions.

Religion is an institution that applied spiritual pressure to preserve the caste system, ignorance, and keeps people in poverty. There is no free democracy, democratic principles stand in the service of capital, a man from Kerala says. The Hungarians just changed horses and not their political system, and he is gung-ho for socialism. He brings up the state as an example, meaning Kerala, where there is a communist government and they have in fact eradicated illiteracy. Thanks to positive discrimination they were able to move those from the lower castes to the elite proportionately, and to obliterate all sorts of principles based on prestige and authority.

India is an alliance of states with independent governments. From the Congress Party conservatives to the out and out commies, the political palette is colorful. The people, too, are colorful. The women wear colorful saris. Here, even the intellectuals are not loath to wear traditional Indian garb. Nobody thinks about them what I think about those Hungarians who appear in public in a peasant vest or a Bocskai jacket. The skin color varies from the very light to the very dark. They say that India is a paradise for racists as well as human anthropologists, because for thousands of years tradition has kept society static and retained the various cultures and blood groups intact.

The people of Kerala talk about solidarity in an English that conforms to the acoustics of the local language (Malayala). They talk about how a member of the elite is bound to care for those who have no say in decision making, those who are in need of someone else’s help.

My children know about this type of European elite only from books. I have actually met leftists who believed in the improvement of society, and through it, of man. I have seen the last guardians of the flames of enlightenment, whose endeavors were made impossible once and for all by the specifically Hungarian realization of their dreams here at home. In Europe, ideals and those who believed in them have been relegated to the museums.

Social thinking is ruled by the “solve it yourself and rule your own life” movement, and if you fail in the process of solving it, it was your fault. No one reflects on the extent to which responsibility and duty are bound to the individual and to what extent they are bound to society. It takes a crisis, the loss of middle class security, for people to realize, on an emotional level at least, that anyone might lose anything, whether it is his fault or not, that no one has the right to anything by virtue of birth — thoughts that force their way into the light of day while the middle class is still worried about next summer’s vacation and next winter’s skiing trip, the children’s language school in England, the risky bank accounts, and not their dinner.

Indian intellectuals feel lousy surrounded by so much misery. They feel lousy because they know perfectly well that the leaders of India are also to blame for the misery.

I am in Jaipur in the palace of the maharajah, looking at the photographs of one of the last rulers. Polo was his favorite pastime, and in England he was considered one of the best players. He was most proud when he received a visit from the viceroy. There he stood ceremoniously by his side, his clothing and his palace speaking of fabulous riches, and he didn’t care how many were moaning outside the gates. He would have liked to be English, but he could only be Indian. The elite of Europe are as pleased with themselves in their good life and provincialism as the maharajah of Jaipur, and the more insignificant the country we visit (for instance, our own, which — need we add — is still close to our hearts), the more we show off with what we’ve got and the more glaring the provincialism.

We fix our eyes on New York or Washington, we applaud the war in Iraq, cry our approval if that’s what is called for, and our disapproval if that’s what is expected of us, and we forget to so much as glance toward the Third World to see the conditions there, along with the conditions on the outskirts of our own towns, the villages of the dying regions, or what has happened to the Roma in the last 20 years, that the greater part of the Roma foundation funds never crossed the city limits of the capital, and then we’re indignant if those for whom it was meant come to claim it. We can live quite comfortably while half of the country barely makes do on the poverty line, and get a lump in our throats only if our accumulated wealth is threatened. As long as the ghettos and slums keep the dregs of society confined, we don’t feel responsible, our feeling of comfort remains intact. If they’re there, it’s their fault.

And nobody cares that there should be mobility in the country, whereas the feeling of getting ahead is capable of releasing incredible energies in every stratum of society. Also, the introduction of the new energies into the elite would be as necessary as a piece of bread. We’re not fazed by the newly emerging caste system, whose walls were first put up out of money, though by now schooling too is part of the mortar. We’re surprised only if all hell breaks loose among the strata deprived of opportunity, and without thinking, driven by emotion, they rally behind the proponents of shameful and intolerable principles.

I’m the guest of a middle class family. They’re a bit surprised when it turns out that I like the local flavors, whereas they’d have preferred to serve me a French-style dinner. They employ armies of servants. India is teeming with servants. There is a saying in Jolly Old England: it’s worth living here because Indians make the best servants. Even poets and teachers have servants. Human labor is so cheap anyone can afford to hire help.

The middle class is the same everywhere. Provided you have enough money, you can pay for the same services all over the world. This family is just like a family back home living in the Buda hills. They radiate the comforting feeling of security. They are good people, but they’re just like the people I know throughout the world.

It is always the poor who are interesting, because they are forced most keenly to live according to local conditions. The good life standardizes people, it turns them into a dime a dozen. They’re different only in comparison to the poor; in comparison to the world, they are alike. And yet there is a difference after all: even these wealthy people are open and above board.

Indian culture is not reflective, like ours. Jokes and humor are present, but irony and cynicism are unknown. People call things by their names. Communication is guided by honest and direct talk about the world. There is no time for pretence and guile. Joy is joy and pain is pain, and ten rupees are ten rupees. Life is experienced directly.

It is the curse of European culture that it has made the immediate experience of life impossible. We’ve cut ourselves off from the origin of things; every product is an abstraction. We don’t know how it was made or of what ingredients. We have chosen comfort over the elemental level of the understanding of the world. The basis of the world is like a simple lever, a clearly defined system of causes and results, whether we’re on the terrain of physics or of biology. In India if you don’t know the simple structures of everyday life, you die of starvation, you’re dead, and in a non-reflective culture, a dead man is just a lifeless corpse that’s of no use for anything.

I am heading to Benares (Varanasi), one of the most famous spiritual centers of the world, sharing a compartment with a Belgian-French religious historian and two American girls. The religious historian tells us that he is engaged in studying a special reincarnation of Shiva. He’s on a 12-month research trip in order to discover something, I can’t quite follow what. He tells us about those old Hindu books that talk about this strange god known only in certain areas, for instance here in Benares. The American girls are lively, they buy tea, they eat dinner, they’re extremely happy that compared to their limited finances life here is so cheap, and that they decided to embark on this long trip. True, sometimes the Indians touch them, their hair, for instance, because they’re blond, and they even touch them in more intimate places, but they never go further than that. They don’t have to be afraid of sexual harassment; besides, the Indians are still living in pre-sexual revolution times.

The girls sip their tea, an Indian type boiled with buffalo milk, sugar, and spices, and which, despite the English domination, is called chai and not tea, and they’re deliberating whether they should go to Nepal, which is even cheaper and where the people are even nicer than the Indians. Because they’re so poor, they have no reason to be bad. In a 100 years from now, one wonders, who will be the cheerful girls and who the Belgian religious historian, who will make up the happier half of mankind? Will the exotic tours head from West to East, or from East to West? No one knows what the poverty and dominance map of the world will look like then.

I get off the train. Narrow streets, cows, dogs, monks, dung, the early Middle Ages. In the hotel I realize they’ve stolen my money, a quickly won material experience in the center of spirituality. They try to palm hashish off on you wherever you go, cheap, and of the best quality, needless to say. In their eyes the white men are idiots, they come to gape over a religion they haven’t the vaguest idea about. They’ve heard of only a handful of the nearly 3,000 gods, and even get that handful mixed up. They come to put on Indian garments, to meditate on the banks of the Ganges, and to get a cheap fix of coke. A couple of ageing European faces among the mendicant monks, they came with the first flood in the late sixties, they were hippies back home, or just got tired of the good life of the middle classes and went in search of spiritual deliverance, which brought them here; and they stayed, possibly because the paternal inheritance sufficed to finance life only in India, possibly because something really touched them deep down: Vishnu, Prince Krishna, Ganesh with the elephant’s head, or the cocaine.

Debris wherever you look. A country whose relationship to garbage goes back to the Middle Ages, when there was no garbage, when materials were organic and became part of the environment once again. A fast food restaurant in Tamil Nadu, they still dish your lunch out on a banana leaf. In the tea shop they serve you tea in half-baked pottery, you throw it away, it breaks and decomposes, is returned to the soil. This is the country that has become a garbage heap of plastic, whose half-life will survive civilization itself. They don’t know what they should do about it, they haven’t accumulated garbage before. In the most breathtaking places like the Himalayan waterfall it takes a sleight-of-hand to take a picture that doesn’t include the plastic bags hanging from the branches or the plastic bottles that mar the landscape.

I am sitting on the hotel’s terrace and the sun is just going down. I can hardly believe that I have reached my destination for the day, and that even the setting sun is adding to the experience. You never know what bus you should take and whether it will take you where you want to go; it may very well let you off at another station from where you must proceed on a motorized tricycle. Or it may not take you anywhere, because it would take a miracle for it to start up at all. And yet India seems to be functioning, and if you pay attention, you can actually feel it.

This is the highest point one can reach in India, nearly three thousand meters. I wanted quiet, the cities, whether Benares or Rishikesh, wore me out; though there were churches on every corner and armies of priests, yogis and monks, they could not make up for the silence which in the long run is the only route to meditation.

I am sitting on the terrace, I even got hold of some whiskey to help me turn inward. What a great thing it is, I thought, to believe in a society, and my father came to mind, who had a positive worldview, for whom human history was progressing toward something, and for whom that something was good. And also that the community will punish those who would harm it, and that the leading elite, to whom he also belonged on the village level by virtue of being the director of a large cooperative, should be busy 24 hours a day thinking up ways of improving the lives of those who don’t have the answers, and who cannot act on their own. Though he hadn’t read either, Marx and Toynbee made fortuitous companions in my father’s head. He only read books on gardening, but for him Modern Blackcurrant Cultivation was enough, it seems, to have the proper attitude toward the community he lived in.

I felt ashamed knowing that we are light years away from this sense of responsibility. I felt ashamed of our ignorance of the world, of our place in the world, and our insignificance. Ashamed of how blind we are to the basic questions. Ashamed that though the world is open toward us, we turn away and twiddle our civilized thumbs behind closed doors, mostly with a sense of superiority, inordinately pleased with our good lives. And we don’t even notice that we have lost the game.

Reprinted with permission from the author, Magyar Lettre Internationale and the translator Judith Sollosy.

János Háy is a renowned Hungarian poet, playwright and novelist. His published works include Between Father And Mother, The Beauty Of The Heart, I Will Go By Foot To You On The Passage, and The Stonewatcher.

LittleIndia.com

LittleIndia
Largest Indian Publikation In USA

---

Háy János
INDIAN TIME AND MY FATHER

Ha nem bírod, hogy közel jönnek, s átütik azt a falat, amit megszoktál, hogy tartasz magad és mások közt, vesztettél. Ha nem bírod, hogy hozzád érnek, hogy megfognak, hogy a válladra teszik a kezüket, hogy amikor eltávolodnak, csak füst jön közétek, és zaj, vesztettél. Állsz a régi Delhi piacán (Chandni Chawk) vesztesként, a hangok tejesen eltöltik az agyadat, azt sem tudod fejben tartani, hogy hová mész, a müezzin kántál. Hangszóróról jön. Ezt a technikai eszközt nem veti meg a régi vágású vallás. Látod a törésvonalat a hindu és muzulmán delhi között, ahogy itt-ott átüti a hang. Néha persze terroristák is határt akarnak sérteni, középületek mellett homokzsákok mögé húzódott géppisztolyos katonákat óvják, mint a Mumbai merénylet is bizonyítja: látszólag a biztonságot. Megrettensz, bárhol bármi megtörténhet, de ha rettegsz, vesztettél. Aztán, hogy igen, tovább a világ legnagyobb fűszerpiacára, ahol mindenki köhög és köpdös, bálákban alig ismerős fűszerek, a szag olyan sűrű, hogy nem lehet nem köpni és te is köpsz, rá az utcakőre, a többi köpés tetejére. Itt senki nem rejti el zsebkendőbe bugyolálva a váladékot. Szívd az orrodból a szádba és köpj! Riksásokat hajtasz el és önkéntes idegenvezetőket. Szinte ingyen megmutatnak mindent, szűk utcákban megbújó márványfaragásos paloták, a középkori falakat át meg áttörik a vízvezetékek, fölötted összevissza villanykábelek futnak, bármikor rád szakadhat a kettőhúsz, sötét zugokban az ipari forradalom idejét idéző gépeken dolgoznak a munkások, múzeumipar, arrébb aranyat olvasztanak, kicsi tégelyekben, ezeréves kőkohóban, véletlen rádakadt idegenvezetőd útközben üzletekbe visz be, hogy vegyél valamit, százalékot kap, de azt mondod: nem. Ha nem tudsz nemet mondani, vagy elfogadni az igen következményeit, hogy egy átláthatatlan rendszerbe kerültél, ahol kézről kézre adnak, s itt is, ott is leszednek rólad egy kicsi pénzt, vesztettél. Ha mindig jól akarsz járni, ha nem tudod: azzal, hogy Indiában vagy eleve jól jártál, vesztettél. Ha a szüleid mindentől óvtak, ha nincs benned elég baktérium, ha sterilizálták otthon a vécét, és baktériumölő szappannal mosdattak, vesztettél. Az első adandó alkalommal, amikor bemész egy kifőzdébe, utcán a konyha, sárból tapasztott kemencék, belül asztalok, helyiek ülnek és esznek kizárólag jobb kézzel, a balt másra használják, nézd meg az utikönyvekben, mire, fémtányéron érkezik az étel, lepények és szaftos erős zöldségek, amikor ezt az ételt elfogyasztod, a hasadból kitör a láva és rohansz üríteni, frecskel ki belőled az olvadt ürülék, vagy nem, várat magára két hetet, s valami féreg nő a beleidben, amit kiirtani hónapokba telik. Ha steril környezetben nőttél föl, vesztettél. Nevet rajtad a sok indiai, és a szemedbe néz, mert szembe mernek nézni, ha te nem mersz velük egynézésre jutni, vesztettél. A távolságtartó viselkedést megvetik, nem tekintenek senkinek csak egy külföldi tárgynak, akinek pénze van. Ha nem tudsz a szemükbe nézni, ha nem tudsz odahajolni hozzájuk, ha nem látod a nyomorultságban az érvényességeket: vesztettél. Turista vagy, s India egy turisztikai célpont. Idegen maradsz egy idegen helyen.
Meglopnak, becsapnak, alkudozol reggeltől estig, mit mennyivel olcsóbban, holott az egész már így is olcsó. Része leszel annak a világnak, amelyik megalázta a föld kétharmadát. Te a gazdagok közül jössz, akik nem gondolkodnak azon a neokolonizáción, amit a világ pöffeszkedő fele a mai napig folytat. Idejétmúltnak gondolod a baloldali ideákat, azt hiszed a gyarmatok felszabadításával megoldódott a fehér rémuralom a földön. Nem figyelsz arra, hogy a szétvert gazdasági és társadalmi tradíciók helyébe nem épült semmi csak szolgaság és nyomor. Része vagy annak a világnak, amelyik a lesoványodott kelet zsírján élősködik. Az általuk gyártott árut veszed itthon is nyomott áron, hisz éhbérét dobták össze, Európában elfogadhatatlan körülmények között a keleti munkások, nem ritkán gyerekek. Tanulják meg, amit mi tudunk, gondolod, legyenek olyan flexibilisek, mint az európai kultúra. Mi nem tehetünk arról, hogy jobbak vagyunk, nem kellett volna bemerevedni ezer évekkel ezelőtt. Már akkor csődöt mondott az ázsiai termelési mód, csak nem vették észre, mert nem jelent még meg náluk Európa. Észre kellett volna venni, hogy az ember egyetlen elérhető célja az anyagi fejlődés, más területen, például, hogy lélekben javuljunk, úgysem érhetünk el eredményeket.
Új metró, új ipari parkok, új üzletközpontok, ha nem látod, hogy India felkapta a fejét és tanul, vesztettél. Tör előre, mint a tank. A darwini felvetésben ők győztek, márha a fajfenntartást eredendő célnak tekintjük. Szaporodjatok és sokasodjatok, mondja a biblia és ők sokasodnak. Minden hatodik ember a világon indiai, akkor, amikor minden hatszázadik magyar. Nekünk annyi utódunk sincs, hogy a nyugdíjunkat kitermeljék. Igaz, náluk a nyugdíjat legtöbben csak hallomásból ismerik. Lassan zajlik a népvándorlás, folyamatosan érkeznek a túlnépesedett világból a munkavállalók. Észrevételen cserélődik Európa lakossága. Mi acsarkodunk rájuk, idehozzák a csadorjukat, meg az olcsó munkaerejüket, az elviselhetetlen erkölcsi elveiket, basznak beilleszkedni, holott belőlünk élnek, acsarkodunk, pedig épp ellenkezőleg, nem ők, mi nem tudunk nélkülük élni. Ez már nem az az Európa, ami harminc éve volt, német kisváros utcáján törökök török-németet beszélnek, ez nekik a lingva franka, London kiskereskedelme teljes egészében indiaiak és pakisztániak kezében van. Amikor mi a munkaidő rövidítéséért harcolunk és az emberhez méltó életért, az egyre hosszabb nyári szabadságért, de azért egy kis síelés is beleférjen télen: ők dolgoznak. De India sem az, ami harminc éve volt. A Gandhi-féle szelíd forradalomra most gazdasági intenzitás épül. Ez India ideje – hirdetik a plakátok. Itt három ország van játékban: Kína, Oroszország, India, a többiek már az elődöntőkön kiestek. Delhiben úgy tartják India fog nyerni, Pekingben nyilván Kínára voksolnak. Európa és Amerika csak mint vásárlóerő jön számításba, és az a gyűlölt világ, ahonnét a megaláztatás jön. De fáradt és leszerepelt, nem számítanak rá a jövőben. Bár egyelőre nem tudni, mi lenne a keleti gazdaságokkal a mi luxusfogyasztásunk nélkül.
A megunt balodali elvek úgy törnek elő a földből, mint a dudva. A vallás a nép ópiuma, viszki mellett mondja a hayderabadi egyetem rektora, épp Kínából érkezett. Budapesten senki nem hiszi, hogy az életben még egyszer hallja ezt a szentenciát. Ha nevetsz, amikor hallod, vesztettél, mert ott a vallás a nyugatiak Indiától való elragadtatása ellenére sem értelmezhető pusztán a spiritualitás irányából. A vallás intézmény, amelyik lelki presszióval őrzi a kasztrendszert, a tanulatlanságot, és beleragaszt a nyomorba. Nem létezik szabad demokrácia, a demokratikus elvek a tőke szolgálatában állnak – mondja egy keralai ember, a magyarok csak segget váltottak, nem rendszert, és hevesen agitál a szocializmus mellett. Felhozza az államot példának, mármint Keralát, ahol kommunista kormányzat van és tényleg megszüntették az analfabétizmust, pozitív diszkriminációval elérték, hogy az alsóbb kasztokból valók arányosan bekerüljenek az elitbe, hogy megtörjenek mindenfajta tekintélyelvűséget. India külön kormánnyal rendelkező államok szövetsége. Színes a politikai paletta a Kongresszuspárti konzervatívoktól a kiköpött komcsikig. Ahogyan színesek az emberek is, színes szárikba öltözött nők, itt az értelmiségtől sem idegen, hogy a hagyományos indiai hacukákat hordja, senki nem gondol róluk olyanokat, mint én arról magyarról, aki lajbiban vagy bocskaiban jelenik meg. A bőrszín az egészen világostól a vaksötétig. Állítólag India Paradicsom a rasszistáknak, vagy humánantrpológusoknak, mert a tradíció évezredeken át statikusan tartotta a társadalmat, s impakt megőrizte nem csak a kultúrákat, a vér-csoportokat is.
A szolidaritásról beszél a helyi nyelv (malayala) akusztikájához igazított angolsággal a keralai ember, hogy miképpen köteles egy elit gondoskodni azokról, akiknek nincs lehetősége befolyásolni a döntéseket, akik rászorulnak arra, hogy az életüket megsegítse valaki. A gyerekeim már csak könyvekből ismerik ezt az értelmiséget Európában, én még találkoztam olyan balosokkal, akik hittek a társadalmak, s ezen keresztül az ember megjavításában, én még láttam felvilágosodás lángjának utolsó őreit, akiket aztán az eszme hazai megvalósulása vitt végérvényesen taccsra. Európában múzeumba került az eszme és azok, akik hittek benne. Az old meg magad és uralkodj az életeden mozgalom uralja a társadalmi gondolkodást, s ha elbuksz a megoldás során, a te hibád volt, senki nem gondol arra, hogy a felelősségek és a kompetenciák mennyire tartoznak az egyénre és mennyire a társadalomra. Egy válság kell, a középosztály létbizonytalansága kell, hogy legalább érzésre megjelenjen, a bárki elveszíthet bármit, akár tehet róla, akár nem, hogy megjelenjen a senkinek nem jár semmi automatikusan gondolata. Bár a középosztály még mindig a nyaralását és a síelését félti, a gyerekek angliai nyelviskoláját, a kockázatossá váló bankbetéteket, s nem a vacsorát. Az indiai értelmiség szarul érzi magát ennyi nyomorulttal körbevéve. Szarul érzi magát, mert pontosan tudja, hogy a nyomorban India vezérei is ludasak. Jajpurban vagyok a maharadzsa palotájában, az egyik utolsó uralkodóról készült fotókat nézem. A lovaspóló volt a legkedvesebb szórakozása, Angliában az élen jegyezték, mint lovaspólóst. Akkor volt a legbüszkébb, mikor meglátogatta az alkirály. Ott feszített az oldalán. Ömlött a ruházatából és a palotából a gazdagság, nem érdekelte, hányan nyögnek a falakon kívül. Angol szeretett volna lenni, de csak indiai lehetett. Az európai elit épp úgy pöffeszkedik a jólétében és a provincialitásban, mint a jajpuri maharadzsa, s mennél jelentéktelenebb országba lépünk (például a mi hazánkba, ami persze ettől még nekünk a legkedvesebb), annál nagyobb a pöffeszkedés, annál lehangolóbb a provincialitás. Figyelő szemünket New Yorkra vagy Washingtonra vetjük, tapsolunk az iraki háborúnak, ha kell és fujjolunk, ha már nem kell, s elfelejtünk akárcsak odapillantani, hogy mi van a harmadik világban, mi van a külvárosokban, a lecsúszó régiók falvaiban, hogy mi történt a romákkal az elmúlt húsz évben, hogy a romaalapok pénzének jelentős része el sem hagyta a főváros határát, s csodálkozunk, ha eljönnek érte azok, akiket illet. Mi tudunk élni úgy, hogy az ország fele a nyomorszinten tengődik, csak akkor szorul össze a gyomrunk, ha az összegyűjtött vagyonkánkat valaki veszélyezteti. Amíg a gettók és nyomornegyedek tartják fogva az aljanépet, addig nem érzünk felelősséget, addig semmi nem zavarja meg a konfortérzetet. Maguk hibájából kerültek oda. S hogy mobilitás legyen az országban, senkit nem érdekel, holott az előbbrekerülés érzése erőn felüli erőt képes mozgósítani a lakosság minden szintjén, s az új energiák beemelése az elitbe olyannyira szükséges volna, mint egy falat kenyér. Nem jövünk zavarba az épp most kiépülő kasztrendszertől, aminek falait először pénzből húzták föl, de mára már a habarcsba belekerült az iskolázottság is. Csak akkor csodálkozunk, ha a lehetőségektől elzárt rétegek agyából kifröccsen a pokol, s gondolkodást mellőzve, érzelmektől hajtva a förtelmes eszmék hírnökei mögé felsorakoznak.
Egy középosztálybeli családnál vagyok vendégségben, kicsit csodálkoztak, mikor kiderült, hogy szeretem a helyi ízeket, szívesebben vendégeltek volna meg franciás vacsorával. Szolgák hadát dolgoztatják. India tele van szolgákkal. Járja egy mondás az elvénült Angliában: azért érdemes itt élni, mert az indiaiak a legjobb szolgák. A költőknek és a tanároknak is van szolgája. Olyan olcsó az emberi munkaerő, hogy bárki alkalmazhat a háztartásban segéderőt. A középosztály mindenütt egyforma. Ha van elég pénzed, pont azokat a szolgáltatásokat tudod megvásárolni, amit bárhol megvásárolhatsz a világon. A család épp, mintha egy svábhegyi családot látnék, a biztonság megnyugtató érzése. Rendes emberek, de olyanok, mint akiket ismerek szerte a világon. Mindenütt a szegények érdekesek, akik leginkább rá vannak arra szorulva, hogy a helyi adottságok szerint éljenek. A jómód standardizálja az embert. Tucatlénnyé teszi. Csak a szegényekhez képest mások, a világhoz képest egyformák. Ugyanakkor mégiscsak van valami különbség: ezek a gazdagok is nyíltak és egyenesek. Az indiai kultúra nem reflektív, mint a miénk. A vicc, a humor jelen van, de az irónia, a cinizmus idegen a társadalomtól. A dolgok megnevezése valóban a dolgokat jelenti. A világ egyenes és direkt megragadása uralja a kommunikációt. A hamisjátékra a csalafintaságra nincs idő. Az öröm öröm, a fájdalom fájdalom és a tíz rúpia tíz rúpia. Az élet direktben megtapasztalható. Az európai kultúra átka, hogy ellehetetlenítette az élet közvetlen megélését. Elszakadtunk a dolgok eredetétől, minden termék absztrakció. Nem tudjuk miből lett és hogyan. A világ megértésének elemi fokáról mondtunk le a kényelemért. A világ alapja olyan, mint az egyszerű emelő. Egy jól átlátható ok-okozati rendszer, akár a fizika terepén járunk, akár a biológiáén. Indiában éhen halsz, ha nem ismered a mindennapok egyszerű szerkezeteit. És halott leszel, a halott pedig egy nem reflektív kultúrában nem más, csak egy élettelen tetem, ami már semmire nem jó.
Benarasba (Varanasi) utazom, a világ egyik leghíresebb spirituális központjába, egy belga-francia vallástörténésszel, meg két amerikai lánnyal egy kupéba. A vallástörténész elmeséli, hogy Síva speciális reinkarnációjával foglakozik. Most épp egyéves tanulmányúton van, hogy rájöjjön valamire, azt pontosan nem értem mire, mesél azokról a régi hindu könyvekről, amelyek írnak erről a különös, csak bizonyos vidékeken, például itt Benárasban elterjed istenről. Az amerikai lányok vidámak, teát vesznek, vacsorát vesznek, rettenetesen boldogok, hogy a pénzükhöz képest ennyire olcsó itt az élet, s hogy ők vállalkoztak erre a nagy útra. Néha ugyan megfogják őket az indiaiak, a hajukat például, mert szőkék, vagy megérintik intimebb helyen is, de tovább nem mennek, nem kell tartani erőszaktól, ők még amúgyis a szexuális forradalom előtt vannak. A lányok kortyolják a teát, ezt az indiai fajtát, amit bivalytejjel cukorral és fűszerekkel főznek fel, s hiába az angol uralom, nem tínek, hanem csájnak hívnak, s azt latolgatják átmenjenek-e Nepálba, ami még ennél is olcsóbb és ott az indiaiaknál is rendesebbek az emberek, mert annyira szegények, hogy nincs miért rossznak lenniük. Vajon száz év múlva kik lesznek a vidám lányok és ki a belga vallástörténész, kikből áll majd össze a világ boldogabb fele? Az egzotikus túrák nyugatról tartanak-e majd keletre, vagy keletről nyugatra? Senki nem tudja, hogyan fog kinézni akkor a világ szegénység- vagy dominancia-térképe.
Leszállok a vonatról, szűk utcák, tehenek, kutyák, szerzetesek, ürülék, ókor. A szállodában veszem észre, hogy ellopták a pénzemet, rögtön egy materiális élmény a spiritualitás központjában. Hasist kínálnak mindenütt, olcsó és természetesen a legmagasabb minőség. A fehérek nekik idióták, idejönnek, hogy ámuldozzanak attól a vallástól, amiről fogalmuk sincs, a majd háromezer istenből csak párról hallottak, azt is keverik. Jönnek, hogy indiai slafrokat öltsenek magukra, meditáljanak a Gangesz partján, s olcsón bekokózzanak. Pár öregedő európai arc a zsolozsmázó szerzetesek között, ők még az első turnussal érkeztek a hatvanas évek végén, otthon hippik voltak, vagy csak megunták a középosztálybeli jólétet, lelki feloldozást kerestek, s úgy vetődtek ide, aztán ittragadtak, talán, mert a papától örökölt pénz csak egy indiai életet tudott finanszírozni, talán, mert valami tényleg mélyen belekavart az agyukba: Visnu, Krisna herceg, az elefántfejű Ganesi vagy a kokain.
Szemét mindenütt. Egy ország, amelyiknek a szeméthez való viszonya a középkorból származik, amikor nem volt szemét, amikor minden anyag szerves volt és beleolvadt a környezetbe, egy gyorsétterem Tamil-Naduban, még mindig banánlevélre dobják rá az ebédet, a teázóban félig kiégetett cserepekben adják a teát, eldobod összetörik és beleporlad a földbe. Egy ilyen országot lepett el a műanyag, aminek a lebomlási ideje túléli a civilizációt. Nem tudják, mit kell vele csinálni, évezredeken keresztül nem gyűjtöttek szemetet. A legszebb helyeken a Himalája vízesésénél cirkuszi mutatvány olyan képet csinálni, hogy ne legyenek benne az ágakon lebegő nejlonzacskók vagy a minden földhajlatban felgyülemlett pillepalackok.
Ülök a szálloda teraszán, éppen megy le a nap. Magam sem hiszem, hogy elértem annak a napnak a célját, s hogy még a lemenő nap is rádolgozik az élményre. Ki tudja, milyen buszra kell szállni, az épp odavisz-e, ahová akarod vagy egy másik állomáson tesz le, ahonnét motoros triciklivel kell továbbjutni. Vagy nem jut el sehová, hisz olyan állapotban van, hogy csodának véled, hogy egyáltalán elindul. De úgy látszik, India működik, s kis figyelemmel erre a működésre rá lehet érezni. Ez a legmagasabb pont, ahol Indiában lehetek, közel háromezer méter. Csendet akartam, a városok kimerítettek, Benaras vagy Rishikes hiába minden sarkon egy templom, hiába papok, jógik és szerzetesek hordái nem tudnak felérni a csenddel, ami mégiscsak az egyetlen út a befeléforduláshoz.
Ülök a teraszon, viszkit is szereztem, hogy könnyebben fordulhassak befelé. Milyen nagy dolog, gondoltam, hinni egy társadalomban, s az apám jutott eszembe, akinek volt egy pozitív világképe, hogy az emberi történelem halad valami felé, s hogy az a valami: a jó. S hogy a közösség megbünteti azokat, akik ártanak, hogy a vezető elit, akikhez falusi szinten ő is tartozott, hisz egy nagy szövetkezet irányítója volt, az az elit örökösen azon töri a fejét, hogyan teheti jobbá azok életét, akik mindezen legfeljebb haszontalanul törhetik a fejüket, hisz lépni önállóan nem tudnak. Apám fejében véletlenszerűen keveredett Marx és Toynbee, bár egyikeket sem olvasta. Csak kertészeti szakkönyveket olvasott, de neki úgy látszik a Korszerű ribizlitermelés is elég volt ahhoz, hogy a közösségre vonatkozóan helyesen gondolkodjon. Szégyelltem magam, hogy mennyire távol lettünk ettől a felelősségtől, szégyelltem magam, hogy mennyire keveset tudunk a világról a világban való helyünkről és jelentéktelenségünkről. Hogy mennyire nem ismerjük fel az alapvető kérdéseket. Hogy hiába nyitott ránk a világ, mi rögtön zártunk és zárt ajtók mögött nézzük saját civilizált köldökünket, legtöbbször nagyképűen, elragadtatva a jólétünktől. És észre sem vesszük, hogy vesztettünk.

Lettre, 2009 tavaszi,  73. szám

http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre73/hay.htm