Titkos írás

 

Álláspont

Csendesen, észrevétlenül megjelent az elmúlt húsz év talán legfontosabb állambiztonsági olvasókönyve. Szőnyei Tamás Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956–1990 című, vastag, kétkötetes munkájában a magyar írótársadalom megfigyelésének dokumentumait közli. Három teljes hétbe telt, mire elolvastam, és állítom, hogy ezerszer többet tudok a korról, a megfigyelők és a megfigyeltek lélektanáról, a Kádár-korszak titkos műhelyeiről, mint annak előtte.

 

Titkos írás

A Szőnyei-könyv magától értetődően korántsem teljes. Annak megbecsülésére, hogy az idők során hányan látták ezeket a jelentéseket, mit emeltek ki a dossziékból és egyáltalán mennyi iratot tüntettek el 1988–89-ben – de a rendszerváltozás után is –, senki sem vállalkozhat. Már egy 1995-ös jelentés rávilágított: a rendszerváltozás előestéjén a III/II. egyik képviselője a központi irattárból több mint tízezer hatos kartont tüntetett el. És ez csak a jéghegy csúcsa, csak rajtuk múlott, mit hagytak meg az utókornak.

Figyelemreméltó az előszóban rögzített olvasási tanács: nem tudhatjuk, hogy az adott besúgó igazat jelentett-e, hogy mentegetett, netán eláztatott valakit, hogy felnagyította avagy bagatellizálta a történteket. Így aztán nem a valóságban, hanem a virtuális igazság terében foglalunk helyet, ha állambiztonsági iratokat olvasunk. Úgy helyes tehát belevetnünk magunkat az 1956-tól 1990-ig terjedő korszak tanulmányozásába, hogy csak abból indulhatunk ki, ami megmaradt, és nem tekintjük szentírásnak a jelentéseket. Arról már nem is beszélve, hogy a dekonspirációt (vagyis amikor az ügynök felfedte magát a megfigyeltnek) olykor a megbízók sem deríthették fel, és nyilvánvalóan előfordult az is, hogy az eljárás alá vont író tudta, hogy beszervezett emberrel beszélt, ezért dezinformálta, vagyis félretájékoztatta.

A Titkos írás – a megmaradt iratok alapján – már-már lélekmarcangoló részletességgel tárja fel a magyar irodalom állambiztonsági harcait. Ne szépítsük: aki csak annyit is számított, mint a kisujjunk, azt a pártállamban megfigyelték. A besúgók ott ültek Illyés Gyula ebédlőasztalánál, száműzetésében Faludy Györgyöt provokálták, itthon Balaskó Jenővel szórakoztak, ott füleltek a lakiteleki sátorban. Vége-hossza nincs az aljasságból, érdekből, gyávaságból, gyengeségből szőtt emberi történeteknek. Bár beszervezett és beszervezett különbözhetett, de a barátokról, szomszédokról, írótársakról jelenteni mégsem kellett. Ha pedig igen, akkor a megzsarolt, megfélemlített besúgó még mindig megbeszélhette az áldozatával, hogy barátom, én jelentek rólad, beszéljük meg, hogy mit is írjak, de mindez maradjon köztünk (erre is akadt példa, nem is kevés).

Szőnyei Tamás könyve megerősítette azt az előzetes véleményemet, hogy ügynöklista mint olyan, nem létezik. Mindazok, aki az elmúlt hetekben habzó szájjal követelték, hogy ide nekünk a neveket, nyilvánvalóan semmit sem tudnak a szakmai háttérről. Mert kérdezem én: ha valaki például a III/4-es katonai elhárító csoportfőnökségnek jelentett köztörvényes bűncselekményekről, hős vagy áldozat? Milyen erkölcsi és jogi megítélés alá essék továbbá, akiről hatos kartont állítottak ki, de soha nem jelentett senkiről, ezért aztán hamarosan kizárták a hálózatból? Összevethetjük-e a külföldi fedésben talán ma is dolgozó szakembert a saját felesége alvási szokásait is rögzítő besúgóval? És tudjuk-e valójában, kik voltak, és miben különböztek egymástól az szt-tisztek, operatív tisztek, titkos megbízottak, hangulatjelentés-írók, társadalmi kapcsolatok, társadalmi megbízottak? A legnagyobb baj, hogy a közkeletű ügynök kifejezéssel nem írhatjuk le és nem határolhatjuk el a fenti tevékenységeket.

Belegondoltunk már, hogy ha varázsütésre előttünk teremnének a 2060-ig titkosított mágnesszalag adatai, és kihullana onnan tízezer név, igazságosan és méltányosan fel tudnánk dolgozni az adatokat? Nyilvánosságot követelünk, és ez helyes is, de ez az ország egyszerűen nincs olyan morális állapotban, hogy különbséget tegyen név és név, áldozat és bűnös között. Az embereknek ráadásul halvány fogalmuk sincs az állambiztonsági múltról, és ha bárki elolvassa Szőnyei könyvét, talán belátja majd, hogy komplex történeti, jogi és erkölcsi problémahalmazt örököltünk, amelyet mindmáig nem emésztett meg a magyar társadalom. Benne lesz például a hivatalos iratokban, hogy az internálótáborból csak úgy szabadulhatott a fiatal író, hogy bármit aláírt, csak mehessen végre? Aztán kinn, a szabad világban – ismereteink szerint – hosszú hónapok, évek alatt kimosakodott valahogyan, nem jelentett senkiről… Verette volna le a veséjét, meg kellett volna halnia? Ő ügynök vagy áldozat?

A komor betűk mögött nincsenek emberek, nincsenek sorsok, a legkönnyebb mindenkire ráhúzni az ügynök szót, ehhez tényleg nem kell nagy ész.

Akit érint, és éppen nem lopták ki a róla szóló iratokat, eddig is megismerkedhetett a titkokkal. Csak az érintettre, a megfigyeltre, valamint a hozzátartozóira tartozik a saját sorsa, döntse el ő, mit kezd a kitudódott tényekkel.

Nézzük meg A mások élete című német filmet, olvassuk el Szőnyei Tamás könyvét, és megértjük majd, hogy a világ nem fekete vagy fehér.

Szentesi Zöldi László
Magyar Hirlap Online
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: