Péntek este hatvanötezer, legnagyobbrészt budapesti ember ünnepelte a helyszínen az új stadiont. Karácsony nem tartott velük, nem osztozott a város több tízezer polgárával az örömben. Ez pedig súlyos hiba volt, megtagadta a városlakóknak azt a részét – akár ott voltak, akár nem -, akik számára ünnep volt ez az este, és hittel énekelték, hogy egy vérből valók vagyunk.
Karácsony Gergely ezt elszúrta. Hozzá kell tennünk, hogy nem tudta nem elszúrni. Abból a helyzetből, amibe belelavírozta magát, nem volt jó megoldás.
De persze az is hülyén jött volna ki, ha elmegy. Az egész kampánya, az egész gondosan felépített világképe ennek a stadionnak (és mindannak, amit ez a stadion jelent) a tagadására épült. Hát hogy került volna oda? Még ha nem is a VIP-szektorba ül be, csak vesz egy jegyet „a nép közé”, az akkor is a saját elveinek a megtagadása lett volna.
Szóval no-win game, mindenképpen vesztes játszma volt ez a számára, ezek után aligha meglepő, hogy veszített. És majd veszít a kispesti stadionnal, amelyet máris követel az ottani szocialista polgármester (hogy micsoda figura, az egy másik kérdés), veszít a ferencvárosi kézilabdacsarnokkal, amelyet meg az ottani ellenzéki polgármester követel, és veszíteni fog az atlétikai stadionnal is, akár megépül, akár nem.
Karácsony Gergely az elmúlt tíz-tizenöt évet egy véleménybuborékban töltötte, amelyben mindenki egyetértett például a stadionstop jelszavával. Csakhogy most egy egész város főpolgármestere, és e minőségében a nap minden percében a valósággal kell szembetalálkoznia. A nap minden percében arra kényszerül, hogy vagy a saját ígéreteit tagadja meg, vagy a város polgárainak jelentős hányadát.
Ilyen helyzetben persze meg lehet próbálkozni a politikai angolnasággal: kisiklani minden szorításból, és utólag mindent megmagyarázni. Csakhogy annak is vereség a vége. Legföljebb nem hirtelen törés lesz a vereség, hanem csupán elhúzódó folyamat, amit sokáig alig érzékel az ember.
Pedig már meg is kezdődött.
Gondolat - Kanadai Magyar Magazin 
Hozzászólás