A Zöld Gárda

Nem mennek iskolába, amíg meg nem oldódnak a világ problémái? Nem hajlandóak tanulni, amíg a válságok el nem múlnak és meg nem érkezik a tökéletes társadalom képében a megváltás? Sőt, nem is kell tanulni, mert nincs jövő a gonosz felnőttek miatt, akiket a jövő felélésének megbocsáthatatlan bűne miatt nyilvánosan meg kell szégyeníteni, adott esetben testi-lelki fenyítések alá vetni? Volt már ilyen, nem is olyan régen. Nem volt szép, de legalább a vége vicces lett. 

1966 május 16-án kezdődött a kínai kulturális forradalom, ami minden volt, csak kulturális és forradalom nem. Kultúrához annyi köze volt, hogy el akarta söpörni, egy teljesen új és betegesen puritán világot akartak teremteni, aminek semmi köze nincs az előzőhöz. Mindent meg kívántak semmisíteni, amit eleik létrehoztak; legyen az egy épület, egy könyv, bármi, amire rámutattak. Forradalom meg azért nem volt, mert a kommunista pártvezetés robbantotta ki és irányította a kezdetektől fogva, hogy a cipőjüket egyedül már éppenhogy bekötni képes tinédzserekből és egyetemistákból álló ifjú csőcselék mindenkivel leszámoljon, lehetőleg fizikailag megsemmisítsen, aki egyáltalán alternatívát lett volna képes állítani a sztálinista őrültségekre alapozott, 30-40 milliós hullahegyet építő állam- és gazdaságirányítással szemben.

Forradalom, ami a fennálló rendet védi a felforgató ellenforradalmároktól… aha…

Nagy Ugrás programja kudarcnak bizonyult. Kína egy elmaradott, agrárkommunista országból egy elmaradott, primitív nehézipari ország lett, de legalább már éheztek is. Tömegeket csábítottak, telepítettek a mesterségesen létrehozott nehézipari körzetekbe, a vidék kiüresedett, nem maradt, aki kiszedegesse a rizst a mocsárból. Főleg persze azokon a belső-ázsiai területeken rághatta a saját lábát a lakosság jobb ötlet híján, ahol a megbízhatatlan népelemek laktak. (Sztálin elvtárs ukrajnai programja is egészen hasonló elvek mentén működött, a világ legjobb termőföldjén sikerült éhínséget produkálnia.) A ‘60-as évek elejére nyilvánvalóvá vált a sztálinista gazdaságpolitika kudarca, és mint ilyen helyzetekben szokott, elindult a párton belüli torzsalkodás, hatalmi harc. Mao azért robbantotta ki a kulturális forradalmat, mert ő ragaszkodott a sztálinista vonalhoz, és le akart számolni a párton belüli ellenfeleivel, meg úgy általában mindenkivel, akikben felmerülhetett egy másik, egy működő Kína ötlete.

A „forradalomnak” legfontosabb alapvetése volt az a jól ismert szólam, mely szerint az elmélet hibátlan, csak rossz minőségű emberek kezébe került, ezért újra meg kell próbálni, de most sokkal tisztábban. Mao a modernizációs kísérlet kudarcának felelősét a több ezer éves kínai kultúrában és hagyományokban találta meg. Ahhoz, hogy új Kínát teremtsen az ütődött fiataljaival, a régit le akarta rombolni, minden nyomát eltörölni.

A földet a sarkából kifordítani, a múltat végképp eltörölni…

Akkoriban nem klíma-, hanem modernizációs vészhelyzetet hirdettek. Mindenkit, akiben nyoma volt bárminemű megfontoltságnak és nem rohant a csorda után hisztérikusan bégetve, statáriális jelleggel intéztek el. Mivel a vészhelyzet elhárítása (tömeges lincselések) mellett másra nemigen maradt ideje a lelkes ifjúságnak, ezért bezárták az iskolákat és az egyetemeket; a tanulásnál fontosabb társadalmi és ideológiai célokért dolgokért kellett küzdeni, harcolni, háborúzni. A legfanatikusabb arcokból pedig a kor NoÁrjának, Mao Ce-tung színésznőcske feleségének irányítása alatt megszületett a Vörös Gárda. Ez a Vörös Gárda gyakorlatilag buta, semmirekellő kölykökből állt, akik végigpofozták a szüleiket és a tanáraikat, mindenkit, aki boomerként viselkedett, aki felfogni sem volt képes, milyen gonosz erőkkel küzdenek a gyermekek, önfeláldozóan nem bejárva az iskolába.

Másfél év múlva semmi nem működött az országban, csak a kényszermunka, Mao is sokáig hiába próbálta pacifikálni a vörösgárdistákat, gyakorlatilag ’76-ig terrorban tartották a gyerekek Kínát. Mikor megdöglött a vén geci, ténylegesen véget ért a legyek ura, de tulajdonképpen Mao elvtárs már korábban bevetette a hadsereget gyermeknevelési célokkal.

Ez volt az akarat, a voluntarizmus forradalma. Ők akartak valamit, ahogy a gyerekek akarni szokták a fagyit és a világbékét, és mivel tanulás és bölcsesség híján seggbuták voltak, ezért mindenki leboomereztek és agyonvertek, akik a valóság és az akarat közti szakadékra próbálta ráirányítani a figyelmet. Kb. másfél-kétmillió embert öltek meg ezek a gyerekek, hogy megszabadítsák Kínát a reakciós és burzsoá elemektől, akik nem akarták folytatni a 30-40 millió halottal járó gazdasági csodát, a Nagy Ugrást.

A Múlt-kor történelmi magazin így ír erről a csodálatos korszakról, amikor a gyermekek irányítottak a kor Soros Gyurkájával, Mao Ce-tunggal közösen.

A fiatalok, a vörösgárdisták, különösen a kezdeti években üldözték keményen a “nagy kormányos”, azaz Mao Ce-tung ellenfeleit. A megszégyenítések mindennapossá váltak. Gyerekek szégyenítették meg szüleiket és tanáraikat, barátok sározták be egymást, értelmiségieket kínoztak, gyilkoltak meg. Sokan lettek öngyilkosok. A vörösgárdisták házakba törtek be, könyveket égettek, és szétromboltak mindent, ami a “kultúrával” függött össze. Jelszavuk ez volt: “Romboljátok szét a négy régit – a régi gondolkodásmódot, a régi kultúrát, a régi szokásokat és a régi erkölcsöt”. A legtöbb áldozatot az 1968-tól 1971-ig terjedő évek szedték. Amikor a fiatalokra már nem volt szüksége, Mao a hadsereget használta eszközül, mintegy 15 millió fiatalt pedig vidékre küldtek átnevelés céljából.

Az utolsó mondatot érdemes sokszor elovastatni a most a klíma állítólagos vészhelyzete miatt zöldgárdistázó kölykökkel.

Amikor a fiatalokra már nem volt szüksége, Mao a hadsereget használta eszközül, mintegy 15 millió fiatalt pedig vidékre küldtek átnevelés céljából.

Mert amint megszerzik és/vagy bebiztosítják a hatalmukat a mögöttük álló liberális pártok és a milliárdos, bolond felforgatók, ugyanúgy nem lesz szükségük ezekre a rebellis fiatalokra. És még vidékre sem fogják őket küldeni átnevelés céljából, mert a mezőgazdaság gépiesítve termelékenyebb. De akkor ki és hol fogja hasznát venni ennek a sok agresszív, tanulatlan kölyöknek? Visszaköltöznek a gárdisták anyuhoz?

Levél Cseh Tamásnak!

Levél Cseh Tamásnak!

Nincs ez így rendjén, nagyon nincs. Tíz éve hallgat az a bizonyos gitár és tíz éve nem halljuk azt a hangot, amely megénekelte a fájdalmainkat, szerelmeinket és tartotta bennünk a lelket a hetvenes-nyolcvanas évek magyar nihiljében. S talán tartaná ma is, ha nem dönt úgy a sors, hogy önnek máshol van dolga.
Valljuk be, nem ön volt a legjobb gitáros itthon és énekesből is akadtak sokkal jobbak. Mégis…
Ott állt a színpadon egy kockás ingben, sehol egy füstgép meg tánckar, semmi lézershow, ám mégis csöndben, áhítattal hallgatta mindenki. Mert minden szava mélyről jött és rólunk szólt.
Bevallom, fiatalon bajban voltam önnel. Nem értettem. Aztán szépen lassan rájöttem mi a titka. Sok énekes retteg attól, hogy egyedül álljon színpadra. Mert ott hamar kiderül minden. Éppenséggel az is, hogy hiteltelen, nincs valós mondanivalója. Önnek volt. Akkor is ha mellényúlt a húroknak vagy ha beleköhögött a mikrofonba. S bennünk tartotta a lelket az ötéves terves, ikertelefonos, Trabantos, GMK-s és vasfüggönyös világban.
Talán ezzel kellett volna kezdenem: a másik fele, Bereményi Géza ma is él, 73 esztendős. A zseniális szövegíró nevelt kislánya, Pásztor Anna pedig nagylány lett és a hazai zenei élet egyik meghatározó alakja.
Csak nekem, így utólag azért elárulhatná, hogyan volt képes ennyire azonosulni Bereményi világával? Mert úgy adta elő a zseniális szövegeket, mintha a sajátja lenne minden betű, még a vesszők is a szavak között.
Nincs ez így rendjén, nagyon nincs. A könyve ajánlójában azt írta, azért vonzódott mindig is az indiánokhoz, mert az ő világuk egyszerű, átlátható és értelmezhető volt. Nem úgy a miénk, amikor 56-ról nem mertek beszélni a szülők a gyerekeiknek, az iskolákban pedig hatalmas, vörös kartonokra ragasztottuk Kun Bélát meg Lenint, ha pedig szép lett, még ötöst is kaptunk érte.
Ebben a világban pedig nagyon kellettek a Cseh Tamások és Bereményi Gézák.
Talán a sors akarta azt is, hogy bár szerette volna, nem vették fel a képzőművészeti főiskolára. Mi mindenképpen jobban jártunk, hiszen talán sosem találkozott volna Bereményivel és sosem születtek volna meg azok a dalok, amelyeket leginkább azok érthettek, akik átélték az elfojtásokat.
Talán ebből a világból akart ideig-óráig kiszakadni, amikor indiános könyveket olvasott, majd létre is hozta a saját indiános világát, jelmezekkel és nagy igazságokkal. Megalkotta a saját kis rezervátumát, ahová csak azokat engedte be, akik önhöz hasonlóan éreztek.
Nincs ez így rendjén, nagyon nincs. Tíz éve már, hogy letette a gitárt. Azóta hiába nézzük a hirdetőoszlopokon, hogy Cseh Tamás-koncert itt és itt. Hiába várjuk, hogy a dalaival megnyugtasson minket, hiába várjuk, hogy ott álljon a színpadon egy szál gitárral és a rendszereket átívelő mondanivalóval.
66 év. Ennyit kapott. Fájóan kevés.
Persze küzdött a gyilkos korral amely a tüdejét támadta meg, aztán pedig harcolt az idővel, hiszen akkor már tudta, ezt a csatát nem nyerheti meg. Éppen ezért az önéletrajzi könyvét sem halogatta tovább, mert attól félt, nem lesz ideje arra, hogy befejezze.
Egy furcsa, zárt világ krónikása volt.
Egy olyan világé, amelynek megértéséhez évtizedek múlva nem kell mást tenni, mint meghallgatni a dalait. Hitelesebb, mint bármilyen dokumentum vagy újságcikk.
Nehéz ön nélkül, de megnyugtat a tudat, hogy tíz éve már jó helyen van. Az indiánok között. Talán éppen most is a lován ül és vágtat valahová, majd megáll és körbe néz. Ameddig a szem ellát csak fenséges hegyek, romantikus sziklák és mély csönd. Nyugtató csönd. Ön pedig azt mondja magában, jó volt ott lent a Földön is, de azért ez az igazi szabadság.
Köszönjük, hogy volt nekünk valaki, aki nem volt kiemelkedő gitáros és nem volt kiugró énekes, mégis…
Benne voltunk minden pengetésben és hangban.
Sosem feledünk, Cseh Tamás!

%d blogger ezt szereti: