A liberális-illiberális vita egyik oldala pusztán logikai: természetesen a kormányfő nem az orosz és a keleti politikai rendszereket tekinti mintának, csupán ezen államok gazdaságainak egyes jellemzőit – például versenyképesség – pozitív példaként állította. Aki mást állít, az csak a félreértelmezés eddig megszokott gyakorlatát folytatja. A dolog másik oldala politikai, pontosabban a politika – mint rendszer – morális tartalmának elvek/meggyőződések/elvárások szerinti eltérő értelmezéséből fakad. A liberális – lényegét tekintve, de akár köznyelven szólva úgy is mondhatnánk: kulturálisan balliberális („SZDSZ-es”) – jelleg, világkép elvetése politikai értelemben annyit jelent, hogy a magyar politikai rendszer immár a közösségelvűségen alapszik az egyénközpontúság helyett. A korábbi, „SZDSZ-es” alkotmánnyal szemben maga az alaptörvény is előtérbe helyezi a családot, a nemzetet, az elvárt és egyúttal jutalmazott teljesítményeket (munka, vállalkozás) és persze a szabadság és felelősség együttesét. Mindezek korábban már elvi szinten is óriási vitákat kavartak az „SZDSZ-es oldal” képviselői és atlanti barátaik körében.
Álláspont.
A jogállam, az fontos dolog. És tényleg. Fontos, mert csak. Mert csak jogállamban vagy biztonságban.
Csak jogállamban érezheted úgy, hogy mindenki által ismert és elfogadott játékszabályok szerint élheted az életed. Csak jogállamban van értelme annak, hogy törvény előtti egyenlőség. Csak jogállamban értelmezhető a szabadság. Ami ugyan a liberálisok szerint sohasem igazán teljes, de azért a jog nélkül meg semmilyen. Ezzel nagyjából azt akartam mondani, hogy a liberalizmus – pláne a neoliberalizmus! – meghaladható, sőt meghaladandó, ám a jogállam soha.
Erről szólt többek között a tusványosi beszéd. Hogy a világ maga, a való élet, az emberek személyes és közösségi tapasztalatai fogják kikényszeríteni a neoliberális dogmák meghaladását és elvetését. Természetesen nem a szabadságjogok, az alapjogok területén. Azok mind-mind benne vannak az Alaptörvényben, azokhoz nem nyúl senki, és nem is akar nyúlni. Senki és semmi nem fenyegeti a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot, a tulajdonjogot, a törvény előtti egyenlőséget, a parlamentarizmust, a hatalmi ágak szétválasztását, a titkos és általános választójogot. Senki és semmi nem fenyegeti ezeket, bármit is hazudjanak a neoliberálisok. Viszont nyilván „veszély fenyegeti” a piac mindenhatóságát, a káoszt és embertelen igazságtalanságot okozó szabad versenyt, egyszóval a globális szabad versenyes kapitalizmus dogmáját, már csak azért is, mert a hétmilliárdos emberiség ezen az alapon egyszerűen halálra ítéli önmagát. (Tőzsdecápák 1. és 2. Abban benne van minden.)