Migráció: pró és kontra

Különböző statisztikák keringnek arról, hogy Magyarországról hányan vándoroltak át más európai uniós tagállamokba munkát vállalni

Különböző statisztikák keringnek arról, hogy Magyarországról hányan vándoroltak át más európai uniós tagállamokba munkát vállalni, és mennyien telepedtek le a Lajtán túl: egyes becslések félmillióról szólnak, a hivatalos adatok viszont ennél visszafogottabbak. Tény azonban, hogy sem a Központi Statisztikai Hivatal, sem az Eurostat nem tud egzakt adatokkal szolgálni. Annyi bizonyos, hogy elsősorban gazdasági migrációról van szó.

A gazdasági migráció nem hungari­kum, átélték ezt már tőlünk sokkal fejlettebb európai országok is. A jelenség nem is új keletű, sőt arra kell berendezkednünk, hogy az európai viszonylatban „szupergazdag” uniós tagállamok – mint például Ausztria és Németország – „befogadóként” tartósan főszereplők lesznek.
Le kell szögeznünk azt is, hogy alapvetően személyes jognak kell tekinteni a mobilitást, a szabad mozgást az Európai Unióban, és az állampolgárok értékelik is, hogy lehetőségük van a közvetlen környezetüknél szélesebb körben is állást keresni, munkát vállalni. Ugyanez vonatkozik a vállalatokra is, amelyek örülnek például annak is, hogy a huszonnyolc ország bármelyikéből szabadon toborozhatnak alkalmazottakat.

 

A hazai kutatások szerint ránk, magyarokra a populáció nagyságához képest nem igazán jellemző az elvándorlás, sőt még az ingázást is nehezen viseljük „házon belül”: miközben a hátrányos helyzetű északi és keleti megyékben továbbra is magas a munkanélküliség, addig az új állásokban dúskáló nyugat-magyarországi régiók alig tudják feltölteni a munkahelyeket. A statisztikák alapján pedig úgy tűnhet, hogy manapság már tovább képezni sem akarjuk magunkat, a nyugati nyelvek tanulása iránti vágy is alábbhagyott, vagyis mindebben bőven van még hová felzárkóznunk.

A témával foglalkozó szakemberek szerint hazánkban a 2008-2009-es válság után gyorsult fel az elvándorlási hullám, 2011-től mérhető további élénkülés, amely részben összefügg az új lehetőségekkel, amelyek akkor váltak elérhetővé (Németország és Ausztria akkor nyitotta meg a munkaerőpiacát), de összefügg a hazai változásokkal is (például az új munkajogi szabályozással). Az összes statisztika arról árulkodik, hogy túlnyomórészt nem a nyugat-európai klíma vonzza a magyarokat, és nem a politikai dominancia az erős, hanem a fizetések. Még akkor is, ha a többség elképesztő állapotok között él a Lajtán túl: mindenki ismeri a sztorikat, miként is lehet élni például Londonban. Ez a folyamat sok családot és sok szakmát érint. A három fő célország Ausztria, Németország és Nagy-Britannia.

A felmérések szerint a felnőtt lakosság tíz-tizenöt százaléka tervezi, hogy szerencsét próbál a következő években Nyugaton, amely kelet-európai szemszögből nézve „vállalható adat”, de arra is nagyon oda kell(ene) figyelni, hogy a tizennyolc éven felüli diákok több mint fele nem Magyarországon képzeli el hosszabb időre a jövőjét, azt különösen annak ismeretében kell komolyan vennünk, hogy a fiatalok mobilitása tényegesen megnőtt, és ennek mértéke a legutóbbi időkben valóban elgondolkoztató szintet ért el.

Mit mutat a mérleg? Egyfelől káros, hogy százezrek dolgoznak más uniós tagállamokban, hiszen az elvándoroltak például Ausztria, Németország és Nagy-Britannia gazdasági teljesítményét gyarapítják, ráadásul nem fizetnek itthon tb-járulékot, ami középtávon – tekintve, hogy százezres nagyságrendű „elmaradásról” van szó – kockázatokat jelent a nyugdíjakra is. Akárhogy legyen is, mínuszos tétel, hogy a gazdasági aktivitás szintje ezáltal is csökken. Az érintettek legalább nem állástalanok hazánkban, nem kell nekik segélyeket fizetni. Sokan elfelejtik azt is, hogy a külföldön dolgozó magyar munkavállalók hazautalásainak mértéke fontos szereplője a hazai gazdasági és pénzügyeknek. Bár mértéke nem mérhető fel pontosan, csak az tudható, hogy a munkaügyi statisztikában hogyan jelenik ez meg. Becslések szerint a magyar GDP 0,5-1,5 százalékára is rúghat a külföldről hazautalt pénz. Egyes szakmákat, szektorokat (mint az egészségügy) aránytalan mértékben érinti az elvándorlás. Ilyen esetekben célzott programokra van szükség a visszatérés ösztönzésére vagy akár arra is, hogy valaki egyidejűleg több országban folytathasson praxist – mint ahogy például jelenleg már egy egyetemi tanár is több országban taníthat egyszerre.

Ha a kialakult helyzettől elrettenni egyelőre még nem szükséges, de oda kell figyelni a negatív hatásokra is. Előbb-utóbb pedig a legfelsőbb szinten is hatékony programot kell kidolgozni a migránsok visszacsábítására.

Projektet lehet írni, azonban a bajok forrása mindig a gazdasági helyzet. Márpedig a gazdaságnak az elmúlt szűk évtizedben tapasztalt ütemvesztése, dinamikahiánya miatt csak az idén térünk vissza a 2006-2007-es kibocsátási szinthez. Jelenleg – a korábbiakhoz képest – dübörög ugyan a gazdaság, de szemben a többi régi-új európai uniós tagországgal, már a 2008 végi válság előtt sem volt pörgés.

Egészében véve a magyar gazdasági teljesítmény növekedése a többi rendszerváltó országhoz képest az első évtized sikerei után előbb az átlagba simult, majd az alá esett. Különös az is, hogy az uniós átlaghoz való folyamatos felzárkózásunk éppen 2004 után állt le, amikor elnyertük a teljes jogú tagságot, az azzal járó előnyökkel és fejlesztési pénzekkel együtt.

Csak gazdaságélénkítő kormányzati erőfeszítések révén teremtődnek új munkahelyek, jól fizető állások. Gondolhatunk itt a beszállítói programokra, klaszterekre, uniós pénzekre alapozott helyi fejlesztésekre – egyfelől. Másfelől pedig arra, amit 2010-ben az új kormány – helyesen – célkitűzéseinek középpontjába helyezett: a gazdaság dinamizálását a munka becsületének helyreállítását, és mélyreható reformokat a szociális ellátás és a munkanélküliségi ellátás rendjében.

Amint az európai sikeres esetek is mutatják, a helyzeten lehet segíteni, csak akarni is kell: a ráolvasás nem elég, mint ahogy az óvatos semmittevés sem segít ilyen ügyekben.

Szajlai Csaba – 2014.08.30.