Nem mennek iskolába, amíg meg nem oldódnak a világ problémái? Nem hajlandóak tanulni, amíg a válságok el nem múlnak és meg nem érkezik a tökéletes társadalom képében a megváltás? Sőt, nem is kell tanulni, mert nincs jövő a gonosz felnőttek miatt, akiket a jövő felélésének megbocsáthatatlan bűne miatt nyilvánosan meg kell szégyeníteni, adott esetben testi-lelki fenyítések alá vetni? Volt már ilyen, nem is olyan régen. Nem volt szép, de legalább a vége vicces lett.
1966 május 16-án kezdődött a kínai kulturális forradalom, ami minden volt, csak kulturális és forradalom nem. Kultúrához annyi köze volt, hogy el akarta söpörni, egy teljesen új és betegesen puritán világot akartak teremteni, aminek semmi köze nincs az előzőhöz. Mindent meg kívántak semmisíteni, amit eleik létrehoztak; legyen az egy épület, egy könyv, bármi, amire rámutattak. Forradalom meg azért nem volt, mert a kommunista pártvezetés robbantotta ki és irányította a kezdetektől fogva, hogy a cipőjüket egyedül már éppenhogy bekötni képes tinédzserekből és egyetemistákból álló ifjú csőcselék mindenkivel leszámoljon, lehetőleg fizikailag megsemmisítsen, aki egyáltalán alternatívát lett volna képes állítani a sztálinista őrültségekre alapozott, 30-40 milliós hullahegyet építő állam- és gazdaságirányítással szemben.
Forradalom, ami a fennálló rendet védi a felforgató ellenforradalmároktól… aha…
Nagy Ugrás programja kudarcnak bizonyult.