Mondják meg uraim, mennyivel tartozom?

 

Pozsonyi Ádám

2019.11.27. 14:18

A kultúrrendőr – Pozsonyi (b)irodalma 28.

Az idős úr kissé különösen festett a hatósági közegek gyűrűjében. Legfőképp azért, mert az ember arcán ilyen alkalmakkor idegesség, feszültség, de legalábbis némi érdeklődés szokott mutatkozni, semmi esetre sem az a derű, nyugalom és elégedettség, ami az ő arcáról áradt.

– Ó, hát itt vannak? – fordult a rendőrökhöz, és felkászálódott a kempingszékből. – Mégis megérkeztek?

– Miért, mit várt?

– Azt kérem, sose lehet tudni – emelte fel mutatóujját az idős úr. Ki tudja, ha holnap történik mindez – nézett rejtélyes arccal a távolba, s a hangja suttogóra vált –, talán már ki se jönnek.

– Ezt hogy érti?

– Szokott maga újságot olvasni?

– Nem nagyon.

– Pedig higgye el, érdemes – illesztette helyére az okuláréját az idős úriember. – És ezek csak a szalagcímek. „Feminista szervezetek követelik, hogy nők is kaphassanak férfi keresztnevet”, „Gépkocsijával közösült a londoni férfi”. Érti már?

– Nem…

– Nem baj – legyintett. Kósza szellő lebbentette meg a fák leveleit. Tétova mozdulattal belekapott az idős úr karján pihenő kabát gallérjába, szemrevételezte a hajtóka kopott bélését, megzörgette kissé a kezében szorongatott újság lapjait, aztán abbahagyta. A szemközti villanyoszlop tövében macska üldögélt, két mellső lába pedánsan egymás mellé téve pihent. Idilli béke köszöntött a tájra. Úgy tűnt, az egész világegyetem várakozó álláspontra helyezkedett a jelenettel kapcsolatban.

– De maguk itt vannak – törte meg a csendet az idős úriember. – Helyes. Az a tény, hogy maguk itt most megjelentek, azt jelenti, hogy van még hátra egy kis időnk. Van hátra némi haladék. Kérnek cigarettát?

– Arra válaszoljon, mit csinált itt?

Az idős úr lapozott egyet az újságban.

– Láthatja.

– Maga betörte azt az ablakot, ott szemben – nézett papírjába az egyik rendőr. – A szemtanúk állítása szerint az ötórás hírek elhangzásakor tűnt fel a Klapka utca irányából. Így volt?

– Pontosan!

– Már az utca vége felé járt, amikor megállt, és elindult visszafelé. Eljött egészen középtájig, és botját a szóban forgó ház előtt álló virágágyásba döfte.

Az idős úriember némán bólintott erre.

– Elszívott egy cigarettát – folytatta a rendőr. – Majd felkapott két darab földön heverő téglát. Elhajította, melynek következtében a ház ablaka súlyosan megrongálódott. Ezek után előhúzott táskájából egy összehajtogatható kempingszéket, s helyet foglalt. Azóta itt ül. Így történt? Az öreg ekkor felemelte a mutatóujját.

– És a veranda üvegét is. Ne legyen kérem slendrián! Vagy maguk már a jegyzőkönyvet is felibe-harmadába csapják össze? Az én időmben, a Magyar Királyi Csendőrségnél egy hibásan összeállított jegyzőkönyv még lefokozással járt. Ez kérem, skandalum! No, és erről sem hallott? – bökött most az egyik lap tetején virító szalagcímre. A másik rendőrt kezdte érdekelni a dolog.

– Miről?

– „Kutyáját vette nőül az angol férfi!”

– Ebből elég! – Legyintetett az első rendőr türelmetlenül. – Kérem az iratait! Az úriember arcán elégedettség tükröződött.

– Örülök, hogy elkéri, tudniillik benne van a nevem. Örülök ezen kívül még annak is, hogy odaadhatom, és hogy maga ezt most elolvashatja, majd belévezetheti abba a hivatalos iratba ott – amit, erősen remélem, hajlandó végre kiállítani –, ugyanis ez azt jelenti, hogy van még nevem. Nem sok időt adok neki uraim.

– Minek?

– A nevemnek. A két rendőr összenézett. A fiatalabbik elhúzta kezét a homloka előtt.

– Hallják? – rezzent fel most az idős úriember. Fejét kissé oldalra hajtotta, mint aki fülel. – Nem? Még most sem? Semmit? Nem hallják a távolból ezt a zúgást, pöfékelést és kattogást? Mintha dugattyúk zörögnének, gőzök szivárognának. Uraim, a káosz közeledik felénk! A gépezet már működésbe lépett. Itt van a nyakunkon. Nézze meg kérem – fordult hirtelen az egyik rendőr felé –, még mindig ott áll a nevem azon a hivatalos dokumentumon? Biztos? – hajolt át a válla fölött. – Jól megnézte?

Fiatalasszony hajtott el kerékpárral a beszélgetők mellett. A vázra erősített csomagok hangosan csörömpöltek. Az idős úr most elhallgatott, felkelt a kempingszékről, s pedáns mozdulatokkal leporolta a térdét. A két rendőr eközben meg csak állt, és egymást bámulta.

– Nézzék – törte meg végül a csendet az idős úriember. – Utoljára ilyen esetem ezerkilencszázharminchatban volt, amikor udvarolni kezdtem a verőcei postamester lányának, és néha órákat kellett rostokolnom az ablak alatt. Az ember aztán idővel elunja. Ha belegondolunk – pödörte meg bajuszát elégedetten –, az sem volt rossz dobás, elhihetik. Nos, akkor az ilyen esetekre kirótt helyszíni bírság tizenkét pengőforint volt. Sajnos, nem vagyok kellőképp tisztában a mai árfolyamokkal – nyúlt a farzsebe felé. – Tehát mondják meg uraim, mennyivel tartozom?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: