Kék almák

 

RÓFUSZ FERENC A KÉSLELTETETT DÍJÁTADÁSRÓL, A GYŐZELEM IGÉZETÉRŐL ÉS A SZÍNES HATÁRIDŐNAPLÓRÓL
Pályája 51 évvel ezelőtt indult, akkor lépte át először a Pannónia Filmstúdió kapuját. 1981-ben A légy című animációs filmjéért Oscar-díjat kapott. Rófusz Ferenc idén eddig három elismerésben részesült: júniusban Kecskeméten életmű-, augusztusban Mátészalkán Tony Curtis-díjat vehetett át, szeptemberben Az utolsó vacsora című alkotásával az Argentínai Nemzetközi Keresztény Filmfesztiválon a legjobb animációs rövidfilm díját nyerte el.

– Az utolsó vacsora Leonardo da Vinci – a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában megmaradt – freskójának animációs festményfilmje. Örül, hogy negyven évvel ezelőtt a Művészeti Tanács nem fogadta el a film ötletét?
– Igen, mert akkoriban még nem álltunk ilyen magas technikai szinten. El tudtuk volna készíteni, de nem adott volna ilyen maradandó élményt. A hetvenes években átlátszó celluloidlapokra rajzoltunk, ma a számítógépen már nincsenek korlátok. Békési Sándor barátommal, kollégámmal pályáztunk, aki zseniálisan festett, de tizenöt év után elhagyta a pályát. Teológusprofesszor lett, ezért most nem rajzolóként, hanem dramaturgként vett részt a munkában. Az eredeti terveken semmit nem változtattunk. Három évig készítettük a hat-hétezer rajzot a filmhez. Leonardónak sokkal nehezebb dolga volt, neki egy képben, egy pillanatot megörökítve kellett megfestenie a történetet, nekünk 11 percünk volt rá.

Emlék Leonardónak

– Kétszer nézte meg a freskót Milánóban. Milyen érzésekkel állt előtte?
– A falfestményhez zsiliprendszeren keresztül lehet bejutni. Egy csoport 15 percet tölthet benn, aztán jön a következő, és ez így megy reggeltől estig. Először egy európai csoporttal mentünk be, és csendesen gyönyörködtünk Jézus és a 12 apostol alakjában. Lenyűgöző hatás. Második alkalommal egy amerikai csoporttal jutottunk be, akik kint elég nagy zajjal voltak, gondoltuk, benn elhallgatnak. De nem. Emiatt szinte élvezhetetlen volt a mű. Amikor 1943-ban a brit légierő Milánót bombázta, találat érte az épületet. Csak a freskófal része maradt meg, melyet ponyvával takartak le és homokzsákokkal raktak körbe. Nem tett jót neki, hogy évekig így állt. Próbálják restaurálni, de ma már csak a 25 százaléka eredeti. Simonnak az arca nem is látható. Leonardo kísérletezett, nem nedves vakolatra festett, így a festék nem szívódott be, ezért is pereg le.

 

– Hogyan fogadták eddig a filmet?
– Az elmúlt időszakban több zártkörű vetítést tartottunk, nagy szeretettel és elismeréssel fogadták. Az Országházban is bemutattuk a film angol verzióját nyolcvan, a világ minden tájáról érkező bíborosnak, akiktől szintén lelkesítő visszajelzéseket kaptam. Mivel ennél a filmnél nem szerencsés a felirat, tőlük is elhangzott, hogy szívesen megnéznék az anyanyelvükön. Akkor jutott eszembe, hogy több nyelvre szinkronizálva akár Milánóban is levetíthetnék. Óriási elismerés lenne, ha az előtérben várakozás közben a turisták is láthatnák. Filmünk végére az egyetemes kultúra egyik legnagyobb kincse teljesen lemállik a falról. Az utolsó vacsorával Leonardo páratlan remekművének szeretnénk emléket állítani, és felhívni a figyelmet a freskó megállíthatatlan pusztulására.

– A Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon a magyar animációért végzett évtizedes munkájáért vehetett át életműdíjat. A Tony Curtis-díjat mivel indokolták?
– Az elismerést a magyar filmes hagyományok ápolásáért tavaly alapította a Magyar Hollywood Tanács. Augusztusban Mátészalkán a Fényes Napokon vehettem át. Azt tudtam, hogy Tony Curtis szülei onnan vándoroltak ki Amerikába, de azt nem, hogy a fény városa. Magyarországon elsőként 1888-ban Mátészalkán gyulladt ki az elektromos közvilágítás – New Yorkkal egyidőben. Az utolsó vacsorát a zsinagógában vetítettük le, melynek felújítására még Tony Curtis adott pénzt, aki szintén többször járt Mátészalkán.

– Harmincnyolc évvel ezelőtt vette át – igaz, nem első nekifutásra – A légy című filmért az Oscar-díjat. Hol tartja, megnézhetem?
– Sajnos nem, egy széfben van, de a dolgozószobámban szívesen mutatok néhány rajzot a filmből, ami megmaradt.

– A többi hová lett?
– A Pannóniában kifestették a szobákat, dobozokban mindent kitettek a folyosóra, ahonnan boldog-boldogtalan elhordhatta a rajzokat. Nekem csak néhány száz eredeti rajz maradt meg. Nemrég Auguszt Olga, A légy gyártásvezetője rátalált a pincéjükben egy nagy penészes pannóniás dobozra, benne 106 darab celluloiddal a filmből.

– Mit szóltak a kollégái az Oscar-díjhoz?
– Sokan örültek, de voltak, akik azt mondták, hogy „csak mázlija volt”. Ilyenkor tudja meg az ember, hogy kik a barátai. Két kanadaival együtt jelöltek. Itthon azt mondták, hogy azért nem mehetek a díjátadásra, mert esélytelen vagyok velük szemben. Ugyanakkor jelölték a legjobb idegennyelvű film kategóriában Szabó István Bizalom című filmjét is, abból a stábból többen kiutazhattak.

– Beletörődött, hogy nem mehet?
– Mit tudtam csinálni? Szolgálati útlevelünk volt. Reggel hét órakor a Szabad Európa Rádióban hallottam meg, hogy nyert A légy. A legboldogabb és a legcsalódottabb ember voltam egyszerre. Olyan szívdobogást kaptam, azt hittem, meghalok. És akkor még fogalmam sem volt róla, hogy Dósai elvtárs, az Oscar-küldöttség egyik tagja átvette helyettem a díjat! Miután rájöttek, visszavették tőle a szobrot. Ha Dósai nem veszi át helyettem, nem lett volna botrány.

Levél a Kádár-titkárságra

– Találkozott később vele, megkérdezte, hogy miért csinálta?
– A Hungarofilm vezérigazgatójától ilyet nem mertem volna kérdezni. Annyit mondtam neki, hogy ez elég ízetlen tréfa volt, amin nagyon megsértődött.

– Eléggé visszafogta magát.
– Tudtunk mi viselkedni. Ha messzebbre megyek, Oscar-díj ide vagy oda, lehet, hogy többet nem csinálhattam volna filmet. Előtte is előfordult, hogy egy-egy fesztiválon a díjamat más vette át, néhányat soha nem kaptam meg. Amikor Pozsgay Imre behívatott magához gratulálni, annyira felbátorodtam, hogy egy kis papírra összeírtam, mely díjaimat szeretném még megkapni, melyeket mások vettek át. Némelyik pénzzel is járt. Sokáig nem történt semmi, végül az utazás ügyében Kádár titkárságára írtam egy levelet, az hatott. Megkaptam az útlevelet, kifizették a repülőjegyem, és két hónappal később átvehettem a díjat.

– Eleinte azt hitte, hogy az Oscar-díjjal együtt eljön a Kánaán is?
– Pontosan. Itthon egy műterembe gyűjtötték össze a tehetséges, fiatal rajzfilmeseket. Gondoltuk, sorban kapjuk majd a lehetőségeket. Két egész estés tervünk is volt, de mindkettőt elutasították, mondván nincs még elég gyakorlatunk, nem érzik, hogy meg tudnánk csinálni.

– Mondták ezt az Oscar-díj után.
– Igen, de az a szerencsém, hogy engem inspirál, ha visszautasítanak. Átírom a forgatókönyvet, és újra beadom. A Gravitáció című filmem se ment át elsőre. „Micsoda? Hogy színes almák lógnak a fákon, a piros mindenáron le akar esni, és amikor a földön szétloccsan, belül rohadt?” Lett is belőle baj. Belekötöttek a piros színbe. Megkérdeztem, lehet kék? – Lehet. – Mindegyik alma? – Igen. Végül a Gravitációval több díjat nyertem, mint A léggyel. Van, aki a kudarc után feladja, én nem. Ezért tartottam ki Az utolsó vacsora megvalósítása mellett is.

– Hogyan látja a szakma, a fiatal rajzfilmesek helyzetét?
– Annak idején mi a Pannóniában közösen találtunk ki újabb ötleteket. A mai fiatalok hozzánk képest magányos farkasok. Fantasztikus ez a nagy szabadság, összevissza szaladgálnak a világban, azt csinálnak, amit akarnak, mégis sokkal nehezebb folyamatosan dolgozniuk. Pedig nagyon jók. Ugyanakkor azt látom, hogy sok tehetséges fiatal nem elég elszánt. Nem tudják kezelni a kudarcot, nem képesek motivációként fölhasználni. Viszont óriási öröm, hogy készülnek ragyogó filmek is. Látta a Ruben Brandt, a gyűjtőt? Milorad Krstić egy zseni. Régen folyamatos volt az állami megbízás, manapság pályázni lehet filmkészítésre, de jelenleg több mint fél éve nem írtak ki pályázatot. Pedig lenne néhány filmötletem, Csontvárynak szívesen állítanék emléket. Hetvenhárom éves vagyok, nem mindegy, mibe vágok bele a következő két-három évben. De küzdő típus vagyok, remélem, hogy még készíthetek filmet.

– A teniszpályán is a végsőkig küzdött?
– A fiaimnak is azt mondtam, hogy az utolsó labdáig harcolok. Nem veszítek csak azért, hogy nektek sikerélményetek legyen. Győzzetek le a pályán! Küzdöttek is rendesen.

– A nyolcvanas években Németországba ment dolgozni, majd még Bonnban Kanadába kért letelepedési engedélyt. Torontóban, a Nelvana Stúdióban kapott munkát igen jó lehetőségekkel. Miért hagyta ott őket három év után?
– Először is kellett egy év, míg rájöttem, hogy mit érek, hogy mit ér egy Oscar-díj. Azzal nem pénzt adnak, hanem lehetőséget. A kérdés az, hogy ki hogyan sáfárkodik vele. Jól fizettek, de tudtam, hogy velem rengeteget keresnek. Kérdezték: kevés a pénz? Adunk még, csak nehogy elmenj, mondták. De én ki akartam próbálni magam. Saját stúdiót alapítottam, ahol feleannyit dolgoztam, és a magam ura lehettem.

– Kanadában hogyan tudott megbízásokat szerezni?
– Ott ügynök hajtja fel a munkát, akivel nem mehettem el tárgyalni, mert én nem mondhattam, hogy: „Ferenc, ennyi pénzért?! Nehogy már megsértsék!” Csak ő. Persze verte föl az árakat, mert tíz százalékot kapott. Néha kértem a hölgyet, hogy állapodjon meg, nem kell több pénz, nekünk már így is nagyon megéri. Erre azt kérdezte: „Ferenc, te fizeted a plasztikai sebészemet? Még sok mindent szeretnék megcsináltatni. Nem? Akkor bízd rám!” Ahogy megszerezte a megbízást, hajtotta a következőt. Annyi megrendelőm volt, hogy tíz év alatt kétszer fordult elő, hogy ugyanazzal dolgoztam. Akkoriban 340 tévécsatorna működött, óriási volt a felvevő piac.

Éjszakai telefonhívás

– Hogyan fogadta a szakma, mikor 2001-ben hazaköltözött?
– Többen jelét adták, nem örülnek, hogy visszajöttem. Miután pályáztam, éjszaka fölhívtak, hogy ne vigyem el a pénzüket. Beragasztották a stúdió zárját, beverték a kocsim ablakát.

– Tudta, hogy kik?
– Nem. Ahogy azt se tudtam meg soha, hogy miért nem mehettem ki az Oscar-gálára. Gondoltam, egyszer valaki csak elém áll, és elmondja.

– Az asztalon nyitva hagyta a határidőnaplóját. Elnézést, vonzza a szemem, tele van színes rajzokkal.
– A bőrtokban az első naptárt akkor kaptam, amikor 1988-ban Kanadába költöztünk. Azóta mindig megveszem, vagy a fiaimtól megkapom az aktuális évet. Minden naphoz rajzolok valamit.

– Nagyon szellemes. Mára mit rajzolt?
– Egy mikrofont. Vissza tudom keresni az orvosi kezelések időpontját, hogy kivel, hol találkoztam, hogy milyen fesztiválokra hívtak meg.

– Mit rajzolt, amikor az Amerikai Filmakadémia tagjának választották?
– Keresem… 2017 februárjában volt, tessék, itt van, egy Oscar-szobrot. Az Amerikai Filmakadémia tagjaként a feladatom, hogy a DVD-n elküldött filmeket megnézzem, és az animációs kategóriában szavazzak rájuk.

– Tavaly a nemzet művésze lett. Ez segített lelkileg, anyagilag?
– Igen, nagyon örülök az elismerésnek. Ha újrakezdhetném, ugyanezt az utat járnám végig. Mindenkinek ajánlom, ha teheti, menjen külföldre, ismerjen meg más kultúrákat, nagyon sokat lehet tanulni belőle. Ide mindig visszajöhet, és kamatoztathatja a tudását, gyarapíthatja a hazai kultúrát. Leonardónak volt egy jó mondása: „Ami az emberben jó, az elmúlik. Nem úgy a művészetben.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: