FOTÓ: MTI/KOSZTICSÁK SZILÁRD

Magam röstellem a leginkább, de ismét Jeszenszky Gézáról írok. És esküszöm, nem azért, mert elakadt nálam a téma, mint a lemezjátszó tűje a karcolt lemezen. Pusztán azért bátorkodom ismét vitatkozni a hajdani külügyminiszterrel, mert neki rendre sikerül, amiért más közszereplők a fél karukat odaadnák: ha megszólal, valami olyasmit mond, amire muszáj odafigyelni. Nyilván nem akar ő tematizálni, de valahogy mindig sikerül neki.

Most például nem kevesebbet állít, mint hogy származása jogán felette áll másoknak. Mondja mindezt a Mandinernek adott interjújában. Nem utasítja vissza, hanem igyekszik megmagyarázni, igazolni Vajda Mihály és Gyurgyák János állítását, miszerint mi, magyarok igazából jobbágyok vagyunk. Aztán kibukkannak Jeszenszky úr saját gondolatai is jobbágyságról, szegénységről, elmaradottságról, és persze, Orbán Viktorról. Idézzük csak pontosan, ahogyan elhangzott:

„Úgy tudom, hogy Orbán Viktor nagyon is tudatosan hangsúlyozza, hogy ő nehéz körülmények között nőtt fel. Ezt sajnálattal és együttérzéssel figyelem, nagyon nehéz túlemelkedni ezen. Akinek viszont nehéz volt felkapaszkodnia életszínvonalban és intellektuálisan, azon ez nyomokat hagy. Orbánban valóban van egy plebejus érzés. Akik más háttérből jönnek, azaz szerencsésebbek, azokkal szemben ezek az emberek hajlamosak ellenérzéseket táplálni. […] Ez nem egy Orbánra korlátozódó jelenség: aki nehéz körülmények között nőtt fel, abban van egyfajta rossz érzés azokkal szemben, akik jobb szellemi környezetben nőttek fel, akiknek a lakása tele volt könyvekkel.”

Jeszenszky tehát azt sugallja, hogy aki polgári családból érkezik, eleve előnyben van a plebejusokkal szemben. Ha jól értem, azért, mert több a könyv otthon, és nyilván már 1976-ban is franciául beszélgettek a bejárónővel Proust munkásságáról.

 

Én egy picit másként látom polgárok és plebejusok viszonyrendszerét. Részint azért, mert családilag mindkét réteghez kapcsolódom, megosztom Jeszenszky Gézával könyves tapasztalataimat. Amikor végigolvastam a szüleim könyvtárát, illetőleg már nem találtam magamnak szellemi csemegét, felkerekedtem és beiratkoztam a könyvtárba. Bizony, bizony, így ment ez akkoriban. Ott aztán mindent elolvashattam, amit akartam. Nem beszélve a könyvesboltokról, amelyekre nincs kiírva, hogy plebejusoknak tilos a bemenet.

A dolog mégiscsak úgy áll tehát, hogy ha Orbán Viktor vagy bármely más – Jeszenszky mércéjével mért – plebejus beleássa magát egy témába, elolvas mindent, véleményt formál a világ dolgairól, annak a neve: szellemi magatartás. Az pedig, ha a szüleinktől, nagyszüleinktől megörökölt, díszes kötésű, ámde poros könyveinkkel hencegünk, nem szellemi magatartás. Mindenki állhat a kultúra csúcsán vagy éppen mélypontján származástól függetlenül. Tudásban, intelligenciában nincsenek előjogok. Sinka István, a néhány elemit végzett pásztorköltő simán lekörözte bármelyik, magát költőnek képzelő nagypolgár kortársát, akinek ma már a nevére sem emlékszünk.

A szellemi magatartás hiánya sokféle lehet. Ha például a felmenőiddel, a körülményeiddel hencegsz, mert benned konkrétan már nulla az eredetiség, és muszáj azt mondanod magadról, hogy tiszteletre méltó vagy, mert más nem mondja rólad – nos, ez komoly szellemi válsághelyzet. A megszerzett tudás helyett a hagyományra mutogatni, mások fölé helyezni magad, amikor nem szolgáltál rá – ez is rendkívül kínos. Ráadásul Orbán Viktor ma az ország miniszterelnöke, Jeszenszky Géza politikai és tudományos munkássága pedig minden mozzanatában kellő szerénységre inti őt magát.

A volt külügyminiszter láthatóan úgy képzeli, hogy ő társadalmilag odafenn trónol valahol, és akinek nem grófok a felmenői, vagy nincs meg otthon a Faust Dóczy Lajos fordításában, irigyli őt. Ha Orbán Viktornak hívják a jobbágyot, ha Sinka Istvánnak, ha Szentesi Zöldi Lászlónak, mindenképpen vágyakozva tekintenek a Jeszenszky-féle származási Parnasszusra. Ez a képzet hajszálpontosan illik is ahhoz a sznob, belterjes, idejétmúlt közeghez, amelyben csak úgy tenyésznek a féltehetséges emberek.

Az igazság az, hogy ha Orbán Viktor kormányzásának egyetlen közérzületi jótéteményét kellene megemlíteni, én a széles merítést mondanám. Hogy az új többség szó szerint a hús-vér Magyarországot jelenti, plebejust, polgárt, parasztot, melóst, fiatalt, nyugdíjast, budapestit, vidékit, mindenféle embert. Ez a Magyarország a képességekre, nem pedig a vélt előjogokra tekint. Semmi más nem számít, mint hogy mennyire értesz ahhoz, amit csinálsz, hogy mennyire érted meg a kort, amelyben élsz.

Talán ezért is van, hogy ebből az új jobboldalból kellő gyorsasággal kiiratkozott a 90-es évek határmértékekre tekintgető, elgyávult, cselekvési korlátoltságban szenvedő, úgynevezett konzervatív elitje, amelynek Jeszenszky Géza éppen úgy része, mint azok, akikkel most éppen új pártot, mozgalmat igyekszik alakítani.

Ott ülnek ők, szépen egymás mellett, és nem értik a mi világunkat. Mi viszont nagyon is értjük őket. Láttuk a privatizációt, az alapszerződéseket, a közéleti impotenciát. Láttuk a gyávaságot, erélytelenséget közéletben, sajtóban, diplomáciában. Mindazt, ami a nemzet ügyét két évtizedre visszavetette, és amiért súlyos árat fizetett ez az ország.

Ideje volna elmerülni a családi örökségben, végre fellapozni azokat a régi könyveket. Hátha mondanak valamit arról, hogy mit tehetünk, ha a szellemi félemeleten vackoltuk el magunkat. Én az olyan felkapaszkodottakkal kezdeném a bölcsességleckét, mint Seneca, Cicero, Spengler, Huizinga, Eliade és Ferrero.

Valami hasznosat csak elleshetünk tőlük, bár nem garantálom, hogy valamennyi nevezettnek makulátlan a származása, és a szülők kellő számú könyvet tartottak otthon.