Marxisták – Képzelt riport egy londoni pubból, egy mocsárszínű, olcsó porter mellől, avagy kommunista és kommunista között is van különbség

Krassó Miklós, Krassó György bátyja. Ők a “Krassók”. A lázadás magyar ikonjai, írhatnám azt is: az utolsók, akik számára az önpusztítás célszerűség volt, nem csak könnyen megmagyarázható, öngyarmatosító, a beatszámokból eltanult sikátorsztárok allűrje, vagy intellektuális zavar és tehetetlen kétségbeesés decis kevertje a Boráros téri talponállóban. Többet kockáztattak és többet is veszítettek, mint Jim Morrison vagy Radics Béla együttvéve. Györggyel ellentétben Miklós egy ismeretlen kommunista, Lukács-mágus által celebrált kommunista szekta szeánszkörének egyik vezérbeavatottja, legtehetségesebb kérubja, az úgynevezett budapesti iskola abszolút fekete báránya, egy hordófilozófus a szó eredeti diogenészi értelmében. Miklós valahogy úgy viszonyul Györgyhöz, mint a Hold sötét oldala a kimondatlan világoshoz, a Pink Floyd számában. Miklós, aki úgy heroinozott, ahogyan Burroughs tolta a rovarirtót, és többet vedelt, mint Bukowski. Bele is halt, akár egy rocksztár. 56-ban még időben disszidált, miután a munkástanácsok szervezése miatt valószínűleg elítélték volna. Így elegánsan megkerülte a mártírszerepet. Azonban a “riportban” megjelenő másik lidércét, Krassó egykori “harcostársát”, Heller Ágnest senkinek nem kell bemutatni.

London külterülete, a korai 80-as években. Késő délután. A két filozófus, Krassó Miklós és Heller Ágnes egy Boleyn Ground-i téglavörös munkás-pub előtt. A fal elkormosodott a környező sorházak állandó kéményfüstjétől, az elhasznált, a feketére mocskolódott padokon (és általában mindenhol) anonimitást, elveszettséget árasztó, tollal felfirkált nevek, a legegyszerűbb, a legelemibb szerelmi üzenetek, ottfelejtett “love storyk”. Az eső lassan szétmállasztja a kocsma előtt a földön szétszórt, az Orgreave-i sztrájkokról tudósító szórólapokat.

A két alak, a két filozófus teát iszik az egyetlen megfizethető whiskyvel párosítva, de még a kelet-európaiakra jellemző rosszul öltözöttségük ellenére is kitűnnek a pub körüli nyomorúságos emberrajból. A helyzethez társuló szükségszerű komolyság, görcsös némaság – mondhatni – meszes farizeusi keménység arcukon. Az arcukon, egymás arcában, amit most mindketten elmélyülten, görcsös akarással figyelnek, egymás idegennek ható, de jól ismert vonásaiban egymást, önmagukat keresik. Nem párbaj, hiszen egyikük számára sincsen értelme a szónak: ellenség. Közös vadászat ez. Vadászat a múltból előtörő, valamiféle válaszra; a válaszra, amely mintegy visszafelé váltaná meg az elmúlt éveiket. Nem is két ember, sőt nem is két filozófus ez párban kuporgó alak, hanem két kivénült, haszontalan kotorékeb, akik egyre, egyre, egyre keresik a vad nyomát, amelynek egykor oly ismerős szagát már réges-régen elveszítették. A vadászat élménye, az üldözés, a harapás mámora, a vér, a hús halványan felderengő íze, ízének édes-meleg esszenciája, az ölés, a megbénítás, a ráfogás, az uralás aktusa hajtja még őket. Kétségbeesésük már-már démoni mértéket ölt; testük, arcuk – ugyanakkor – teljesen mozdulatlan. Kudarcra vannak ítélve egymásban s egymástól függetlenül. Körülöttük a kifoszlott, az olajtól, a gépzsírtól elszíneződött gyároverálos munkások fáradtan hajlongnak söreik fölé. Érthetetlen, kültelki nyelven üvöltözve, az egész testükkel, remegve gesztikulálnak egy futballmérkőzéssel szinkronban, amit a televízió közvetít.

A sarokba elhelyezett készülék hangja akadozik, az őszi, hideg eső veri, veri az egész kurva világot. A vakítóan villogó képen, a futballpályán köd és a mindent, minden játékost ellepő sáróceán. Küzdelem nem is a labdáért, egymással zajlik, hanem mindezek ellenében az természettel, az elemek szabta emberi határokkal. Váratlanul – egyszerre – a feszült figyelemből szakad fel az ünneplés – a csapat vezetéshez jut. A munkások raja öntudatlan hullámzásba kezd, és egy ismeretlen himnuszt énekelnek egy munkásfiúról, akit sztrájk közben a gyárudvaron vertek agyon. A hangzavar, inkább: a hangorkán hatására a két kotorékeb felriad megszállottságából, zavartan – mint, akiket valami tisztátalanságon kaptak – elfordítják egymásról tekintetüket, lesütött szemmel újabb cigarettára gyújtanak.

Végül Krassó szólal meg. Hangja egyenletes, halk, de jól hallható:

– Már 1949-ben, a per közvetítését hallgatva rájöttem arra, hogy az egész egy nagy hazugság. Mondtam is apámnak: menekülni kell az országból, mert ezután még sokkal rosszabb dolgok is várhatók. A kommunisták meg fogják enni a kommunistákat.
– Miért nem beszéltél erről velünk? Miért hallgattál? – kérdezte Heller és mélyet szívott a cigarettába, sokáig tartotta  meg magának, magában a füstöt.
– Hogy miért nem? Hogy-hogy miért nem? Mert elvitettél volna érte, Ágikám. Igen, elvitettél volna.– válaszolta rezignáltan, gyűlölet, düh, de megbocsájtás nélkül Krassó. A meg sem kezdett beszélgetés előjátéka itt, ezen a ponton váratlanul véget ért, úgy ahogyan valaha, valamiért elkezdődött. Eltűntek a kulisszák, eltűntek a filozófusok, a munkások is, eltűnt, meg nem történtté vált ez a szembesítő találkozás.

Egy évre rá egyikük lakástűzben, összeégve pusztult el, a másik pedig sokkal, három évtizeddel később, – generációjának szinte utolsó túlélőjeként – immáron rekedt, elhasználódott, összeaszott, szétdohányzott hangján kiabálta egy prominens európai intézményben: “no one was shot, no one was tortured”.

PS/SZDM; A vezető kép Jávor István, “Vagyok, aki vagyok” Portré Krassó Miklósról c. filmjéből származik. A film ide kattintva elérhető.  

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: