A LIBERÁLIS INKVIZÍTOROK DÜHE

ELFOGADHATATLAN AZ A NÉZET, HOGY ÉRTÉKET CSAK A BALOLDALI MŰVÉSZEK KÉPESEK ELŐÁLLÍTANI

Szakács Árpádnak igaza van. A Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozata ugyanis régóta létező jelenségre hívja fel a figyelmet nyersen, pallérozatlanul, de kétségbevonhatatlan igazságkeresési szándékkal. Lehet persze hisztérikusan félremagyarázni, szépelegni, egyenlőtlenség helyett politikamentes minőségről beszélni, de egyet nem lehet: nem látni és nem érteni, hogy Szakács Árpád valami olyasmit mondott ki, amit az elmúlt években, évtizedekben kevesen mertek.

 

DÉS László

Dés László zenész

 

A szerző példák sokaságával támasztja alá tézisét: az önmagát nemzetinek, konzervatívnak definiáló Fidesz-kormányzat nyolcadik esztendejében még mindig általános gyakorlat, hogy közpénzen fenntartott, jobboldali vezetés alatt álló kulturális intézmények feltűnő aránytalanságban javarészt baloldali, liberális alkotókat sztárolnak, megbízást, pénzt, paripát, fegyvert biztosítanak nekik.

A vita egy pontján ugyan szinte már kizárólag a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője, Prőhle Gergely személyére és pénzosztó gyakorlatára irányult a figyelem, noha Szakács Árpád példák sokaságát tárta az olvasó elé.

S hozzátette minduntalan: nem elég, hogy a balliberális körök jól élnek a Fidesz-kormány intézményeitől kapott jelentős összegekből, de nem átallják ennek ellenére lépten-nyomon lediktatúrázni Magyarországot, örökös álrettegéssel töltve meg a nemzetközi és hazai sajtót. Korgó gyomorral mégse lehet diktatúrázni – írja a szerző maró gúnnyal.

A felsorolt példák java része önmagáért beszél. A megszólíttatott baloldali-liberális értelmiségi körök érdemi vita helyett jellemzően sajátos ellenreakciókkal vágtak vissza.

Vegyük ezeket sorra. Először is: ki ez a firkász, ugyan mit tett le az asztalra eddig, hogy meri, egyáltalán, kinek a megbízásából írta, amit írt. A személyeskedő, gyalázkodó hangvételen túl feldereng az örökös rettegők egyik alaptoposza: csak diktatúrában rendelnek meg „kilövési engedéllyel felérő” cikket a pártlapba. Egy pillanatra sem feltételezik, hogy egyéni, bátor újságírói kezdeményezésről van szó, hiszen, mint tudjuk, diktatúrában nincsenek bátor, kezdeményező újságírók.

Ugyanis ha lennének, és nem vitték volna el őket a gulagra egy ilyen cikk megírása után, hát le kellene vonnunk azt a következtetést, hogy nincs diktatúra, és hogy voltaképpen egy ilyen éles hangú cikksorozat publikálása önmagában is ékes példája a viruló sajtószabadságnak.

Arról nem is beszélve, hogy viszonylag kevés diktatúra finanszírozza ilyen bőkezűséggel saját megátalkodott ellenségeit – mondhatni megvan a véleményünk az ilyesfajta diktatúrákról.

A másik tipikus reakció az állítások tudatos félreértelmezése: „A kormánylap politikai üzenetének célja egyértelmű: az, hogy
– mint Dés László zenész az Élet és Irodalomban megfogalmazta – a színházigazgatók, művelődésiház-vezetők, koncertszervezők megértsék, hogy ezek az előadóművészek, írók, zenészek, festők, színészek, rendezők stb. nem szalonképesek a nemzeti együttműködés rendszerében.” (Hamvay Péter: Kiírják egymást. HVG, 2018. május 10.)

Mielőtt ezen tényleg alaposan kiretteghetnénk magunkat, szomorúan kell megállapítanunk, hogy Szakács Árpád nem írt semmi ilyesmit cikkeiben. Sőt még csak olyasmire sem tett utalást, hogy esetleg, a változatosság kedvéért az általa felsorolt kulturális intézményekben a 90-100 százalékos balliberális túlsúly helyett próbáljanak a döntéshozók ötven-ötven százalékra törekedni – ne adj’ isten kétharmados arányra a jobboldali, nemzeti szerzők javára! Szakács Árpád nem írt ilyet.

Csupán felvetette – teljes joggal –, hogy mégiscsak furcsa aránytalanság mutatkozik bizonyos területeken a két szekértábor finanszírozásában, és ehhez még hozzávette az elvileg jobboldali vezetésű intézmények által pénzelt ballib elit lelkes, kifogyhatatlan energiából táplálkozó diktatúrázását.

Sajátos jelenség továbbá, hogy a kritizált kulturális döntéshozók Szakács Árpád jobbegyenesei hatására egyszeriben nagy tekintélyű, művelt, européer kultúrhéroszokká váltak a balos sajtóban. Hiába, minden viszonylagos.

Bevett gyakorlat még, hogy a cikkek által találva érzett művészek érzékenyen kérik ki maguknak, hogy ők hazaárulók lennének
– lásd Dés László Élet és Irodalomban megjelent cikkét. Ez már csak azért meglepő, mert Szakács Árpád még csak eme kijelentésre sem ragadtatta magát. Olybá tűnik, az érintetteknek viszonvádjaik megfogalmazásához nincs szükségük mélyebb szövegértési képességekre.

Gyakori vád még, hogy a szerző listáz. A HVG idevágó címlapján egyenesen egy töltőtoll hegyébe árnyékolódó akasztófahurkot rajzoltak fel. Ezek szerint elsikkadt figyelmük afölött, hogy Szakács Árpád sorozata első cikkében éppen abból indult ki, hogy a liberális oldal kezdte csokorba szedni, mondhatni listázni a Fidesszel kollaboráló művészeket.

Vágvölgyi B. András író-filmrendező inkvizítori dühvel kérte számon a kormány bármely intézményével kollaboráló értelmiségieket a Népszava hasábjain. Szerinte „a NER-hez hasonló pusztítást a tatárjárás jelentett rövidebb, a török és szovjet hódoltság hosszabb távon. A társadalom-lélektani károkozás a legnehezebben gyógyítható.”

Hozzátette: „Hogy ki a törökök (azerik) defterdárja és a muszkavezető, azt érdemes nézni. A kollaboránst is, aki a vazallus csicskája. A NER-nek egyszer vége lesz, jövőre vagy hetven év múlva, számon kell tartani, kik és miként segítették a katamarán külső támasztékaként siklani a pusztító és pokoli hajót. Jó lenne, ha lenne konszenzuális fogalmunk a kollaboránsra.”

Nem rémlik, hogy a liberális értelmiség telesikoltozta volna a sajtót abbéli rettegésében, hogy Vágvölgyi B. listázni akarja a kollaboránsokat. Szakács Árpád tulajdonképpen a liberális inkvizítorok dühét fordította meg, amikor feltette a roppant egyszerű kérdést: hogy is állunk a kollaboránsokkal? Miért „mi” finanszírozzuk őket? Etikus-e valóban, ha egy művész itthon, külföldön lépten-nyomon lenácizza, lediktatúrázza a jelenlegi kormányzatot, aztán annak intézményeitől bőkezű támogatásban részesül?

Költői kérdés.

Aztán akad még egy rendszeresen visszatérő védekezési metódus: itt, kérem, tévedés van, ezek a bőkezűen támogatott művészek nem baloldaliak, liberálisok, hanem „csak” egyszerűen jók. Vagyis a pénzosztó hely nem törődik a művészek politikai állásfoglalásaival, csak a minőséget igyekszik képviselni.

Ez önmagában még érthető és elfogadható állítás lenne, amennyiben abból indulnánk ki, hogy ma Magyarországon szinte kizárólag baloldali-liberális művész képviselhet minőséget. Sokáig úgy tűnhetett, hogy így van, kétségtelen, hiszen a baloldali-liberális értelmiség mindent megtett, hogy nemzeti érzelmű, konzervatív alkotó ne juthasson megszólalási lehetőséghez. Olybá tűnik, ez a helyzet alig akaródzik változni. Mondjuk ki: nincs tudatos nemzeti kultúrát építő politika, sodródás és status quo fenntartás van.

A művészek és az intézményvezetők foggal-körömmel kapaszkodnak régi kiváltságaikba, majd szemforgatva sajnálkoznak, amikor egy „barbár” újságíró kiborítja a bilit.

Fontos, hogy leszögezzem, nehogy az én szavaimat is kiforgassák: én sem minőségről beszélek. A Szakács által felsorolt alkotók közt számos általam is kedvelt, elismert művész található. Fontosnak tartom, hogy a valódi érték ne szorulhasson ki a palettáról, kapjon lehetőséget, kapjon támogatást. De már bocsánat, elfogadhatatlannak tartom, ha abból a tézisből indulunk ki, hogy értéket 90 százalékban csak baloldali, liberális alkotók tehetnek le az asztalra.

A szerző író, Bán Mór néven a Hunyadi történelmi regénysorozat szerzője

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: