A LIBERÁLIS INKVIZÍTOROK DÜHE

ELFOGADHATATLAN AZ A NÉZET, HOGY ÉRTÉKET CSAK A BALOLDALI MŰVÉSZEK KÉPESEK ELŐÁLLÍTANI

Szakács Árpádnak igaza van. A Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozata ugyanis régóta létező jelenségre hívja fel a figyelmet nyersen, pallérozatlanul, de kétségbevonhatatlan igazságkeresési szándékkal. Lehet persze hisztérikusan félremagyarázni, szépelegni, egyenlőtlenség helyett politikamentes minőségről beszélni, de egyet nem lehet: nem látni és nem érteni, hogy Szakács Árpád valami olyasmit mondott ki, amit az elmúlt években, évtizedekben kevesen mertek.

 

DÉS László

Dés László zenész

 

A szerző példák sokaságával támasztja alá tézisét: az önmagát nemzetinek, konzervatívnak definiáló Fidesz-kormányzat nyolcadik esztendejében még mindig általános gyakorlat, hogy közpénzen fenntartott, jobboldali vezetés alatt álló kulturális intézmények feltűnő aránytalanságban javarészt baloldali, liberális alkotókat sztárolnak, megbízást, pénzt, paripát, fegyvert biztosítanak nekik. Olvass tovább »

Reklámok

Kedves liberális embertársnőm! Ezért nincs kedved szülni!

Kérlek, ne vedd magadra, hogy ismeretlenül és névtelenül megszólítalak. Nem is a neved a lényeg, hiszen te mindig egy vagy a homogén, rikácsoló masszából. Nyolc éve folyamatosan ajvákolsz és indulatosan kikéred magadnak, ha Miniszterelnök Úr a te sorsodnál sokkal jobbat szán az olyan nőknek, amilyen te nem vagy. Ráadásul mindezt Miniszterelnök Urat letegezve teszed, ami bizony szebb korokban a felségsértés törvényi tényállásának felelt meg, szóval tőlem se várd, hogy ezután magázzalak.

De nézzük szépen az irományt, amit erősebb idegzetű olvasóink ITTtanulmányozhatnak, már amennyiben kíváncsiak a cinikus, életellenes feminizmus provinciális változatára.

„Általánosságban az életem nem a >>női princípiumom<< körül forog, és nekem ez így van rendjén.

Egyszer majd szívesen szülnék, de nem valakinek a kedvéért, sem a princípiumért, sem a gazdaság fellendítésért, sem azért, hogy legyen, aki tovább vigye a családnevet. Senkinek az öncélú meggyőződéséért nem szülnék. Csak magáért, a gyerekért.”

De, akörül forog, de azt hiszed, hogy a női princípium a nyilvános jógában és a gluténmentes élelmiszerben összpontosul. Ezek csak múló, ostoba hóbortok, és nem mellesleg bizonyító erejű vallomások a hülyeséged mellett, mert egészen biztos, hogy nem tartozol az elenyésző számú gluténérzékeny közé. Csak betegséget hazudsz magadnak, hogy különleges legyél, ne csak egy hétköznapi, magányos nő, aki az otthoni zugvodkája mellől gyűlöli a sikeres, családos, életét szerető közösségben élő nőket.

 

 

 

Olvass tovább »

Marxisták – Képzelt riport egy londoni pubból, egy mocsárszínű, olcsó porter mellől, avagy kommunista és kommunista között is van különbség

Krassó Miklós, Krassó György bátyja. Ők a “Krassók”. A lázadás magyar ikonjai, írhatnám azt is: az utolsók, akik számára az önpusztítás célszerűség volt, nem csak könnyen megmagyarázható, öngyarmatosító, a beatszámokból eltanult sikátorsztárok allűrje, vagy intellektuális zavar és tehetetlen kétségbeesés decis kevertje a Boráros téri talponállóban. Többet kockáztattak és többet is veszítettek, mint Jim Morrison vagy Radics Béla együttvéve. Györggyel ellentétben Miklós egy ismeretlen kommunista, Lukács-mágus által celebrált kommunista szekta szeánszkörének egyik vezérbeavatottja, legtehetségesebb kérubja, az úgynevezett budapesti iskola abszolút fekete báránya, egy hordófilozófus a szó eredeti diogenészi értelmében. Miklós valahogy úgy viszonyul Györgyhöz, mint a Hold sötét oldala a kimondatlan világoshoz, a Pink Floyd számában. Miklós, aki úgy heroinozott, ahogyan Burroughs tolta a rovarirtót, és többet vedelt, mint Bukowski. Bele is halt, akár egy rocksztár. 56-ban még időben disszidált, miután a munkástanácsok szervezése miatt valószínűleg elítélték volna. Így elegánsan megkerülte a mártírszerepet. Azonban a “riportban” megjelenő másik lidércét, Krassó egykori “harcostársát”, Heller Ágnest senkinek nem kell bemutatni.

London külterülete, a korai 80-as években. Késő délután. A két filozófus, Krassó Miklós és Heller Ágnes egy Boleyn Ground-i téglavörös munkás-pub előtt. A fal elkormosodott a környező sorházak állandó kéményfüstjétől, az elhasznált, a feketére mocskolódott padokon (és általában mindenhol) anonimitást, elveszettséget árasztó, tollal felfirkált nevek, a legegyszerűbb, a legelemibb szerelmi üzenetek, ottfelejtett “love storyk”. Az eső lassan szétmállasztja a kocsma előtt a földön szétszórt, az Orgreave-i sztrájkokról tudósító szórólapokat.

A két alak, a két filozófus teát iszik az egyetlen megfizethető whiskyvel párosítva, de még a kelet-európaiakra jellemző rosszul öltözöttségük ellenére is kitűnnek a pub körüli nyomorúságos emberrajból. A helyzethez társuló szükségszerű komolyság, görcsös némaság – mondhatni – meszes farizeusi keménység arcukon. Az arcukon, egymás arcában, amit most mindketten elmélyülten, görcsös akarással figyelnek, egymás idegennek ható, de jól ismert vonásaiban egymást, önmagukat keresik. Nem párbaj, hiszen egyikük számára sincsen értelme a szónak: ellenség. Közös vadászat ez. Vadászat a múltból előtörő, valamiféle válaszra; a válaszra, amely mintegy visszafelé váltaná meg az elmúlt éveiket. Nem is két ember, sőt nem is két filozófus ez párban kuporgó alak, hanem két kivénült, haszontalan kotorékeb, akik egyre, egyre, egyre keresik a vad nyomát, amelynek egykor oly ismerős szagát már réges-régen elveszítették. A vadászat élménye, az üldözés, a harapás mámora, a vér, a hús halványan felderengő íze, ízének édes-meleg esszenciája, az ölés, a megbénítás, a ráfogás, az uralás aktusa hajtja még őket. Kétségbeesésük már-már démoni mértéket ölt; testük, arcuk – ugyanakkor – teljesen mozdulatlan. Kudarcra vannak ítélve egymásban s egymástól függetlenül. Körülöttük a kifoszlott, az olajtól, a gépzsírtól elszíneződött gyároverálos munkások fáradtan hajlongnak söreik fölé. Érthetetlen, kültelki nyelven üvöltözve, az egész testükkel, remegve gesztikulálnak egy futballmérkőzéssel szinkronban, amit a televízió közvetít.

A sarokba elhelyezett készülék hangja akadozik, az őszi, hideg eső veri, veri az egész kurva világot. A vakítóan villogó képen, a futballpályán köd és a mindent, minden játékost ellepő sáróceán. Küzdelem nem is a labdáért, egymással zajlik, hanem mindezek ellenében az természettel, az elemek szabta emberi határokkal. Váratlanul – egyszerre – a feszült figyelemből szakad fel az ünneplés – a csapat vezetéshez jut. A munkások raja öntudatlan hullámzásba kezd, és egy ismeretlen himnuszt énekelnek egy munkásfiúról, akit sztrájk közben a gyárudvaron vertek agyon. A hangzavar, inkább: a hangorkán hatására a két kotorékeb felriad megszállottságából, zavartan – mint, akiket valami tisztátalanságon kaptak – elfordítják egymásról tekintetüket, lesütött szemmel újabb cigarettára gyújtanak.

Végül Krassó szólal meg. Hangja egyenletes, halk, de jól hallható:

– Már 1949-ben, a per közvetítését hallgatva rájöttem arra, hogy az egész egy nagy hazugság. Mondtam is apámnak: menekülni kell az országból, mert ezután még sokkal rosszabb dolgok is várhatók. A kommunisták meg fogják enni a kommunistákat.
– Miért nem beszéltél erről velünk? Miért hallgattál? – kérdezte Heller és mélyet szívott a cigarettába, sokáig tartotta  meg magának, magában a füstöt.
– Hogy miért nem? Hogy-hogy miért nem? Mert elvitettél volna érte, Ágikám. Igen, elvitettél volna.– válaszolta rezignáltan, gyűlölet, düh, de megbocsájtás nélkül Krassó. A meg sem kezdett beszélgetés előjátéka itt, ezen a ponton váratlanul véget ért, úgy ahogyan valaha, valamiért elkezdődött. Eltűntek a kulisszák, eltűntek a filozófusok, a munkások is, eltűnt, meg nem történtté vált ez a szembesítő találkozás.

Egy évre rá egyikük lakástűzben, összeégve pusztult el, a másik pedig sokkal, három évtizeddel később, – generációjának szinte utolsó túlélőjeként – immáron rekedt, elhasználódott, összeaszott, szétdohányzott hangján kiabálta egy prominens európai intézményben: “no one was shot, no one was tortured”.

PS/SZDM; A vezető kép Jávor István, “Vagyok, aki vagyok” Portré Krassó Miklósról c. filmjéből származik. A film ide kattintva elérhető.  

Lázár János: A rejtély!

Paranoid Android

A magyarországi baloldal és a liberálisok, újabban már csak az utóbbiak, mert előbbiek gyakorlatilag megszűntek, lassan harminc éve folytat totális háborút a Fidesz és Orbán Viktor ellen. Tulajdonképpen a haldokló liberális pártok helyét átvenni próbáló propagandagépezet tevékenysége is ebben a konstellációban értelmezendők. Lázár János „alteregójának” megjelenése az Indexen, már majdnem pozitív kontextusban, minimum gyanakvásra ad okot, bizonyosan valamilyen ártó szándék van mögötte. Az eredetit ugyanis nem szerették erős emberként, kivéve, ha konfliktusa volt egyéb fideszesekkel.

 

 

Lázár-6-HPGy-1000x600-660x330

Miután a Fidesz ebben a helyzetben még a legoptimistább liberális helyzetértékelés szerint is közel van a teljes győzelemhez és kívülről sem nagyon győzhető már le (nem fognak bevonulni sem a migránsok, sem az ENSZ csapatok), az utolsó lehetőség az öngyilkos merénylet előtt (amihez hála istennek habár elég hülyék, de nem elég bátrak) egy belső ellenzék és egy esélyes belső kihívó felépítése. Aki (a hitük szerint) a liberálisok irányába is rendelkezik vegyértékekkel. Olvass tovább »

„A JOBBOLDALI NYILVÁNOSSÁG UTOLSÓ KRITIKUS LAPJA IS ELVÉRZETT”

A Heti Válasz és a „kormánykritikus polgári” sajtó kudarca.

 

„A jobboldali nyilvánosság utolsó kritikus lapja is elvérzett” – sopánkodott a 444.hu a Heti Válasz megszűnésén.

Ebből az egy mondatból is látszik, hogy a G-nap utáni Heti Válasz maradéktalanul beteljesítette küldetését: ha már a jobboldali értékrendű olvasóknak nem sikerült megfelelnie, legalább a Soros-propagandista 444-nek igen. Ez mindenképpen szép teljesítmény. Az élet azonban igazságtalan, hiszen a több ezer Tiborcz Istvánról szóló cikk, a CEU melletti példás és bátor kiállás, vagy a miniszterelnök fiának emlékezetes címlapon szerepeltetése ellenére sem futott be egy új, ellenzéki befektető.

Pedig a Heti Válaszban igazán volt kraft az Orbán-rendszer sunyi faultolására. Sergio Ramos kispályás hozzájuk képest. A cikkek mellett érdemes beleolvasni néhány újságírói Facebook-bejegyzésbe, hogy teljes legyen a kép a politikai irányultságukról.

 

 

 

19837399_3a2963d2050fd358e08b4ec426fe1be7_wm

Borókai Gábor

Borókai mondta nemrég sajnálkozva, hogy csak a hatalommal lehet lenni, vagy ellene. Hogy ez így alakult, arról ők is tehetnek. A középen állás nagy kísérlete ugyanis – ha egyáltalán volt is ilyen cél – elbukott. Vagy a józanság, vagy az önmérséklet, vagy a taktikai érzék, vagy mindez együtt hiányzott a megvalósításhoz.

Túlhangsúlyozták az ellenzékiségüket, közben pedig megfeledkeztek a polgári értékrendről, és szépen besoroltak az ellenzéki pártok mögé. Ugyanazokat a témákat görgették, ugyanazt a hangvételt ütötték meg. Épp ezért Simicska médiájában sorra buktak el a függetlenségi próbálkozások. Nem is kizárólag a tulajdonos pressziója miatt tolódott balra az egész médiaportfólió, hanem a munkatársak megfelelési kényszere miatt.

A Magyar Nemzet kormánykritikus polgári napilap akart lenni, de csak egy kis ál-jobboldali Népszabadság lett belőle. A Hír TV-ben pedig annyira eluralkodott a libsi szerkesztési elv, hogy levillogták a baloldali sávból az ATV-t.

A Heti Válasz is szépen rászokott az ellenzéki drogra. Amikor Simicska kiadta az ukázt a G-napon, hogy Orbán családját kell támadni, akkor ők vénásan tolták. Ha egy kicsit is igaz lenne, amit Borókai állít, hogy „tisztességes lapot” akart létrehozni, akkor legalább a látszat kedvéért meg kellett volna állni ezer darab Orbán rokonairól szóló cikknél.

Ennek ellenére még az egyébként közbeszerzésekben egyáltalán nem érdekelt Orbán Gáspárt is címlapra tették, mert kiderült, hogy vallásos. Pedig a kormányfő fiának hite személyes ügy, nem bombasztori. Orbán fiának fotójával indítani a lapot egy olyan helyzetben, amikor a laptulajdonos nyíltan Orbán családjára utazik, hadüzenet volt a Fidesznek.

A tempó ráadásul nagyon Magyar Narancsosra sikeredett. Márpedig ha Magyar Narancsot akarok olvasni, nem Heti Választ veszek az újságosnál. Borókai nyilatkozta: a HV szerkesztőségében négy-ötgyerekes anyák, apák dolgoznak, a családmodell, a gondolkodás nálunk polgári volt és polgári is marad.”

A polgári gondolkodás azonban nem annyiból áll, hogy valaki nagycsaládos. És nem is kell feltétlenül szülőnek lenni ahhoz, hogy valaki belássa, politikai vagy más érdekekből nem szabad médiaárucikket csinálni sem Orbán Viktor fiából, sem máséból.

„Lehet, olykor hibáztunk” – mondta az interjúban Borókai, és ezzel nem nagyon tudunk vitatkozni. Talán azonban a hibánál is több volt, hogy a Heti Válasz úgy vádolta naponta korrupcióval az Orbán-közeli üzletembereket, hogy Borókai lányának cége több száz milliós közbeszerzéseket nyert el az államtól. Lehet hangosan kritizálni az állami tenderek elnyerésének gyakorlatát, de úgy nem hiteles, ha közben a főszerkesztő családja is közpénzből gazdagodik.

Ők azonban úgy gondolták, hogy ez nem számít, ahogy Simicska meggazdagodását se firtatták, hiszen gyengítette volna a Mészáros Lőrinc vagy a Tiborcz elleni vádakat. A kollektíva elegánsan átsiklott azon is, hogy Simicska a Heti Válasszal együtt több médiumot is lenyúlt a jobboldaltól, és a sajtószabadság nevében 180 fokos fordulatot követelt. Náluk nem szólt a vészcsengő, hogy azért ezt mégse kéne, ők a G-napon egyszerűen „nem dönthettek másként”. Azért nem, mert nem akartak másként dönteni. Nem volt itt semmiféle polgári értékrendhez való ragaszkodás. Bele akartak állni a harcba. Együtt is, meg külön-külön is.

Stumpf-jelenségről itt már írtam, de a hetilap másik ismert munkatársa is sokat tett a Heti Válasz imidzséért. Dévényi István műsort vezet abban a Hír TV-ben, ahol Alinda és Kálmán Olga is naponta oltotta a jobboldalt. Voltak fenntartásai? Nem érezte cikinek? Ugyan! Dévényi Simicska bizalmasának, Csintalan Sándornak a balján foglalt helyett minden adásban. Márpedig ha egy hetilap vezető szerzője arcát, nevét adja egy olyan műsorhoz, amely nem épp egy harvardi öregdiák-találkozó, sokkal inkább a Sátántangó kocsmajeleneteire emlékeztető színvonalon bírálja a kormányt, akkor az a Heti Válaszra is kihat.

A produkció egyébként az „Orbán Viktor egy rohadt náci tolvaj és/vagy szemét komcsi diktátor”-szint alá merülésben döntött mélységeket. A legutóbbi, évadzáró adásban például a show állandó vendége, Wahorn András cigányozta le Orbán Viktort, mert megtehette. Ezt a műsort moderálta a polgári értékrendű Heti Válasz, polgári értékrendű publicistája. Egy ilyen tévé arca akkor lesz egy jobboldali újságíró, ha valójában nem jobboldali, vagy ha nem érti, mi folyik körülötte.

De miért is értené, ha a Heti Válasznál azt sem vették észre, hogy tulajdonosuk jégre viszi az egész médiaportfóliót! Azt ugyanis elfelejtették kioknyomozni, hogy ha nem nyer a Jobbik áprilisban, akkor Lajos úgy hajítja ki az összes szerkesztőséget, mint a kiürült wiskey-s üveget. Neki ugyanis csak a bosszú volt a célja, nem a független média megteremtése. Akkor már egy kicsit lehetett volna gyanakodni, amikor a milliárdos festékszórózással próbálta feledtetni helyzetének kilátástalanságát.

„Jár az ember agya, mit kellett volna másképpen csinálni ahhoz, hogy elkerüljük ezt a mostani véget.” – nyilatkozta a főszerkesztő. Ha majd esetleg listát készít a hibákról, a fentieket is nyugodtan felírhatja.

%d blogger ezt kedveli: