Családomban van egy hagyomány: március 15-e előtt nem boltban veszünk kokárdát, hanem saját magunk tűzzük össze a nemzeti szalagot. Hol így sikerül, hol úgy: de ezáltal válik ez az ünnep a miénkké. Ma kokárdát tűznek a „demokraták” is; jól formázottat, divatosat. Csak azt nem értik, amit ez képvisel: Magyarországnak függetlennek kell lennie! Ők eladnának minket az EU bürokratáinak, bárkinek, aki biztosítja, hogy ők legyenek a gyarmatosítók pesti képviselői. Erre figyelmeztet ma 1848 üzenete.

 

Kevés ünnep van, amit mindenki tiszta szívvel tud ünnepelni. A forradalom és szabadságharc évfordulója, március 15-e egészen biztosan ilyen. Nagyon ilyen.

Lehet azon töprengeni, hogy mi lett volna 1848. március 15-e után a jó út. Kossuthé, vagy inkább Széchenyié? Vagy már akkor a deáki kiegyezést kellett volna bevállalni? A történelemben azonban nincsen „ha”.

Nekem személy szerint Kossuth Lajos választása tetszik, párom a „Legnagyobb magyar” kevésbé harcos, de talán építőbb útját követte volna. Micu macskám – másnéven hógolyófejű zabagép – azonnal kiegyezett volna a császárral, ha kap két plusz kaja-időpontot… Sőt, Magyarország ma akár a Norvég Királyság része is lehetne, ha a heringkonzervek rendszeresen érkeznek a cicához. Szóval azért a múltat sem kell halálosan komolyan venni…

A mával viszont más a helyzet!

Abban valóban nincs már semmi értelme igazságot tenni, hogy Kossuth vagy Széchenyi, esetleg István vagy Koppány választása volt-e a jobb. Megtörtént. Éljük és tapasztaljuk ilyen-olyan következményeit.

Abban azonban dönteni kell, hogy mi merre haladunk. Ma és holnap is.

Van a megalkuvás, a haza kiárusításának – vagy legalábbis lízingbe adásának – útja. Ez az Európai Egyesül Államok. De nevezhetjük bárhogyan. Kedves Kicsi és Aranyos Magyarországi Gyarmatnak, Cukilandnak, Genderföldének – teljesen mindegy.

A lényeg: saját sorsunkról akkor már nem mi döntünk!

Ez az úgynevezett demokratikus ellenzék és Vona Gábor választása. Ők a gyarmatosítók magyarországi helytartói akarnak lenni. Ki milyen áron, pontosabban: milyen árért. Tudják, van a vicc az ostoba prostituáltról, aki még fizetés előtt belemegy az aktusba… Hát kis hazánkban is vannak belvárosi liberálisok. Habár… Lassan egyik-másik maga fizet, csak legyen valami.

Nekem otthon azt tanították, hogy el lehet menni „hazulról”. Tanulni, okulni, tudást és tapasztalatot szeretni. De utána haza kell jönni: mert az, aki vagy, csak itthon lehetsz! Ide köt kultúrád, történelmed, sorsod.

Ha ott maradsz, más – és főleg a másoké – leszel!

A Gyurcsányok, Szél Bernik, Karácsony Gergők és Vonák holnap elköltöznek, ha „jobb állást és fekvést” kapnak. Őket legfeljebb az aktuális profit köti Magyarországhoz.

Ma március 15-e nem a közös magyar ünnepről szól. És ez nagyon szomorú.

Ma a választásról szól – és nem a parlamentiről. Olyan volt is, lesz is még.

Arról szól, hogy milyen hazát akarunk. Függetlent, vagy olyat, ahol külföldi helytartók uralkodnak.

Ma sokan kitűzik a kokárdát. Ez szép. De a kokárda nem áru!

Érteni kell, hogy mit üzen!

 

 Máté T. Gyula

fotó: nyugat.hu