APRÓ KÉPEK BALLADÁJA

Közel a pillanat, amikor megsemmisül Nyugat-Európa, vele a keresztény kultúra számos értéke. A kontinens nyugati felén kialakulóban vannak a párhuzamos társadalmak. Vlagyimir Iljics Lenin, a közismert specialista, elégedetten csettintene: elvtársak, ami a kettős hatalom volt az osztályharc idején, az most a párhuzamos társadalom az etnikai-vallási háborúban. Fel kell számolni a fehér uralmat. Amennyiben a forradalmi lendület nem törik meg magát a fehér rasszt. Természetesen antirasszista programmal, antirasszista jelszavakkal. Éljen a sokszínű homo, ha sapiens, ha nem!

Európában a gondosan előkészített apokalipszis már jó ideje tart, akár egy elfuserált szappanopera. A valóság eltűnik, helyére a cenzúrázott realitás torzképe kerül a világot tükröző médiafelületen. Sok nyugati értetlenül mered a képernyőre, nincs bátorsága fölfogni, mi történik vele. Új vallása, a tolerancia, legföljebb önmaga ellen elég. A tolerancia ebben az esetben azt jelenti, hogy tolerálja az intoleranciát. Lemond hitéről, kultúrájáról, szabadságáról, nemzetéről, végső soron saját magáról. Ha egy kép többet mond ezer szónál, akkor képzeljük el Szent Ferencet – mondjuk Giotto modorában –, akit manapság a farkas akar megszelídíteni. A kifogástalan fogazatú ragadozó oktatja humanizmusra, alapvető emberi értékekre a szeretet vallásának talán legnépszerűbb szentjét, hovatovább Európa szájtáti népeit.

Lássuk a további képeket! Teszem azt, az abszurd szárnyas kaput. Tőlünk nyugatra szárnyas kapu ugyan nincs, sőt mára az átkelőhelyeket sem őrzik az osztrákok a zöldhatáron. Míg őrizték, a hömpölygő migrációt felfogó magyar kerítés felépítése előtt sem tűnt hibátlannak a határzár. Akadt rés, ahol könnyedén át lehetett jutni Ausztriába. A gondok egyik oka a sógorok közismert nemzeti vonása, a Schlamperei volt, ami némelyek szerint a működésképtelenség speciális, osztrák változata. A másik a politikai akarat hiánya. A nagy őrködésből mindenesetre mára csupán pár üres katonai sátor maradt, valamivel beljebb, mint ahol valaha az aknazár, majd a vasfüggöny nyomvonala haladt.

Az aknáknál érdemes megállni. Ezeket a szocializmus alapjainak lerakásával egy időben rakták le. Akkoriban, amikor a legfőbb értéknek az embert hirdették. A legfőbb érték azonban nem érezte jól magát a szocialista táborban – a kontinensnyi lágerben –, így hát a biztos halál ellenére alkalmanként nekivágott az aknazárnak. Nagy ritkán sikerrel járt. A határ mentén, ahol élek, még emlékeznek arra a koszorúslányra, aki egy esküvő utáni hajnalon sértetlenül átkelt az aknazáron. Életét tűsarkú cipőjének köszönhette. A tűsarok pár centivel az akna mellett süppedt a földbe. A kevésbé szerencsések darabokban végezték.

A szocialista humanizmus következő szakaszában az aknákat felszedték. A tűzparancs ellenben érvényben maradt. Az aknazár helyére műszaki jelzőrendszer került. Ezt sokan nem vették komolyan. Ismertem olyan embert, aki az úgynevezett műszaki zár hídja alatt átúszott. A víz alól azonban még hazai területen bukkant elő. Az „állj, vagy lövök!”-re kissé flegmán reagált. A határőrök géppisztollyal belesoroztak. Magyar földön, magyar határőrök, magyar állampolgárba. Fehér a fehérbe. Ráadásul kifelé ment, nem befelé jött. Tisztesség ne essék szólván, de a beleit az ölében fogta, míg orvoshoz vitték. Onnan börtönbe került, tiltott határátlépésért. Nyomorék lett, ahelyett, hogy a kommunizmust építette volna.

A szocializmusból elvágyódni, hát, ez nem vallott ép elmére. A szocializmusellenes magatartást nem minősítette normálisnak a párt – annak az egynek a – vezetése. Nem véletlenül nyitották meg kapuikat a politikai „bűnösök” előtt az elmeosztályok. Ha az ideológia nem hat – gondolták –, majd segít némi gyógykezelés. Aztán jött a rendszerváltozás, és az élcsapat utódpártjainak tagjai hirtelen megvilágosodtak. Legutóbb a déli határon óhajtották, illetve óhajtják máig lebontani az országot védő kerítést.

Az eminens demokraták a migránsokat – köztük a terroristákat – tárt karokkal várók, noha előtte a szimbolikus állampolgárságot is megtagadták a határon túli magyaroktól.

Európa retteg, miközben azt állítja, nem fél. Amikor az Eiffel-toronynál megtartották – a ki tudja már hányadik merényletet követő – szokásos „nem félünk” happeninget, egy gazdátlan nejlonszatyor láttára szétspriccelt a gyér tömeg. Hőseim, plüssmacik népe, csak önáltatásra, giccsbe fúló érzelmekre, operettdallamokra hangszerelt requiemre futja mind­össze? Itt, ahol valaha Mozart és Verdi írt komor, megrázó gyászzenét. Itt, ahol Szent Lászlók, Oroszlánszívű Richárdok, Hunyadi Jánosok éltek?

Az Európa kifejezés persze pontatlan és megtévesztő, mert a kontinens több szempontból sem egységes. Nyugat-Európában naponta mélyül a szakadék vezetők és vezetettek között. Médianyelvre fordítva: manipulálók és manipuláltak között. Veszélyes az ostobát adnunk, hiszen nagyon jól tudjuk, mit és miért hajtanak végre az ottani politikusok. Nyugat-Európa népe éppen ezért fél. Nem bízik az unióban, nem bízik az államban, nem bízik vezetői többségében, mivel azok nem saját nemzetük, még csak nem is az európai közösség érdekeit képviselik.

Rutinosan félrebeszélnek, úgy hazudnak, mintha könyvből olvasnák. Talán tényleg van valamilyen brosúrájuk Saul Alinskytől vagy Gene Sharptól. A nyugati mediokraták mindeközben alaptalanul vádaskodnak, az európai képviselők beteges ripőkként támadják az országuk érdekében cselekvő politikustársaikat. Baj esetén pedig hallgatnak, mint ­Jean-Claude Juncker a fűben. Máskor nyájasan paríroznak gazduramnak. Itt leheletfinoman utalnék a magánember, amerikai állampolgár Soros György uralkodóként történő fogadására az unióban.

Az úgynevezett fősodratú média szakszerűen, alattomosan, párját ritkító pofátlansággal igyekszik hozzászoktatni az európaiakat ahhoz, hogy tiltakozás, sőt mukkanás nélkül éljenek együtt a hétköznapi terrorizmussal.

Úgy tűnik, nekik a fehér életek nem számítanak. A világszerte folyamatossá vált, mind több halálos áldozatot követelő merényletek után azonnal megpróbálják elnyomni a jogos felháborodás hangját. Végső érvként gyakorta kivágják az adu ászt, miszerint az iszlám békés vallás. Szerencsénkre. Elgondolni sem tudom, mi lenne, ha nem volna békés. A liberális demokraták ma a totalitarizmus korszerű formáját képviselik. Elődeik formációi – a nácizmus és kommunizmus – viszonylag egyértelműek, áttekinthetők voltak.

A mostani totalitarizmus taktikus: egyelőre „csupán” véleményterror. Ám nem árt tudnunk: a XXI. században a harc nem pusztán ivóvízért, energiahordozókért, földterületekért folyik, hanem globális mértékben az emberi tudatért. Az agyban lévő, elfoglalandó területekért. Amennyiben a normalitás veszít, úgy Európának ez a harc lesz – még inkább volt – a végső.

Paul Valéry már 1931-ben (!) felfigyelt a veszélyre. Európa arra törekszik – írta –, hogy valami amerikai bizottság kormányozza. Egész politikája erre irányul. Ha mi nem tudjuk lerázni magunkról történelmünket, majd azok a szerencsés népek rázzák le rólunk, amelyeknek egyáltalán nem, vagy csak alig volt történelmük. Ezek a szerencsés népek majd ránk kényszerítik az ő boldogságukat. Persze idézgetés helyett illene előállnom valamiféle megoldással. Kérem, mindössze pénz kérdése.

Emlékszünk még a fekete Michael Jacksonra? A popénekesre, a gendercsodára, aki egyszer csak váratlanul kifehéredett? Nos, fel kell kutatni az orvosait, aztán felkérni őket, hogy ismét végezzék el a procedúrát mindnyájunkon, ám ezúttal fordítva. Ha Európát erkölcsileg már úgyis befeketítették, hát tegyük meg az utolsó lépést. Akkor a fehér életek – feketén – talán számítanak valamit. Ha már így áll a helyzet: feketén-fehéren.

A szerző irodalomtörténész

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: