“Bármerre indulok el az országban, nem látom a négymillió éhezőt”

Olvasói vélemény | Szerző: Peterdi Péter

2017. augusztus 10.

Gyakran felróják a jobboldali sajtónak a túlpartról, hogy termelési riportokat ír. (Már ha épp nem a végletekig elcsépelt propaganda-vádat hangoztatják, ami azokból a túlparti szájakból meglehetősen hiteltelenül hangzik.) De miért is lenne baj ez? Aki kinyit egy nem markánsan kormányellenes sajtóterméket, az bizony részletesen tájékozódhat arról, mi minden épül az országban, állattartó telepektől kezdve a rendelőintézeteken át az autóutakig. Ezek azok a témák, amik az ún. „független” médiát abszolút nem érdeklik.

Egy indexes újságíró sosem látja a jelentőségét annak az elkerülő útnak, ami az adott járásban élők tízezreinek életét teszi könnyebbé, a máshonnan érkező úthasználókról nem is beszélve. Sosem téma neki, ha rekordtermés volt, vagy épp ellenkezőleg, ha a jég vagy az aszály vitte el azt. Nem érdekli ezeket a vidéki ember öröme, és a bánata is csak akkor, ha rúgni lehet vele a kormányon. De leginkább akkor sem, mert legbelül gyűlölik őket.

A vidéki Magyarország egyetlen kívánatos aspektusból ábrázolandó az Indexen és a többi hasonszőrű portálon: mélyenszántó szocioriportok formájában, a megannyi Dankó Pista utca szemét- és sártengerében, itt-ott elszórt falazóblokk-darabok között ugrándozó szurtos gyerekekkel, a többségi lakosságot pedig kizárólag kocsmákban bóbiskoló alkoholisták formájában bemutatva. Négymillió éhezőről hazudnak, meg arról, hogy az állam levette ezekről az emberekről a kezét, de aztán mindig jön a pozitívnak beállított példa valami lelkes civil szervezetről, aminek a csillogó szemmel nyilatkozó tagjai érdekes módon MINDIG jobban tudják, hogy mi kell a rászorulóknak, mint a gyámügy, a falugondnok vagy az egyházi szeretetszolgálat.

Bármerre indulok el az országban, olyan fejlesztésekbe botlok a számomra ismerős, ám közel sem rendszeresen látogatott településeken, amelyeknek a létrejöttét az utóbbi évek gazdaság- és fejlesztéspolitikájának köszönhetjük. A legkisebb településeken is időről időre megújul valami. Az a hétmillió ember, aki nem Budapesten vagy a vonzáskörzetében lakik, láthatja és tudhatja ezekből a fejlesztésekből, hogy nincsenek elfelejtve. Pedig de szerették volna őket 2010 előtt a feledés homályában tudni!

A baloldal egyes, jól megfizetett ideológusai már arra is gyártottak ideológiát ezekben az években, hogy miért kellene felszámolni a falvakat. Vagy, hogy miért jönne jól egy újfajta kolhozosítás, amiben nem elaprózzák a nagybirtokokat, hanem még terjeszkednek is velük, hogy a mezőgazdasági multicégek nagyobb haszonnal termeltethessenek rajtuk. A vidéki ember sose számított ezeknek: ők a csendes kivéreztetésben hittek – legyél cseléd, legyél rabszolga a saját szülőföldeden. A zöldbárók majd jobban tudják helyetted, hogy mi kell a kukoricának. A minisztérium pedig nagy büszkén hangoztatta, hogy a kivágott szőlő a jó szőlő, meg a bezárt cukorgyár a jó cukorgyár. Ezt kapta tőlük a magyar vidék, meg némi morzsát, ami Brüsszelnek köszönhetően leesett az asztalról és el tudták adni mint jótékonyságot.

Bármerre indulok el az országban, nem látom a négymillió éhezőt. Pedig nézem ám mindenhol, hogy hol a csudában lehetnek, és nem vagyok rest behajtani a Dankó Pista utcákba sem. Azt hiszem el, amit látok, és azt látom, hogy új az út. Hogy felújították az iskolát és a rendelőt és, ha mégsem, hát pár éven belül biztosan meglesz az is. Hogy a falu szélén felhúzták a drótkerítést és leterítették a murvát, mert a helyi vállalkozó új telepet nyit. És falvak, kisvárosok ezreiben ugyanez a helyzet, és még ezeknek is csak a töredékéből lesz hír. De ha ilyen hír van, elolvasom, mert örülni akarok, és én bizony nem érzek semmi keserű mellékízt. Nem úgy, mint azok, akik egyből az ötvenes évek tempóját vélik ezekben a híradásokban megtapasztalni.

De tudjátok, mit? Ha választani kell az „Inkább felakasztotta magát, mint hogy hazatérjen” és a „Népszerű a magyar krémsajt a Közel-Keleten” szalagcím között, én maradok inkább a krémsajtnál. A rettegés és a kisszerűség helyett a sikerek elismerését és az örömön való osztozást választom. Az egészségügy-oktatás-korrupció arany háromszöge és az ezeken a témákon való, erőltetett sivalkodás helyett az úgynevezett „termelési riportokat” választom.

A balos sajtó helyett a jobbos sajtót – például a 888-at – választom.

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: