VOKS ELŐTTEM, VOKS UTÁNAM

Demokráciákban a parlamenti választási rendszerek rendkívül sokfélék lehetnek. Egyes országokban – Ausztria, Szlovákia – arányos (listás) rendszerek működnek, máshol a tisztán egyéni képviselő-jelöltes szavazás számít bevett gyakorlatnak (Egyesült Királyság, Franciaország). A kettőt több helyütt vegyítik, így a magyaréhoz hasonlatos vegyes megoldást alkalmaz Németország, Skócia, de Wales is. Mindezeket természetesen még tovább bonyolítják egyéb komponensek: van, ahol van bejutási küszöb, de van, ahol nincs (Hollandia). Olaszországban vagy Görögországban a győztes automatikus pluszmandátumokat kap, az Egyesült Királyságban elég a szavazatok relatív többségét megszereznie az egyéni jelöltnek, Franciaországban viszont 50 százalék plusz egy voks kell. Vannak országok, ahol a pártlisták zártak, máshol nyitottak, a választópolgár rangsorolhat egy párt jelöltjei között. Van, ahol a választókerületek egymandátumosak, máshol egy kerületből több jelölt is képviselői helyhez juthat. És a különböző nüansznyi eltéréseket, torzításokat hosszasan lehetne sorolni.

Screenshot_10

Csak azért álltam neki ezt így gyorsan összefoglalni, mert most már se szeri, se száma a magyar parlamenti választási rendszer „igazságtalanságával” foglalkozó megszólalásoknak, cikkeknek – sőt vannak, akik még mozgalmat is indítottak zagyvás-gálvölgyis videóvalmeg mindennel. A verbális ribillió, amit újabban polgári engedetlenségnek hívnak, valójában 2011, az új választási szabályok elfogadása óta tart. A Népszava szakértése legutóbb odáig jutott, hogy leszögezték: „(bár) ma ugyan nincs nyílt voksolás, de minél kisebb egy település, annál erősebb a fideszes polgármestertől való függés”. A cél persze egyértelmű: olyan hangulatot és hivatkozási alapot teremteni, amely alááshatja az állampolgárok választási rendszerbe vetett bizalmát, de még egy sikeresen lebonyolított voksolás után is ürügyül szolgálhat az eredmény megkérdőjelezésére az ellenzék részéről.

Mindezek okán érdemes ismét végignézni új választási rendszerünkön, kutatva az igazságtalan elem után. De induljunk a kályhától: a demokratikus átmenet során, a kerek-asztal-tárgyalások eredményeként kompromisszumos megoldásként fogadták el a politikai erők a Németországból másolt vegyes választási rendszert.

Itt annyiban érdemes egy rövid kitérőt tenni, hogy szintén visszhangzott vád mostanában: míg az előző szabályozás konszenzuális termék volt, addig az új törvények egypártiak, azokat csak a Fidesz–KDNP szavazta meg. Ez visszavezet minket a kétharmadosság ősi dilemmájára: a rendszerváltás hajnalán ugyanis az volt a (tév)képzet, hogy egy adott politikai tömb nem (lehet) képes kétharmados többségre szert tenni, ezért a fontos – például választási – törvények módosításához is pártokon átívelő konszenzusra van szükség. Ezen idea dőlt meg 2010-ben, amikor a modern magyar történelemben először egyetlen egységes politikai erő kezében összpontosult a kétharmad. Tehát nem arról van szó, hogy „egypárti” szabályozás született, hanem arról, hogy az alkotmányos rendszer arra épül, hogy akinek kétharmada van, az alkothat kétharmados törvényeket – ha egy adott egységes politikai csoportosulást hatalmaztak fel a választók ilyen többséggel, akkor az jogosult ilyesmire.

De rátérve a korábbi és a mai rendszer összevetésére, szabályaira: a ’89–90-es szabályozás alapján a 386 országgyűlési képviselőt három ágról: országos és területi listákról, illetve egyéni választókerületekből választották. A listás és egyéni mandátumok aránya egymáshoz viszonyítva 54:46 volt, azaz a listás, arányosító elem valamelyest valóban túlsúlyban volt. A küszöb 4, majd 5 százalék volt, azonban az országos listára nem lehetett közvetlenül szavazni, az valójában csak virtuális volt, amely a töredékszavazatokat szívta fel. A polgárok így megyei listákra és egyéni jelöltekre adhatták le voksaikat (két fordulóban), szavazati joguk a belföldi lakóhellyel rendelkező magyar állampolgároknak volt (2003-ig az is előírás volt, hogy a választójog gyakorlásához belföldön kellett tartózkodni).

A 2011/13-ban elfogadott új szabályozás a korábbi rendszer alapvető magját, azaz annak vegyes mivoltát megtartotta (199-re csökkentve az Országgyűlés létszámát). Teljesen nyílt titok volt azonban, hogy a polgári oldal szerint a kormányzati stabilitást elősegítendő a többségi ágat csekély mértékben erősíteni szükséges. Így ma már a parlamenti mandátumok 53 százaléka szerezhető meg egyéniből és 47 százaléka listáról. Megszűntek a területi listák, helyettük az országos lista virtuálisból valódivá vált, egyben a töredékszavazatok begyűjtésére is szolgál. Valóban új elem ennek kapcsán az úgynevezett „győzteskompenzáció”, tehát hogy nemcsak a vesztes, de a győztes jelölt mandátumszerzéshez nem szükséges szavazatai is listán hasznosulnak.

E sokat kritizált megoldás azonban hatásában egyáltalán nem újszerű: a pártkoncentráció miatt ugyanis a 90-es évek végétől a területi listák hatása valójában az volt, hogy a győzteseket kompenzálta a kicsik rovására, utóbbiak jóformán csak az országos listákról tudtak mandátumot szerezni. Választásmatematikailag és elfogadva azt a célt, hogy az új szabályozás alapja a stabilabb kormányozhatóság megteremtése volt, botorság lett volna nem behozni a győzteskompenzációt: a győzteseket favorizáló területi listák hiánya ugyanis kioltotta volna az egyéni körzetek arányának csekély növelését, így összességében nem változott volna semmi. Akit tehát korábban nem zavartak a megyei listák, azt ne zavarja most a győzteskompenzáció se.

Mindemellett a két forduló közötti háttéralkukat kiiktatandó a rendszer egyfordulós lett, így már relatív többséggel is elvihető egy-egy körzet (lásd Egyesült Királyság). Ezek viszont olyan körzetek, amelyek megfelelnek az alkotmányos követelményeknek, így például nem sértik a választójog úgynevezett horizontális egyenlőségét: a különböző választókerületekben élőknek ugyanis megközelítőleg azonos súlyú szavazattal kell rendelkezniük.

A korábban hatályos beosztásban viszont, amit egy, az Alkotmánybíróság (AB) által kétszer is alkotmányellenesnek nyilvánított minisztertanácsi rendelet szabályozott 2010-ig, olyan mértékű volt az egyes körzetekben élő választópolgárok létszáma közötti eltérés, hogy adott esetben egy Pest megyei szavazó szavazata harmadannyit ért, mint egy Veszprém megyeié. Az e torzításokat kiküszöbölő új szabályozást az AB által megkövetelteknek megfelelően törvényben helyezték el. A „demokratáknak” érdekes módon azzal nem volt bajuk korábban, hogy a beosztás két évtizeden át nem az Orszá­g­gyűlés, hanem a kormányzat kompetenciájába tartozott, és rendelkeztek arról is, hogy 15 százalékos eltérés esetén felül kell vizsgálni a körzethatárokat.

Trianon fájdalmát enyhítendő listás szavazati jogot kaptak a határon túli magyarok, a külföldön dolgozók pedig – ugyanúgy, mint 2003 óta minden választáson – személyesen, a külképviseleteken adhatják le voksukat. Hozzáteszem, hogy 1990 után 13 évig erre sem volt lehetőségük, mégsem kiáltott senki diktatúrát. Egyéni jelöltként pedig valóban könnyebb indulni, mint a korábbiakban, azonban a kamupártok támogatásának vádja sem állja meg a helyét, ugyanis az eredetileg tervezett minimálisan szükséges 1500 ajánlás követelményét éppen a „demokratikus ellenzék” követelésére szállították le 500-ra.

A választási szabályozás tehát egyes rész-elemeiben változott, de a korábbi szisztéma alapvető jellegét megtartotta. Az a politikai tömb győz, amelyik népszerűbb. Kormányra kerülését a Fidesz–KDNP 2010-ben és 2014-ben nem vagy nemcsak listás eredményének köszönhette, hanem regionálisan kiegyensúlyozott támogatottságának is: hét évvel ezelőtt 176 egyéni körzetből 173-at, 2014-ben 106-ból 96-ot el tudott hozni.

A kulcs tehát abban van, hogy egy politikai erő népszerűsége csak egy-egy régióban kiugró-e vagy országosan kiegyenlített. Magyarországon 1990 óta, amikor a győztes támogatottsága listás elsősége mellett szépen eloszlott az országban, értelemszerűen mindig felülreprezentált lett a parlamenti mandátumaránya a listás eredményhez képest. Az MDF 1990-ben 25 százalékos listás szavazattal a mandátumok 43 százalékát, az MSZP 1994-ben 31 százalékos támogatottsággal a mandátumok 54 százalékát, a Fidesz 2010-ben 53 százalékos támogatottsággal a mandátumok 68 százalékát szerezte meg.

Ezzel szemben amikor nagy harc volt a választókerületekért, és egyes területek jól beazonosíthatóan ide vagy oda szavaztak, másképpen alakultak a dolgok: így az MSZP 2002-ben 42 százalékos listás támogatottsággal a mandátumoknak „csak” 46 százalékát, 2006-ban 43 százalékkal a 49 százalékát szerezte meg. A legérdekesebb persze a ’98-as választás volt: ekkor a 32 százalékos támogatottságú MSZP a képviselői helyek 35 százalékát, míg a pusztán 28 százalékos támogatottságú Fidesz azok 38 százalékát nyerte el.

Nincs tehát olyan, hogy „igazságos” meg „igazságtalan” választási rendszer. Hiszen ugyanazon szisztéma alapján is gyökeresen eltérő eredményeket produkáltak a voksolások Magyarországon 1990 és 2010 között. A képlet tehát igazából igen egyszerű. Egyszerűen népszerűbbnek kell lenni és le kell győzni a politikai ellenfelet.

A szerző igazgató, Alapjogokért Központ

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: