Könyörgő levél Guy Verhofstadthoz, az EP liberális frakciója elnökéhez

Guy Verhofstadt
Elnök
Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért (ALDE) képviselőcsoport
(Belgium volt miniszterelnöke)
Brüsszel, Belgium

Tisztelt Elnök úr!

Nagyon kérem, tekintsen el attól, hogy rendkívül feszített teendői közepette feltartom egy rövid időre, de biztos vagyok benne, hogy fohászom tárgya önt megértővé teszi, és azonnali lépések megtételére indítja.

Remélem azt is, hogy az Európai Parlament fordító- és tolmácsszolgálata levelemet lefordítja önnek.

Bevezetőként: igazán sajnálom, hogy már régóta nem találkoztunk.

Legutóbb akkor, amikor Brüsszelben a magyar médiatörvény ügyében rendezett meghallgatáson megkérdeztem öntől – és arról annak megfelelően tudósítottam akkori lapomnak, a Magyar Nemzetnek -, mit szól a vezető francia lapban az ön kormányfősége alatt megjelent cikkhez, amely szerint ön rendszeresen felhívogatta a belga újságírókat, akiket különböző retorziókkal fenyegetve akart rávenni,  hogy az ön kedvének megfelelően írjanak önről és kormányáról.

Ön akkor azzal felelt, hogy a Le Monde-ból idézettek minden valóságalapot nélkülöznek. Azon második kérdésemre már fejét elfordítva elsietett, hogy mit gondol arról, miszerint a magyar miniszterelnöknek ugyanez a véleménye a külföldi lapokban megjelent cikkekről, amelyek a médiatörvény kapcsán a budapesti kormányt marasztalják el.

Utólagosan kérem ezért bocsánatát, és azért is, amiért oly durcásan viselkedtem Sophie in ’t Veld, frakciója alelnökasszonyával, miután kutyák rám uszítását ígérte be, ha két elutasítás után harmadszor is kérek interjút tőle.

Azt viszont talán megérti, hogy e kutyaharapási gyakorlatot nem ajánlottam itteni kormánypárti politikusoknak hazai ellenzéki újságírókkal szemben attól tartva, hogy egy ilyen esetben ön újabb Magyarország-meghallgatást rendez, miközben az e féle diktatórikus kirohanás ellen Budapesten és Brüsszelben a harapással fenyegetett újságírókkal szolidarizáló tüntetők előtt szónoklóknak „a történelem legsötétebb korszaka” jutna eszükbe, ahogyan ez korlátlanul szabad világunkban ilyen esetekben kötelező.

Természetesen nem ezért írok önnek.

Hanem egy mérhetetlenül súlyosabb ügy miatt.

Jövőre lesz a 110-ik évfordulója annak, hogy az ön országa egykori uralkodója, II. Lipót király belga kongói adminisztrációja befejezte azt a népirtást, amelyet 1885-ben kezdett el, és amelynek következtében akkori gyarmatuk népességének mintegy felét megölték, miután nagy részüknek levágták a kezét elsősorban azért, mert az ottani felügyelők szerint nem dolgoztak elég gyorsan az ültetvényeken.

Úgy érzem, Belgiumban ön az, akinek a szívéhez a legközelebb vannak az emberi jogok, az örök emberi értékek és a faji diszkrimináció nélküli szolidaritás az áldozatok leszármazottjaival, akik közül sokan élnek az ön országában. Akárcsak a gyilkosok leszármazottjai, a fehérbőrű belgák, akik közül sokaknak az akkor megszerzett vagyona alapította meg azt a családi gazdagságot, amelynek gyümölcsét még ma is bőségesen élvezik, és akik ingatlanjait oly sok magyar is bérli.

Ön nyilván tökéletesen ismeri e szörnyű népirtás történetét legalább az az arról írt két alapmunkából, Adam Hochschild, a kaliforniai Berkeley-ben lévő egyetem kiváló történelemtanárának Leopold király szelleme – a kapzsiság, terror és hősiesség a gyarmati Afrikában című könyvét, valamint Marc Wiltz francia nyelven írt, Kezek esnek az égből Kongóra című kötetét.

Nem beszélve oly sok világhírű alkotó – Joseph Conrad, Mark Twain, Conan Doyle, Roger Casement, Dene Morel és társainak – korabeli felháborodott írásait.

Mindezek után nem is értem, hogy Belgiumban miért szigorúan tilos nem csak erre a hullahegyeket okozott kataklizmára emlékezni, de azt akár megemlíteni is.

Amikor erre rákérdeztem a kiváló kongói filmrendezővel, Balufu Bakupa-Kanyindával készült interjúmban, ezt is felelte a szintén idemásolt kérdéseimre:

„Kérdés: Hogyan tud élni itt, Belgiumban? Abban az országban, amelyik ezt az égbekiáltó népirtást elkövette?

Bakupa-Kanyinda: Egyszerű. Nem élek Brüsszelben. Csak itt dolgozom. Innen deportáltak Franciaországba. 1985-ben. Mert Belgium Mobutu-ország volt! Itt nem volt szabad Mobutu-t bírálni! Ha valaki ezt megtette, a rendőr jött ki érte. Nézze, én kongói állampolgár vagyok és ezen semmi nem változtat. Az életemet Amerikában, Franciaországban és Belgiumban töltöttem el, de nem tudnék elfogadni belga állampolgárságot. Mert ezzel elárulnám népem emlékezetét. A gyerekeim az anyjuk révén belga állampolgárok. De ahogyan egy katona nem cserél sapkát a harctéren, én se tudok dokumentumot cserélni. Belgium a népemet ölte meg.

Kérdés: Miért nem érdekli a világot ez a rettenetes népirtás?

Bakupa-Kanyinda: Mert az áldozatok feketék. A fehérek megölhetnek akárhány embert. Az nem népirtás, hanem civilizálás. Az érdekünkben. Eddig 16 millió áldozattal.”

Tíz év belgiumi tudósítói munkám idején rajta kívül csupán még egy kongóit tudtam e népirtásról szólásra bírni akkori lapom számára.

Ő Clémentine Faïk-Nzuji professzorasszony, aki a Leuveni Katolikus Egyetemen tanít nyelvészetet és afrikai kultúrát. Elmondta, éppen akkor ad ki egy könyvet családjáról, amelynek egy része szintén odaveszett ezen önök által okozott kataklizmában, és ekkor könnyek szöktek a szemébe.

Verhofstadt úr, talán megért, ha önnek ezután azt a vallomást teszem, hogy, úgy érzem, „je suis le Congo”?

És azt is tudom, hogy ön megértve Balufut, e sok nemzetközi díjjal kitüntetett népirtástúlélő kongói filmest, teljes erejével harcolni fog azért, hogy áttöri a hallgatás falát, amit csak azért emeltek, mert, mint nyilatkozta Balufu, a tíz millió áldozat fekete volt.

Térdre hullva esdeklem tehát ön előtt: haladéktalanul rendezzen az elhallgatott belga kongói népirtásról szabad vitát az Európai Parlament plenáris ülésén.

Ugyanakkor beszéljen Charles Michel belga miniszterelnökkel, hiszen apja, Louis Michel liberális frakciótársa – aki még önön is túltéve üvöltött Magyarországra és a bizottsági ülést vezető Gál Kinga képviselő asszonyra – az ön külügyminisztere volt, majd pedig öt éven át az Európai Bizottság fejlesztésért és humanitárius segítségért felelős biztosa,  és akinél jobb ajánlólevél nem lenne ahhoz, hogy Belgiumban jövőre a múlt feledését is kárpótolva, méltó emlékévet tartsanak a világ egyik legszörnyűbb genocídiumáról.

Amelyet kezdhetnének azzal, hogy Charles Michel miniszterelnök bocsánatot kér mindkét Kongó népétől az eddigi hallgatásért; hogy nem néztek szembe múltjukkal, mely bármely pillanatban megismétlődhet, és hogy még el is égették az e népirtást rögzítő valamennyi, a királyi levéltárban őrzött okiratot, illetve dokumentumot.

Sőt: a Leuveni Katolikus Egyetemen kötelező tárgyként megkezdhetnék a belga kongói népirtás történelmét, ami szintén igen jó eszköze lehet annak, nehogy ugyane tragédia még egyszer megismétlődjön, mert csak az nem tart ettől, aki a történelmet nem ismeri.

Verhofstadt úr, úgy érzem, ön, mint a liberálisok európai parlamenti vezetője, e levelem végére érve tüstént rokonszenvezni fog ötletemmel és mindazt megteszi, amire én itt kértem.

Sőt, nem is csak úgy érzem. Sziklaszilárdan tudom, hiszen ön az az ember, akinek a liberalizmus nem egy karriert előrevivő játékszer, hanem a legszentebb, legőszintébb dogma, amit valaha is ismert az emberiség.

Végül engedje meg, hogy a legteljesebb multikulturalizmus jegyében szuahéliül búcsúzzam öntől, amit ön nagyon fog értékelni:

Kila la heri!

 

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: