VELÜK ELLENTÉTBEN, MI MÉG NORMÁLISAK VAGYUNK

VILÁGHÁBORÚK SZOKTAK ILYEN PUSZTÍTÁST VÉGEZNI, MINT A LIBERALIZMUS
Minden korszaknak megvan az a domináns destruktív ideológiája, amely ellen küzdeni kell mindenkinek, aki nem ért egyet vele. A magyar nem liberális értelmiségnek is az lenne a dolga, hogy a normalitás szempontjából küzdjön a fundamentalista liberális szélsőség ellen.

Fura módon ez nemcsak a jobboldal dolga lenne, hanem a valódi liberálisoké is, illetve azoké a baloldali értelmiségieké is, akik például nem szeretik a kapitalizmust. A valódi liberálisok és baloldaliak ugyanúgy ellenzik a globalizációt, a multinacionalista vállalatoknak végletesen kedvező gazdasági környezetet, valamint a multikulturalizmusnak nevezett kultúranélküliséget, amely a liberálisok legfőbb célja, mint bármelyik konzervatív.

Mindannyiunk közös hibája ugyanis, hogy nem a saját berkeinken belül vagy egymással (a nem liberálisok egymás közt) beszélgetünk, hanem a liberálisok fogalmi univerzumában szenvedve értelmetlen beszélgetésekre pazaroljuk az energiáinkat. Elfogadtuk a liberális fogalmi hegemóniát, 1990 után gyanútlanul vettük át a vulgármarxista hablatyra épülő, de korszerűnek tűnő liberális fogalmakat, hogy aztán azon vegyük észre magunkat, hogy ugyanolyan fogalmi és ideológiai börtönbe tereltek bennünket, mint amilyen a kommunisták idején tette lehetetlenné a világ objektív leírását. Mostanra a liberális ideo­lógia olyan korccsá fajzott, amely joggal minősíthető a társadalomtudományokban és már némely természettudományban is a jelenkor liszenkoizmusának.

Teljesen abszurd „tudományterületeket” hozott létre, sulykolt fogalmai nem kapcsolódnak a valósághoz, hatalmas médiatámogatása teljesen alternatív valóságot hozott létre. Aki akár csak részkérdésekben is felszólal ellene, az olyan rágalomkampánnyal és egzisztenciális ellehetetlenítéssel néz szembe, amely csak az ötvenes évek őrjöngéseihez vagy a kínai kulturális forradalom elmebajához hasonlítható. Amerikában és Nyugat-Európában a liberálisok ráadásul már erőszakossá is váltak, gyűlölet-bűncselekményeket (Vigyázat, liberális fogalom és irónia!) is elkövetnek, a szélsőbal és a szélsőjobb legrosszabb hagyományait felelevenítve próbálják előkészíteni agresszív kisebbségük hatalomátvételét.

Sikerük titka csak részben rejlik a média és az egyetemek elfoglalásában és a mögöttük álló pénzben. Sokkal inkább annak köszönhetik a sikert, hogy ideológiai és fogalmi monopóliumot tudtak kialakítani, minden vitát – legyen az ellenfelük akár az értelmiség, akár a társadalom (Vigyázat, liberális fogalom!) normális többsége – csak az általuk meghatározott fogalmi keretek és „etikai” dimenziók között tudnak lefolytatni. Ennek következménye, hogy a normalitás állandóan védekezésre szorul, mindig megbélyegződik, mindig rasszistának, retrográdnak, erkölcstelennek állítódik be.

De a liberálisok még mindig marginális kisebbség, még nyugaton is, éles helyzetekben az emberek nem döntenek a nyilvánvaló érdekeik ellenére, ezért folyamatosan meg kell őket téveszteni és nyomás alatt tartani annak érdekében, hogy a hagyományos társadalmi berendezkedés és nem mellesleg a képviseleti demokrácia lebontása, kiüresítése végbemehessen.

Ezt a liberálisok azért tehetik meg, mert a szó szoros értelmében elpusztítottak minden olyan filozófiai irányzatot, politikai áramlatot, tudományterületi fogalomrendszert, amely értelmesen és relevánsan volt képes megragadni a társadalmi és politikai valóságot. Diszkreditálták azokat a tudományos tapasztalatokat és elméleteket, amelyek az embert és az emberi kultúrákat a liberális ideológia alaptételeit tagadva vagy figyelmen kívül hagyva merték leírni.

A nem liberális diskurzus, legyen szó tudományfilozófiáról vagy antropológiáról, szociológiáról vagy pszichológiáról, kiszorult az egyetemekről, a közbeszédből, pontosan úgy, ahogy egy diktatúrában az ellenvélemény először a magánérintkezésbe menekül addig, amíg ott is nem válik üldözötté. Mint ahogy ez már Amerika egyes egyetemein és Nyugat-Európában is egyre megszokottabbá válik (Warning! Safe space!), hiszen a nem liberális vélemény mindig brutálisan sértő lehet csak.

Erre a nyomásra ez idáig a nem liberális értelmiségi csoportok, szakemberek és tudósok nem voltak képesek érdemben rea­gálni. A magukat a szólásszabadság apostolainak beállító liberálisok szólásszabadsága oda vezetett, hogy mi és minden nem liberális, legyen az akár baloldali, akár racionális liberális, szélsőségként vagyunk megbélyegezve. Nemcsak a szólás lehetőségét vesztettük el, hanem azt is, hogy olyan fogalomkészlettel beszéljünk, amely érthető a társadalom számára, illetve amely lehetővé teszi a releváns, tudományos eszmecserét közöttünk, nem liberálisok között.

Lassan olyan nemzedékek végeznek az egyetemen, akik csak a vulgármarxista és fundamentalista liberális fogalomkészletet sajátították el, amelyben mindenki és minden ellenség, aki és ami a totális önmegvalósítás látszatvilágának felépítésében megakadályozza őket. Ez a legnagyobb hibánk, amelyet ha nem orvosolunk gyorsan mind a tudományos kommunikációs térben, mind a hétköznapi közbeszédben, már talán néhány év alatt eltünteti a nemzeti kultúránkat, a nyelvünket akkor is, ha a muszlimok tömeges erőszakos betelepítését sikerül megakadályozni. Fel kell hagynunk a folyamatos védekezéssel.

Vissza kell szereznünk a valóság leírásának jogát a liberálisoktól, és a fogalmakat eredeti jelentéstartományukban kell használnunk. A valóság nem ideológiai maszlag, a valóság a mindennapi tapasztalat, amelynek értelmezésén vitatkozhatunk, és nem a tényein. Ezért van az, hogy minden hagymázas ideológia először a tényeket célozza meg, azokat formálja a saját képére, hogy aztán olyan „valóságot” konstruálhasson, amely igazolja az ideológia létjogosultságát és igazságosságát. Kezdjük az elején, a legelején. Ma már nagyon nehéz – nekünk is – úgy beszélnünk, hogy újra és újra ne essünk bele a liberálisok által ásott csapdákba, ne használjuk az ő szándékaik szerint a fogalmakat, a szavakat.

Vegyük a legegyszerűbb fogalmat, amelyről azt gondoljuk, hogy a maga természetességében nagyon nehéz úgy megváltoztatni a használatát, hogy ne vegyük észre. Gondoljunk bele, hogy az ember fogalmát az elmúlt néhány évben észrevétlenül és sunyin hogyan alakította át a liberális totalitás. Még huszonöt évvel ezelőtt sem találtunk volna olyan komoly embert bármilyen komoly helyen, aki kétségbe vonta volna azt, hogy az ember elgondolhatatlan a biológiai neme nélkül.
Az ember nő vagy férfi.

Az ember elengedhetetlen tulajdonsága ez, amelytől csak megfoszthatja egy genetikai, biológiai baleset, a sors kegyetlensége, az emberi gonoszság vagy ostobaság, de a biológiai nem kiszakíthatatlan része az ember egészlegességének, annak a komplexitásnak, amely emberré tesz minket. Mindenki tudta, hogy a biológiai, fizikai lényegünk ezen részének elvesztése olyan erős vágyaktól és érzésektől és olyan beteljesülésektől foszt meg bennünket, amiket semmi, de tényleg semmi nem pótolhat. Mindenki tudta azt is, hogy mennyire rossz azoknak, akik így jártak, mennyi mindent veszít az, aki kénytelen beérni kevesebbel, akinek nem adatnak meg ezek a beteljesülések, akik megfosztatnak az emberi létet teljessé tévő számtalan tulajdonság egyik legfontosabbjától.

Egy nemzedékkel később azonban ott tartunk a liberálisok szerint, hogy a nő és férfi társadalmi konstrukció csupán, amit az „elnyomó” társadalom konstruál azért, hogy az emberi szubjektumot korlátok közé szorítsa, hogy olyan társadalmi viszonyokat tartson fenn, amelyek annak kiteljesedését mindenféle indokokból megakadályozzák. Ma oda jutottunk, hogy ha valaki azt merészeli mondani, hogy egy nő számára a teljesség megélésének természetes módja a gyermekvállalás, olyan eszelős gyűlölettel kell szembesülnie a liberálisok részéről, mintha az emberiség minden bűnét egyszerre követte volna el.

Ma azt akarják nekünk eladni, hogy a nők és a férfiak ellenségek, nem szövetségesek, és létezik valamiféle férfi-összeesküvés a nők elnyomására. És a normális emberek – azaz mi – az elmúlt évtizedekben tűrtük, hogy ez az elmebaj beszivárogjon az egyetemekre, tanszékekben és professzorokban öltsön testet, konferenciákon az elfogadottság és az érvényesség látszatát keltve fiatalok tömegét fertőzze meg.

Beletörődtünk, hogy a tömegkultúra normálisnak, kívánatosnak, sőt önmegvalósítási sikernek állítson be olyan liberális értékeket, mint a minden emberi hagyománnyal és racionalitással való szakítás, a totális önmegvalósítás, amely semmilyen módon nem törődik a jövővel, a kultúránk, a génjeink fennmaradásával, a normális biológiai reprodukcióval. Generációk nem válnak szülővé, így nagyszülővé sem, egy-két generáció alatt több ezer éves kulturális fejlődés válik semmivé azért, hogy egy torz kisebbség a normális embereken élősködve kiélhesse beteg vágyát, mert neki megígérték az abszolút szabadság semmibe vezető lehetőségét.

Világháborúk szoktak ilyen pusztítást végezni. Mit is mondhatnánk azoknak, akik ezt az őrületet létrehozták? Nekünk egymással kell beszélgetnünk. Szerencsére nem kell semmi nagyon újat felfedeznünk, a normalitás még itt van körülöttünk. Csak újra meg kell találnunk, és mi tudunk is szabadon élni benne.

A szerző szociológus

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: