Dalíra várva

A világ legveszélyesebb emberének nevezett George Soros sarokba szorított vadként próbálja védeni az utolsó koncok egyikét

Domonkos László – 2017.04.26.

Milyen elvetemültség – és milyen szintű ostobaság – kell ahhoz, hogy valaki arra várjon, arra számítson, hogy embereket egymásnak ugrasztva véres és erőszakos polgárháború robbanjon ki? Vajon a nagy katalán festő, Salvador Dalí híres festményének víziói lelkesítik beteg elméjét – vagy ilyen mélységes romlottság egyszerűen csak működik, minden kulturális kísérőjelenség nélkül?

A hidakkal operálni legalábbis 1990 emlékezetes októbere óta jól beváltnak tűnő anarchiakeltő eljárás: folyóval elválasztott két városrész között az összeköttetés lehetőségét blokkolni, az átjárást ellehetetleníteni: olyan erejű indulatokat kelthet, amelyekre bizton lehet építeni. A provokáció ősi módszertana ez: garantáltan a legelemibb érzelmekre és érdekekre építeni, ezeket ki- és felhasználni, mindenféle trükkös csavarral – államérdek, a dinasztia, és a jó császár (király) érdeke-óhaja, „a Párt így kívánja”, hazafias meggondolások, emberi jogok, demokrácia, szólásszabadság –, a választék csillogó és végtelen. Metternich és Joszif Visszarionovics odalenn a mélyben elégedetten vigyorogva dörzsölheti kezét, helyeslően bólogatva: ügyes, így kell ezt csinálni. A CEU-hisztéria és a világ legveszélyesebb emberének (méltán) elnevezett George Soros sarokba szorított vadként próbálja védeni az utolsó koncok egyikét. Amit – vajon miért? – még csak el sem akarnak igazán venni tőle (nem úgy, mint Prágában, Moszkvában és egyebütt), csak kissé szűkíteni az adagot és a körmére nézni valamicskét, nem csámcsog-é rajta nagyon és netán nem fal-e fel vele mást is. De ennyi épp elég. Fordított „ha a kisujjam adom, az egész karom kell” effektus: óriási lármát-pánikot csapni a legkisebb korlátozás ellen is – hogy imígyen előzzük meg a nagyot, az igazit – a totális kiebrudalást (lásd Prága, Moszkva stb.). Amit amúgy mellékesen már rég meg kellett volna tenni. Mert ha igen, akkor mi van? Megpróbálják lezárni az M5-öst és az M1-est szimultán? Megostromolják a Parlamentet? Megpróbálják levágni Áder János bajuszát? Ugyan próbálják meg.

Az igazi veszély nem a hídlezárás – előre megmondom, elvetélt – silány és szánalmas kísérletében rejtőzik. Hanem a módszer, a módszerek folyamatos és leleményes újratermelődésében. A variációkban való, szinte kéjes tobzódásban. A mindig-kitalálunk-valamit destruktív ötletbörzéjében. A meg-megújuló „csavaros” próbálkozásokban. Abban, hogy úgy tesznek – elég hihetően –, nem nyugszanak, izegnek-mozognak és mint a hiperaktív gyerek esetében, csak szívós (ellen)kezelés segíthet. Talán.

Ez a hiperaktívkodás pusztít, őröl, erodál, el- és felapróz. Természetesen hülyít is, főleg a fiatal, naiv-tapasztalatlan és zavaros agyú, jobb sorsra érdemes egyedek körében. Küzdeni ellene nehéz, de tegyük hozzá újra meg újra, hogy egyáltalán nem lehetetlen. Biztos módszertan persze nincs, de ajánlások és praktikus, célravezető metódusok azért vannak jócskán, tán több is, mint gondolnánk. Itt van például mindjárt maga Dalí. Ez a szédítően nagy, ízig-vérig mai festő, akinek szürreális látomásai azért nemcsak a polgárháború baljós előérzetét vetíthetik elénk, de nem ám. Ott van Az emlékezet állandósága (Szétfolyó idő néven is ismert) remeke, az asztalról lecsorduló zsebórákkal. Mintha kissé mást – valami igazán nekünk valót – sugallna az emberi emlékezet és a vissza soha nem folyó idő fogalmáról. Arról, hogy amíg múltunkra emlékezni és abból tanulni vagyunk képesek és amíg az időről tudjuk, hogy – jó Arany Jánosunkkal szólva –, az mindig „előre duzzad, feltarthatatlanul”, nagy baj nem lehet, és nem is lesz. Vagy ott a Szent Antal megkísértése, amikor a megelevenedett közeledő szobor ingatag, vézna lábakon billeg. Minden, ami a végtelen síkon a magányos ember – vagy egy magányos nemzet – felé közeledik: ilyen. Egyetlen magasra emelt kereszttel leküzdhető.

Akik most a polgárháború előérzetét megörökítő Dalíra várnak, mint Beckett híres darabjában Estragon és Vladimir Godot-ra – alapvető tévedésben vannak. Nem tudják, hogy az a Dalí, akire mi várunk – meg is érkezik. Nem úgy, mint Godot és nem úgy, mint az ő Dalíjuk. Fogalmuk sincs erről. De úgy kell nekik.

– See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/86264/Dalira_varva#sthash.zicD8lmp.dpuf

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: