Nem csoda, hogy épp abban az irányban ilyen nagy a forgalom, amerre én is megyek. A választások eredményével és az USA negyvenötödik elnökének személyével elégedetlen csoportok a legnagyobb arányban a fővárostól északra találhatók a keleti parton: Philadelphiában, New Yorkban és Bostonban is voltak több tízezres megmozdulások azok számára, akik nem szerették volna bevállalni a sok órás utazást. Így, másnap, amikor a résztvevők döcögnek hazafelé, felmerül a kérdés: volt értelme a hosszú útnak, és rögtön Donald Trump elnökségének első napján demonstrálni ellene. Logikus választ nem érdemes keresni. Az alig pár órája hivatalában lévő vezető döntései ellen még aligha lehet konkrét kifogásokat megfogalmazni, a választás eredményével szemben tiltakozni pedig nyilvánvalóan nem lehet eredményes.

Az ilyesfajta racionális okoskodás azonban minden bizonnyal teljesen érdektelen a résztvevők számára. A kiélesedett amerikai kultúrharc közepette nem racionális párbeszédet folytatnak a szereplők, hanem – ahogy ez a háborúban szokás – lövik egymást, akár van értelme, akár nincs. Az aktuális fősodorhoz tartozó baloldali amerikai publicisztika szerint az USA születése, tehát függetlenné válása óta egymást követik a nagy kultúrharcok, így nem is csoda, hogy most is épp egy ilyen kellős közepén találja magát az ország. Az okoskodás lényege, hogy az aktuális történelmi időszakok konzervatívjai és progresszívjei összecsapnak, az utóbbiak végül mindig nyernek, és így válik az ország egyre liberálisabbá. Ha valakinek visszaköszön a marxista történelemszemlélet, az ne csodálkozzon. Szinte minden szereplő csereszabatos a két modellben. A történelem célja a kultúrharc esetében nem a proletárdiktatúra megvalósítása, hanem minden elképzelhető és elképzelhetetlen szabadságjog biztosítása a tradicionális szabályoktól történő megszabadulás révén. Az osztályharc helyét átveszi maga az aktuális kultúrharc, ahol elnyomó és elnyomott helyett a konzervatív és liberális csoportok állnak egymással szemben. Utóbbiak győzelme pedig mindig a történelmi fejlődés újabb állomását jelenti útban a determinisztikus beteljesülés felé.

Nem sokkal a függetlenné válás után az egyik alapító atya, a későbbi harmadik elnök Thomas Jefferson valláshoz és egyházhoz fűződő viszonya indította el a kultúrharc első hullámát, amelyet a 19. századi katolikusellenesség és mormonellenesség, a 20. század első felének szesztilalomba torkolló értékharca, és végezetül a ma aktuális közbeszédet is uraló konzervatív-progresszív harca követett, amelynek gyökerei a 20. század hatvanas éveiben keresendők. Ha csak ezen a soron végignézünk, rögtön felmerül a kérdés, hogy helytálló-e a mindenkori progresszívnak tételezett oldal teljes győzelméről beszélni, és a marxi történelemszemlélet analógiájára feltételezni az un. társadalmi fejlődés állomásait megtestesülni ezekben a győzelmekben.

A válasz megadásához érdemes lehet a liberális publicisztika nézőpontjához képest egy kicsit hátrébb lépni, és onnan ítéletet hirdetni. Igen, évtizedek óta a diákok nem imádkoznak az iskolában, de a vallásra és Istenre hivatkozás elmaradhatatlan része a világi intézmények működésének, még Obama leköszönő elnök is búcsúzó, chicagói beszédében hivatkozott a Teremtőre, az esküt tevő új elnököt pedig három felekezet képviselője áldotta meg a sztenderd protokoll részeként. Folytatva a sort: ugyan természetes módon ma semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem éri a mormon egyház tagjait az USA-ban, de azért azt is látni kell, hogy már 120 éve nem élnek többnejűségben, azaz feladták életmódjuknak éppen azt az elemét, amiért a velük vívott kultúrharc idején sok támadást kaptak. Ugyanígy természetes, hogy ma kapható szeszesital Amerikában, de sörnél töményebb alkoholos terméket rendes élelmiszerboltban ma sem tudok venni New York államban, és van máshol ennél szigorúbb szabály is. Végül: teljesen nyilvánvaló, hogy a cannabis-származékok használatának legalizálása különböző intenzitással több szövetségi államban megtörtént vagy folyamatban van. Ugyanakkor nehéz lenne ezen a fronton is a liberálisok győzelmét kihirdetni akkor, amikor az USA-ban elsősorban a drog-birtoklás szigorú kriminalizálása miatt a világ legnagyobb bebörtönzött lakosságszámát produkálja (2.2 millió fő), ez több mint Kína és Oroszország börtönlakóinak összege.

Úgy tűnik tehát, a kultúrharc vívása az amerikai közélet nélkülözhetetlen összetevője, ahogy a vita is arról, hogy ki kezdte, ki tehet róla, miképp folyik, és ki nyeri meg ezeket a tartós és sok szenvedéllyel átitatott közösségi konfliktusokat. Mit tudunk most, a Trump-adminisztráció második napján jelenteni az aktuális harcmezőről? A frissen felesketett elnök beszéde nyilvánvalóan nem a csatabárd elásását célozta. Sokkal inkább szándéka lehetett a hűségét kifejezni a választási kampányban is hangoztatott téziseihez, értékeihez, és így egyúttal az őt hatalomba segítő amerikai választók sokaságához. Nem véletlen, hogy a friss elemzések legtöbbje az USA történetének legradikálisabb beiktatási beszédeként könyvelte el a szöveget. Aki azonban ezen csodálkozott, annak az elmúlt egy évet egy lakatlan szigeten kellett töltenie tévé, és legfőképp működő Twitter kliens nélkül.

Hatalmas kérdőjelek látszanak ebben a pillanatban még előttünk a folytatást illetően. Nem tudjuk, hogy a politikai jelszavak miképp válthatók át konkrét szakpolitikai lépésekre, elnöki döntésekre. Minket nyilván különösen az foglalkoztat, hogy ezek az eljövendő döntések miképp hatnak majd a globális biztonság nyomasztó kérdéseire, és az USA kereskedelmi és befektetési folyamataira, amelyekben nagy megelégedésünkre Magyarország egyre nagyobb szerepet vállal. Egyvalami biztos: republikánus oldalon most jó időre a hatalom legfontosabb kérdése, azaz, hogy ki a főnök, Donald Trump győzelmével eldőlt.

Ez a kérdés ugyanakkor a vesztes demokrata oldalon most sokkal több izgalmat tartogat. Egyvalamit látunk: az őszinte szembenézés a vereség okaival nem kifejezetten uralja a közbeszéd fórumait. Nincs is ezen mit csodálkozni: kultúrharc idején a saját hibák elismerése általában nem része a bevetett arzenálnak. Van helyette más: mindenféle külső körülményekben, most épp elsősorban az ismeretlen orosz hackerekben keresni a kudarc okát. Valamiféle befelé tekintő elemzés elsősorban a demokrata előválasztásokon alulmaradt Bernie Sanders és támogatói háza táján fedezhető fel, az ő köreikben már előfordul annak felvetése, hogy esetleg a Demokrata Párt elnökjelöltjének személye sem volt alkalmas arra, hogy elég választót vonzzon a győzelemhez.

Izgalmas kérdés, hogy mit fog tenni a még közel sem nyugdíjas korban lévő leköszönt elnök, Barack Obama, miután visszatér rövid kaliforniai pihenőjéről. Mivel a demokraták élén most minden más szereplő így vagy úgy vesztesnek minősíthető, ő az egyetlen, akit nem övez ilyen közéleti percepció, ami nyilván óriási tőkét jelenthet, ha a most bajban lévő oldal új vezérét keresi. Végül ne feledkezzünk meg Hillary Clintonról, sőt, az egész Clinton családról. Ez a politikai vállalkozás eddig gyakorlatilag megállás nélkül valamilyen módon a hatalom különböző szintjeinek megszerzésére törekedett. Vajon képesek most kiszállni? Vagy a kultúrharc zajló csatái közepette a rózsaszín sapkás nőmozgalom, amely épp egy komoly erődemonstráción van túl, hagyja nyugdíjba menni kedvenc hősét (nem Bill Clintonra gondolok). Igaz lenne, hogy Hillary Clinton pályázna New York város polgármesteri székére? Ismerve állomáshelyemet, nyugodtan merem állítani, hogy gond nélkül megnyerné ezt a posztot. Vagy esetleg ebbe a csatába már a háttérből sok tapasztalatot szerzett, politikai értelemben is felnőtt korba került Chelsea lányuk indulna?

Talán soha az utóbbi évtizedekben nem volt ennyi izgalmas kérdés terítéken az USA-ban, és ezzel együtt nem volt az ország maga sem ennyire megosztott. Érdemes lesz továbbra is nagyon szorosan követni a fejleményeket.