RENEGÁTOK A MAGYAR KÖZÉLETBEN

Különös alakjai ők a mai magyar politikai életnek. A renegátok. A latin renegare (megtagad) szóból származó elnevezés a középkori Spanyolországban élte első virágkorát. Ott és akkor azokat a keresztényeket hívták renegádónak, azaz szakadárnak, akik a több évszázados mór hódoltság alatt többnyire jól megfontolt egyéni érdekből tömegesen tértek át a muzulmán hitre. A történelem folyamán a megjelölés lassanként elvesztette vallási tartalmát, jelentése kibővült, idővel már az ellenséghez átálló bármilyen személyt, árulót, sőt erkölcsi megbélyegzésként a legtágabb értelemben minden kétszínű embert is értettek rajta, ma pedig elsősorban az olyanokat hívják így, akik hűtlenek lettek korábbi politikai, világnézeti, esetleg erkölcsi, esztétikai értékrendjükhöz.

screenshot_10

Csintalan Sándor

1990 után Magyarországon valóságos renegáthullám söpört végig, amely bízvást hasonlítható a jelenség spanyolországi virágkorához. Az állampárt különböző rendű és rangú képviselői merő számításból az élet minden területén szemrebbenés nélkül feladták korábbi elveiket és meggyőződésüket. A marxizmus tanszékek vezetői a túlélés reményében turizmus tanszékeket alapítottak, és a zavarosban halászva ezen a fedőnéven működtek tovább. A túlvilági üdvösséget hivatalból tagadó ateista párttitkárok a biztonság kedvéért végrendeletileg egyszerre egy katolikus pappal és egy református lelkésszel, a legelvetemültebbek püspökkel kérték a temetésüket. Az 1956-os forradalmat harmincöt éven át kórusban és szólóban gyalázók az új rendszerben október 23-án buzgón koszorúzni és szónokolni kezdtek. A gyerekeiknek esténként a Lenin lámpácskáiból felolvasó szülők unokáikat hittanra járatják, ha kell, akár többször is megkereszteltetik, elsőáldoztatják és bérmáltatják őket.

Az elmúlt huszonöt év renegát magyar világának ékes bizonyítéka, hogy az első hallásra túlzásnak, abszurdnak vagy a képzelet szüleményének hangzó fenti példák mind a valóságból vétettek. Ha valaki mégis kételkedne bennük, akkor nevezzük nevén a gyereket, hely és idő híján vegyünk csak egyet a sok közül, mégpedig a mai közélet egyik legkártékonyabb alakját, Csintalan Sándort. Ez a súlyos személyiségzavarokkal terhelt erkölcsi romhalmaz, az igazságkeresés pózában tetszelegve, minden volt már, csak akasztott ember nem.

Zsenge ifjúságában KISZ-titkárként kezdte, majd huszonhárom évesen MSZMP-tag lett, ebben a minőségében hamarosan az alapszervezeti párttitkárságig vitte, innen a munkásosztály érdekeit védendő átnyergelt a Szakszervezetek Országos Tanácsához, a rendszerváltás hajnalán először az új lehetőségekkel kecsegtető Magyar Szociáldemokrata Pártnál próbálkozott, annak szétesése után azonban visszatért az egy betűvel lerövidült MSZP kebelére, ahol a ranglétrán az elnökhelyettesi posztra kapaszkodott fel. 2007-ben Fidesz-tag (vajon ki vette fel?), jelenleg pedig egy kegyúr szolgálatában a legalantasabb módon támadja a Fideszt, a kormányt és személyesen a miniszterelnököt. Ideológiai kacskaringói mellett ráadásul még ott vannak homályos üzleti üzelmei.

Ehhez képest az elsőre a képzelet szüleményének vagy túlzásnak tűnő fenti példák annyira banálisak és olyan rögvalóságosak, hogy egy közjegyző két tanú jelenlétében minden további nélkül hitelesítené őket. A renegátokat egyébként minden korban ab ovo bizalmatlanság övezte a befogadók, és megvetés a megtagadottak részéről. Ez nálunk még a rendszerváltás olyan alakjaira is vonatkozik, mint például Pozsgay Imre, holott az ő megtérése szervesen következett korábbi elveiből, és nem tudott belőle számottevő politikai tőkét sem kovácsolni.

2010 óta immár hét éve ugyanaz a pártkoa­líció és ugyanaz a miniszterelnök irányítja Magyarországot. Ilyen hosszú idő alatt, ilyen radikális társadalmi, gazdasági, politikai reformok végrehajtása során óhatatlanul születtek konfliktusok a változtatások megítélésében és kivitelezésében a hatalomgyakorlás különböző szintjein, a kormánytól egészen az önkormányzatokig. A képet tovább árnyalja, vagy ha úgy tetszik, a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a 2014-es választási győzelem után új kormány alakult.

Ezeknek a konfliktusoknak az eredményeként mennyiségileg ugyan elenyésző, de annál agresszívabb renegáttípusok tűntek fel a láthatáron. Ángyán József a földprivatizáció ügyében akasztott tengelyt a miniszterelnökkel, Illés Zoltán egyszerűen csak kimaradt az új adminisztrációból, egy politikailag jelentéktelen szekszárdi szakadár, Hadházy Ákos pedig a trafikprivatizáció csatározásaiban ébredt rá fontosságának tudatára. Hadházy egyébként a renegátok egy külön alcsoportjába, az úgynevezett konvertiták, a megtérők közé tartozik: korrupcióellenes keresztes hadjáratában nemcsak régi szövetségeseit tagadta meg habozás nélkül, elvei valószínűleg nem is voltak, hanem egy merőben új értékrendre tért át, és ma már az LMP társelnökeként rontja a levegőt.

Ez a konvertita fajta egyébként a legveszélyesebb és a leggátlástalanabb a szakadárok kétes gyülekezetében. Vele szemben igazi renegátként Ángyán a passzív, Illés pedig az aktív ellenállást választotta korábbi nézeteivel, pártállásával szemben. Előbbi csak néha bukkan fel egy-egy szakmai konferencián, és vasvillaszemekkel, vértanúi arccal hirdeti igéit, utóbbi viszont folyamatosan bosszút lihegve ellenzéki fórumokon szerepel, petíciókat ír alá, környezetvédőkkel tüntet a ligetben, rendőrre támad, rádió- és tévéstúdiókban kilincsel, ahol kihasználják és előszeretettel hülyét csinálnak belőle a minden hájjal megkent műsorvezetők.

A köpönyegforgatással, bosszúállással ellentétben a konfliktusok megoldásának természetesen vannak tisztességes formái is. Hende Csaba honvédelmi miniszter 2015-ben, a migránsválság idején a határzár építésének nehézségei miatt az addigi bizalmat megköszönve a maga jószántából lemondott, ugyanakkor felszólított minden érdekeltet a kormány további támogatására, visszament Szombathelyre, és ott folytatta munkáját, ahol miniszteri kinevezésekor abbahagyta. Ahogy az egy demokráciában egy demokratától elvárható. Lehet tanulni tőle!

De van jó példa a másik oldalról is. Szili Katalin az MSZP politikusaként sok rossz pontot szerzett magának a jobboldal szemé­ben. Ennek ellenére megnyilvánulásaiból mindig is érezni lehetett, hogy emberségesebb politikus párttársainál, akiktől aztán a baloldal bukása után szép csendben meg is vált, olyan csendben, hogy a renegátságnak még az árnyéka sem vetülhetett rá. Most 2015-től, immár második éve, miniszterelnöki megbízottként nemzetegyesítési feladatokat lát el. Vezeklésül.

Apropó, vezeklés! A spanyol irodalom egyik legnagyobbja, a Don Quijote szerzője, Miguel de Cervantes egy tengeri út során az akkor már Észak-Afrikába visszaszorított mórok fogságába esett, ahonnan több sikertelen kísérlet után 1579-ben egy vezeklő spanyol renegádó segítségével próbált megszökni. Tervüket ugyan elárulták, a szökés nem sikerült, de a bűnbánó renegát emléke Cervantes és Don Quijote nevével együtt mindmáig fennmaradt.

A szerző író, műfordító

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: