HA ÉN LIBERÁLIS VOLNÉK

BRÓDY JÁNOS ÉS SZÉKHELYI JÓZSEF LAPINTERJÚIBAN TOVÁBB ÉL AZ SZDSZ SZELLEMISÉGE

Mind gyakrabban emlékeztetnek bennünket: nemcsak 2017 közeleg, hanem 2018, az országgyűlési választások éve is. Sikerülhet-e szalonképessé átfazonírozni azt a szövetségest, akit korábban folyamatosan lenáciztak – nos, ez a balliberális dilemma manapság. Merthogy egyedül nem megy: nem lehet leváltani Orbán Viktort. Az egykori SZDSZ-agytröszt, a legendás szürkeállomány szerint politikai és erkölcsi skrupulusoknak itt nincs helyük: fel kell sorakozni Vona Gábor mögött. Ledarálni ráérnek majd később is. A korábban fennen hirdetett antifasiszta ethosz machiavellista elárulása talán nem fog feltűnni, hiszen a liberális rendszerváltó párt programostul elenyészett, szabad elvonulást kapott a koalíciós partnertől. Én azonban azok közé tartozom, akik azt vallják: az SZDSZ nem vész el, csak átalakul.

dszzs20160409036

Bródy János

A padlóra került balliberális ellenzék nem találja sem a helyét, sem a hangját. Kis túlzással nyomtatott hetilapok, rádió- és televíziócsatornák, főként pedig internetes portálok őrzik a lángot: a polgári kormányzatnak nem annyira politikai, mint médiaellenzéke van. A média e bolymeleg zugaiban lel otthonra az egykori SZDSZ holdudvarába tartozó művészértelmiség is. Jobbára még a múlt évszázad ünnepelt hősei, noha ma is aktívak. Közülük ketten is interjút adtak a karácsonyváró hangulatban: Bródy János a Magyar Narancsnak, Székhelyi József a Népszavának. Sajátos egybeesés, hogy mindketten idén hetvenévesek. A lélekerősítőnek szánt írások egyben politikai iránymutatások is: miként dacolhat a szabad lélek a gaz, illiberális hatalommal. Azzal, amelyik nem átallja azt állítani a régi görögökkel együtt: létezik másmilyen demokrácia is, mint liberális.

Bródy az egyszerűbb képlet. Ő, aki a daliás időkben az SZDSZ választási reklámfilmjében is felbukkant, liberális sziklának tartja magát: a világ elmozdulhatott, de ő maradt az arkhimédészi vonatkoztatási pont. Még mindig a felvilágosodásra hivatkozik, hiába sodorták a jakobinizmus mindenféle formái véres diktatúrákba a nyugati világot. A felvilágosodás a magyarban nyelvi trükk is: a francia eredetiben „világosságról” van szó a „sötétséggel” szemben. Mi vagyunk a jók, ti a rosszak – akár a sematikus hollywoodi filmekben. A pártosság e kétosztatúságban nem akad össze a függetlenség mítoszával: Bródy szerint „A társadalom annyira megosztott, hogy ha egy művész nyilvánosan leteszi a voksát bizonyos szellemiség mellett, akkor lehet, hogy a közönségének egy részét elidegeníti magától. Én vállalom ezt a kockázatot. Érzékelem, hogy nagyon sokan elbódultak az ősi félelmekre és gyűlölködésre építő propagandától, és nem tekintik értéknek a felvilágosodás szabadelvű európai hagyományait.”

Hogy Bródy joggal pályázhat-e Cseh Tamás megürült dalnoki szerepére, ki-ki döntse el. Köztársaság-siratása (amely nem vesz tudomást az alaptörvény szövegéről, amelyben szerepel az államforma), ajánlkozása ötvenhatos és egyéb himnuszokra számomra inkább disszonáns. Nem is annyira a tartalom, mint a forma miatt – mintha egyfajta csasztuskakultúra öltene új köntöst. S persze társul hozzá a hősiesség képzete: „A zenészek közül sokan gondolkoznak úgy, mint én, de nem vállalják érte a rizikót. Így aztán egyre elfogadottabbá válik az az érvelés, hogy a művésznek az a dolga, hogy szórakoztasson, és ne avatkozzon bele a politikába. Én ezzel nem értek egyet.” Nem is oly rég még épp a liberális kultúrpápák zengték, hogy a művészet ne avatkozzék a politikába: az írók például vonuljanak vissza alkotni az elefántcsonttoronyba, ne foglalkozzanak vízügyekkel, bízzák a politikát a profi hatalomtechnikusokra. Később viszont, amikor Orbánt lehetett kritizálni, még a politikai költészet is hirtelen újfent aktuálissá vált. Hiába, változnak az idők.

Bródy kvázi politikusként hinti az igét: „Nem vagyok pártpolitikus, de azt gondolom, minden embernek joga van a politikai véleménynyilvánításhoz. A demokratikus társadalmakban a népé a hatalom és a választás joga. Kár, hogy sokan nem élnek vele, és még nagyobb kár, hogy nem jutnak hozzá azokhoz az információkhoz, melyek alapján felelősségteljesen dönthetnének. A sajtó szabadsága elég korlátozottan érvényesül. Ezért játszhatnak a hatalom birtokosai szórakoztató színházat a nagyközönség számára, miközben eltitkolják a kellemetlen tényeket. Látszólag demokratikus keretek között élünk, de a valódi döntések nem a demokrácia szabályai szerint születnek.” Összefoglalom: a nép buta, éretlen a demokráciára, ezért a felkent liberális elitnek kell felvilágosítania, mi áll az érdekében.

E szellemben az interjú során előkerül például a régi népdalalapú sláger, a Ha én rózsa volnék. Annak is ez a strófája: „Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék, / akárhonnan jönne, bárkit beengednék, / nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött, / akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.” Ezt a migrációra és a honvédelemre alkalmazni elég meredek, de a koncertek közönsége megteszi. Az nem kerül szóba, hogy tíz éve miért nem volt aktuális az „És ha egyszer rajtam lánckerék taposna, / alattam a föld is sírva beomolna” passzus. Jó, elszabadult tank csak egy volt, inkább lovas rendőrök patái és azonosító nélküli terrorlegények bakancsai tapostak, de hát a kényes liberalizmus mégiscsak válogatott a politikai kendermagban. Az SZDSZ politikusa, a szép emlékű Demszky Gábor pedig kampányvideót csinált a lángoló budapesti utcák vágóképeiből.

Bródyhoz képest Székhelyi, aki az SZDSZ küldöttgyűlésén a Himnuszt blaszfemizálva „Tokaj hímvesszejének” nevezte Orbán Viktort, aki „nektárt fog csöpögtetni mindenhová”, kevésbé szofisztikált. Az interjújának is az a címe: „A parasztvakításnak vége kell hogy legyen”. A Botka László városában korábban szegedi színidirektorként is működő színművészt nem foglalkoztatja az idő katasztrofálisan zakatoló múlása, miközben félti a gyerekeit, reszket a jelenükért és a jövőjükért. Ő az egyszerűbb lelkekhez szól: „Ez az út, amely ma jellemzi a politikát, járhatatlan, és ezen sürgősen változtatni kell, mert bajban lesz a haza, ha már most nincs nagyon nagy bajban.” Ő is az elittől várja a változást, ha már a nép nem akar forradalmat csinálni: „Ez a rengeteg lövészárok és a gyűlölettel átszőtt kampány és ellenkampány a polgárság politikai frigiditásához vezetett.

Egyelőre még csendes apátiában vagyunk, ahelyett, hogy az asztalra csapnánk, és azt kiáltanánk, hogy most már elég volt.” S megtalálja az apátia felelőseit is: „Rettenetesen fájlalom, hogy azok az egykori elvbarátaim, akik ma az országot vezetik, ilyenfajta metamorfózison mentek át, mert szerintem ez abnormális folyamat. Amikor a rendszerváltás után közülük többel egy asztalnál ültem, még egészen mások voltak. Megkérdezhetném, hogy mi történt a miniszterelnök úrral, vagy Kövér Lacival, vagy Deutsch Tomival. Mi történt velünk, hogy ez bekövetkezhetett? Nekem ez mérhetetlen fájdalmat okoz. […] Sajnos nem teremtenek erre lehetőséget, pedig szívesen elmondanám nekik: gyerekek, ez nem kóser. De nyilván nem nagyon kíváncsiak arra, hogy én mit gondolok.”

Lám, a régi, kipróbált elit, amely – a régi elvbarátságra hivatkozva – ma is megmondaná, hogy mi a tuti. S visszaköszön a Bródy-féle sziklametafora is: ti mozdultatok el, nem mi. Íme, a létező liberalizmus geocentrikus világképe…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: