Ki a liberálisabb?

De befogadjuk-e a Trump elől hozzánk igyekvőket?

Lovas István – 2016.11.22.

Múlt pénteken a texasi San Antonio városában az Amerikában letelepedők ünnepi ceremónia keretében vehették át állampolgárságukat. A Texasi Kultúrák Intézetének terme egyfajta élő olvasztótégely jegyeit mutatta. Nagyon multikulti benyomást keltett.

Az ünnepséget levezénylő John Primomo bíró hirtelen eltért az ilyen alkalmakkor szokásos mondatoktól. A most lezajlott elnökválasztásról kezdett beszélni, és bírálta a „Nem az én elnököm” feliratú táblákkal tüntetőket. Majd ezt mondta: „Biztosíthatom önöket, hogy akár Trumpra szavaztak, akár nem, amerikai állampolgá­rokként ő az elnökük. És ha ez nem tetszik önöknek, távozhatnak egy másik országba.”

Ha egy politikai fogadóiroda ügynöke szemtanúja lett volna a jelenetnek, talán tíz az egyhez arányban fogad arra, hogy az Amerikának hűséget esküdők éppen úgy maradnak az országban, mint azok az amerikai celebek, akik most zavarodottan hallgatnak vagy magyarázkodnak, amiért nem tesznek eleget korábbi ígéreteiknek, amelyek szerint a republikánus Donald Trump győzelme esetén elhagyják az Egyesült Államokat.

A fősodratú sajtó és a véleményformálók szerint Trump megválasztásával eljött a világvége. De mostani állapotukban sem jutna eszükbe menekülési célpontként azt a Magyarországot ajánlani, amelyet 2010 óta, magyarországi forrásaik ösztökélésére, a világmindenség egyik populista szörnyűségének állítottak be.

 

Hogy itt az áttörést éppen egy hazai balliberális lap hozza meg, arra senki nem gondolt. Pedig ez történt.

Mégpedig a 168 Óra című hetilap, amelynek újságírója, Bíró Marianna meséli el, miként élte át egy amerikai család körében az ég beszakadását. Cikkének összefoglalója: „Menni kell. Innen is. Végleg elszakadtunk egymástól. Itt is győzött az árokásás és egymás utálata. Nem képzelt riport Donald Trump győzelmének éjszakájáról, az amerikai demokraták másnapjáról, s arról, hogy mit gondolnak a vesztesek, mi vár a világra holnapután.”

Az elnökválasztás eredményeinek vérfagyasztó éjszakájáról készült riport így kezdődik: „Maureen barátnőm kislánya fetreng a padlószőnyegen, körülötte mindenki székeken, fotelekben és a kanapén hallgat. A társaság révülten bámulja a tévét és olyan mélyen hallgat, hogy nem merek megenni egy kekszet, mert félek, a ropogtatásba körülöttem mindenki azonnal belepusztulna.” Fetrengés, keksz, belepusztulás egy demokratikus elnökválasztást követően.

Ahogyan illik Primomo bíró jól nevelt, liberális, toleráns, demokratikus honfitársaihoz.

A magyar Pulitzer-díjra esélyes tudósításnak van egy mondata, amely önmagában képes arra, hogy megrengesse az eddig ismert liberális világrendet. Idézni muszáj: „Demokrata vendéglátóim már letettek ugyan a Kanadába költözésről, de csak azért, mert épp más, leginkább lakatlan szigetekről álmodoznak. Lynn a megszokott jókedvével reagál felajánlásomra, hogy Budapesten mindig lesz számukra hely, ne aggódjon, de Butch fejfájása nem múlik, mindenképp fel akarja olvasni a tragikus jövőt jósló, éjszaka összeírt listáját.” Ne terelje el a figyelmünket az a hangos kacaj, amely akkor tör ki belőlünk, amikor arra gondolunk, hogy a néhány órával korábban még Kanadába iszkolni akaró, most már Robinson Crusoe-i életre vágyó vendéglátó család akkor fogja elhagyni ingatlanját és jövedelemforrását, amikor Miamiban fagy.

Mert itt arra kell koncentrálnunk, ami a hazai balliberális tábor történetében most először mondatott ki: Magyarország menekülési célpontként merülhetett fel Amerikában, mégpedig az antirasszista, anti-antibb és leganti-legantibbak táborában, akik már csak abban bízhatnak, hogy Soros és az általa a háromnapos titkos tanácskozásra összehívott demokrata párti nacsalnyikok megbeszélésén kiötlenek valamit egy nagyon szivárványszínű forradalom megindítására, Trump megbuktatása céljából.

Egek ura! Budapest! Hová jutottunk!? Emlékszünk még ugye? Mindazokra, akik nálunk csomagoltak, tartották, sőt tartják készenlétben bőröndjeiket, míg bal kezükkel nyújtózkodnak a nekik juttatott állami támogatásokért?

Emlékszünk még ugyanerre a 168 Órára, amelynek 1993. április 20-i számában Rádai Eszter háromoldalas portrét készített Kornis Mihállyal, akinek feledhetetlen, mélyből fakadó azon liberális szentenciája még máig is visszacseng, miszerint „Mikor mondjuk ki már, hogy mi sokkal jobban gyűlöljük őket, mint amennyire ők gyűlölnek bennünket”?

Kornis arra a kérdésre, hogy komolyan fontolgatja-e azt a kijelentését, hogy emigrációba készülődik, ezzel a magvas válasszal felelt: „Hát, mint mindannyian.” Több mint huszonhárom évvel később kimondhatjuk: nos, az említett „mindannyian” a maradás mellett döntöttek, Kornissal egyetemben. De a fentebb idézett riport mutatja, mennyire rászakadt a mennyezet a liberális világra és „liberálisainkra”.

Annak, aki egy hónapja még azt mondta volna, felmerülhet akár a halvány gondolata is annak, hogy egy hazai liberális amerikai barátjának az illiberális Magyarországra menekülést ajánlja, azonnal azt ajánlják, kopogtasson Gyurcsánynál a Lipótmező újranyitása érdekében.

Ami szintén megdöbbentő az az, hogy a 168 Óra riporterének felvetését a Magyarországra költözésről nem követte felzúdulás a liberális oldalon. Hiszen nálunk a szörnyű helyzet folyamatosan még szörnyűbbé válik. A Népszava szombati számában Jeney Orsolya, a határokon túl kisebbségi létben élő magyarok jogainak megsértése miatt a többi „jogvédő” civil szervezethez hasonlóan soha nem aggódó Amnesty International magyarországi igazgatója – aki ráadásul még erdélyi is – teljes oldalas interjúban látleletet készítve jelentette ki, hogy Magyarország egyre távolodik az európai értékektől. Ez egyébként az a Népszava, amelynek korábban a kommunista diktatúra párttitkáraként működő főszerkesztőjét pénteken Prágában, a Klubrádió elnök-vezérigazgatójával együtt, az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége – Antifasiszta Szervezet éves kongresszusán „nemzetközi antifasiszta” díjjal tüntette ki. Aminek az üzenete egyértelmű: ők azok az élharcosok, akik külföldi tulajdonban lévő médiumaik élén halált megvető bátorsággal vívják csatájukat a budapesti protofasiszta rezsimmel szemben.

De e „fasizmus” a jelek szerint mindenhol terjeszkedőben van.

Massimo Bottura, Olaszország leghíresebb konyhafőnöke a napokban jelentette ki, hogy ha az olaszok többsége az alkotmányreform ellen szavaz és így (a senki által meg nem választott) Matteo Renzi kormányfő, mint ígérte, távozik, New Yorkban nyit éttermet. Csak e szuperdemokrata, népakaratellenes séf azt felejtette el, hogy január 20-a után már Manhattanben is rasszizmus, fasizmus, trumpizmus és a többi lesz hivatalban, ami elől onnan a potenciális vendégei éppen a világ lakatlan szigeteire menekülnek.

A nagy kérdés persze az, hogy egy ilyen intoleráns, diktatórikus, kirekesztő, ultranacionalista „rezsimnek”, mint amilyen nálunk uralkodik őszerintük, be szabad-e fogadnia azokat a destruáló elemeket, amelyek a maguk részéről Amerikában mindent megtettek azért, hogy Magyarország imázsa a nyugati világban a lehető legrosszabb legyen. Egy egészségesen illiberális válasz a NEM ezeknek a kopogtatóknak. Ilyenekből van itthon is elég, akiket még a lakatlan szigetek sem csábítanak, ha már Amerika kiesett a követendő ideálként nekünk felmutatott pikszisből.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: