Sokszínű, befogadó ország

A migránsokat támogató német szervezetek nyíltan kijelentik, hogy a bevándorlást alapvetően állami célként kell kezelni

Tamáska Péter – 2016.11.19.

Annak idején, tizenegy hosszú éve, amikor Angela Merkel a kancellári hatalomhoz jutott, még csak nem is sejtettük, hogy a bevándorlás Nyugat-Európa boldog és gondtalan életének a végét fogja jelenteni, és cselekvési szabadságunk az unión belül megszűnhet. A migránsokat támogató német szervezetek nyíltan kijelentik, hogy a bevándorlást alapvetően állami célként kell kezelni, és az alaptörvényben, a német alkotmányban rögzíteni kell, hogy az NSZK egy sokszínű, befogadó ország. Amikor erről az ember az érzelem nélkül beszélő Merkelt hallgatja, szinte sokkolja a jövendő világ szigora.

 

A szociáldemokrata Aydan Özoguz német migrációs államminiszterként törvényileg azt is biztosítani szeretné, hogy a bevándorlók részt vehessenek a döntési folyamatokban. A piszkos ügyeket végezze el a rendőrség, és ha a lakosság észreveszi, hogy a zsebe kezd kiürülni, újabb diszkrimináció-ellenes hatóságokat kell felállítani. Az emberi nem eljövendő boldogságának alapköve ugyanis a rasszizmus és a megkülönböztetés üldözése és megbüntetése. (Csak Európában. A szélsőbaloldali Julius Malema Dél-Afrikában például így lázítja a feketéket: Földet akartok? Vegyétek el a fehérektől!) Özoguz támadja a saját rendőrségét is, hogy szalafistákat keresve még a terroristáknak helyt adó mecsetekben is razziázik, megzavarván Allah tiszteletét. (Szemtelenség – mondják a rend őrei. Aztán lenyelik.) Ő maga egy 1958-ban bevándorolt török vendégmunkás család leánya, és 1989-ben kapta meg a német állampolgárságot, két fivére, Yavuz és Gürhaz pedig az iszlamista internetes portált, a Muslim-Marktot igazgatja.

A családban ők kivételek – nyilatkozott ő is és férje, aki a hamburgi tartományi kormány szociáldemokrata szenátora: nyilatkozatuk szemérmetlenül jámboran hangzik.

Joachim Gauck, a köztársaság elnöke szeptember 3-án, a Haza napján tartott beszédében a mai, harmadik világbeli menekültek és a keleti tartományokból elűzött németek sorsa közt vont jámbor párhuzamot, és hitet tett a befogadás nemesen hangzó programja mellett. Minthogy az emberek sohasem törődtek különösebben a lelkiismeretükkel, ha az érde­keikről van szó, a magasröptű szavak az európai értékekről és a rosszul megválasztott történelmi párhuzam inkább csak bosszantotta őket. Az, hogy a német, a keleti hazájukból elüldözött menekültek integrációja sikerült, és hogy elűzöttként sokéves küszködés után sem radikalizálódtak, a háború utáni idők valóságos csodájának kell tekinteni.

Az ilyen csodák nemigen ismétlődnek. Ami pedig az európai értékeket illeti, érdemes idézni Churchillt, aki – ha érdekei megkövetelték – egy húron pendült az elmúlt évszázad nagy tömeggyilkosaival: „Megítélésünk szerint a legmegnyugtatóbb és a tartós módszer (Kelet-Közép-Európában) az áttelepítés. Az etnikumok keveredését megszünteti, ami amúgy is végeláthatatlan nehézségeket okoz. Engem a nagy áttelepítések nem izgatnak” – jelentette ki 1944. december 15-én a brit alsóházban, és Potsdamban fél év múlva a nagyhatalmak pecsétjüket ütötték a németek szülőföldjükről való elűzetésére. Ma ugyanazon „európai értékek” nevében a rasszok keveredése lenne a kötelező? Ám ha mégis felmerül, hogy a bevándorlók integrációja helyett Németországból párhuzamos társadalmú, muszlim többségű állam lehet, senki sem lesz meglepve: a rasszok keveredését azért a sport, főképp a foci biztosítani fogja.

Az a határozottság, amely a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) szélsőbalos terroristái idején megvédelmezte az államot, mai vezetőiből teljesen hiányzik. Emlékezzünk: 1977, Mogadishu. A Palesztin Felszabadítási Front, a PFL és a RAF terroristái egy elrabolt gép, a Landshut utasainak és a német munkaadók szövetsége elnökének, Schleyernek az életéért a RAF vezetőinek szabadon bocsátását követelték a német államtól. Szakítópróba – jellemzi a szociáldemokrata Helmut Schmidt kormányának helyzetét Guido Knopp Századunk – A németek sorsdöntő napjai című könyvében. S „…dönt a kabinet, hogy minden lehetséges eszközt felhasznál – a foglyok szabadon bocsátása nélkül – a túszok kiszabadítására az összes tárgyalási lehetőség kimerülése esetén, akár egy szabadítási akcióval.” Mogadishuban a GSG 9 kommandósai kiszabadították a túszokat: három palesztin harcos meghal, a stammheimi foglyok, Baader, Ensslin és Raspe öngyilkosok lettek a zárkáikban, Schleyert elrablói a „nép nevében” kivégezték.

„A veszély óráiban nemcsak az államra nehezedett képtelen súly, hanem a fiatal demokráciára is. Mindkettő állta a próbát – egy emberélet terhére” – fejezte be 1977 drámai októberének történetét Knopp.

S most itt van Frank-Walter Stein­meier, az a külügyminiszter, aki gyűlöletbeszéddel vádolta Trumpot, és akit Angela Merkel elfogad a szociáldemokraták jelöltjének a köztársasági elnök posztjára: ő az elhibázott merkeli politika változatlan folytatását ígéri akkor, amikor a megoldhatatlan circulus vitiosus eldöntheti nemzete sorsát. Tarka ez az önmagába visszatérő hibás körforgás: találunk benne vörös, fehér, fekete, sőt barna színeket. A német katolikus és evangélikus püspöki kar vezetői a siratófalnál alázatosan leveszik a nyakukról a keresztet, és megkezdődik a migránsok szállítása Olaszországból és Görögországból: az első gép száznyolcvannyolc eritreaival a fedélzeten Rómából Münchenbe már megérkezett.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: