Trump-triumf

A választások éjszakáján keletkezett szójáték, amely szerint Trump Triumphs, vagyis Trump diadalmaskodik, helytállónak bizonyult

Bogár László – 2016.11.14.

És kénytelen-kelletlen a New York Times és a Washington Post választási különkiadása is ezzel a szalagcímmel jelent meg. Pedig az elmúlt fél évben a világot uraló („nem létező”) globális szuperstruktúra, és annak planetáris véleményhatalmi gépezete mindent megtett annak érdekében, hogy Donald Trump személyét a lehető legsötétebb színben tüntesse fel, illetve azért, hogy a közvélemény-kutató intézetei még órákkal a szavazás lezárulása előtt is szinte biztosra ígérjék Hillary Clinton győzelmét. De mi is zajlik valójában?

Mivel a dolgok természetének a megértéséhez a dolgok történetének a megértése adja a kulcsot, próbáljuk először a kérdést elhelyezni a „nagytörténelem” évszázados ívű trendjei­ben. A nyugatias modernitás lassan hatszáz éve formálódó világrendszerének egyik sajátossága, hogy nagyjából százévenként egy-egy újabb nemzetállam kap megbízást a saját létezését is tagadó globális szuperstruktúrától arra, hogy formálisan, mintegy strómanként, a világ meghatározó birodalma legyen. Először ezek értelemszerűen európai, azon belül is atlanti kereskedő- és bankárnemzetek voltak, a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák és angolok.

Majd nagyjából hetven-nyolcvan évvel ez előtt az elmúlt néhány évszázadban az Atlanti-óceán túlpartján közösen felépített konstrukciójuk, az Amerikai Egyesült Államok nevű jelenséghalmaz kapta meg a világbirodalomi pozíció gyakorlásának jogát. (Nemzetállamnak nevezni ugyanis ezt a jelenséghalmazt mulatságos képtelenség volna, hisz soha nem volt, nincs és nem is lesz, mert nem lehet olyan, hogy amerikai nemzet.) Ám a világot irányító szuperstruktúrának nyilván jó oka van arra, hogy nagyjából százévenként leváltsa az éppen regnáló világbirodalmat, és ez a jó ok, nem más, mint a világegyetem legfőbb törvénye, az entrópia.

Az entrópia azt a folyamatot írja le, amelyben a világ jelenségei mindig a rend felől a rendezetlenség felé tartanak, vagyis idővel minden elöregszik, degenerálódik, lehanyatlik, és végül elpusztul. Így van ez a világbirodalmakkal is. Ez leginkább abból szokott meglátszani, hogy a birodalom a perifériákról elszívott erőforrásokból viszonzásképpen nem rendet, hanem rendetlenséget, anarchiát és káoszt hoz létre. És az amerikai birodalom most már nyilvánvalóan ebben a fázisban van, vagyis ha a százévenkénti váltás itt is folytatódik, akkor legfeljebb húsz-harminc éve van még hátra. De a nemzetállamoknak a világbirodalmi státusukból való „visszahívása” is mindig súlyos következményekkel járt, ez most még inkább így van.

Portugália és Hollandia jelentéktelen kisállammá való visszasüllyesztése is pusztító háborúban ment végbe, nem beszélve Angliáról vagy Franciaországról, de most egészen más dimenziókról van szó. Most ugyanis egy, a bukásakor nagyjából négyszázmilliós népességű és tízmillió négyzetkilométernyi kiterjedésű, roppant erejű képződmény lesz az a „valami”, aminek jelentéktelen kisállami sorba való visszasüllyedése/visszasüllyesztése kicsit komplikáltabb feladatnak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy nincs meg az utód sem, az a bizonyos hetedik birodalom, ami Amerikát követné a világbirodalmak sorában.

Az is látható, hogy a világot több ezer éve a kezében tartó globális szuperstruktúra is bizonytalan, pontosabban belső törésvonalak teszik lehetetlenné az egységes fellépését. Ez drámai módon mutatkozott meg abban, hogy miközben Clinton volt az abszolút favorit, mégis óriási erejű ütésekkel éppen a globális főhatalom tette nyilvánvalóvá kisszerű gátlástalanságát, korruptságát, és így visszataszító alkalmatlanságát. És fordítva, hogy a világerő által végig gyalázott Trumpot mégis triumfálni hagyta. Nem lehetnek illúzióink persze, ha maga az egész látszólagos világbirodalom is csak a stróman szerepét játszhatja el, akkor az egyes számú vezetője is csak jelentéktelen bábfigura. De mégsem egészen mindegy, hogy ki az amerikai elnök. Pontosabban az nem mindegy, hogy milyen létkarakter jellemzi azt a személyt, aki ezt a pozíciót betölti.

Clinton egy intellektuálisan magas szintű, de cinikus, gátlástalan, hamis realista – Bibó István szavaival élve –, míg Trump önmagában primitív és alpári, de lényeglátó, ha tragikomikusan túlfeszült lényeglátó is (megint Bibó kifejezésével élve). Márpedig azt a globális szuperstruktúra urai is látják – ahogy Klemens Wenzel Lothar von Metternich herceg fogalmazott annak idején –, hogy mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson. Vagyis a következő egy-két évtizedben az Egyesült Államok világbirodalmi státusát viszonylag békés módon fel kell számolni, átvezetve a kvázi nemzetállami létbe. Ezt a roppant kényes műveletsort kezdi most el a nemzet művezetőjeként Donald Trump.

A birodalom degenerálódása nyomán vészesen növekvő deficit és az eladósodás arra kényszerítette a birodalmat, hogy a három alapvető pillérének egyikét feladja. És mivel ebből kettő, a pénzhatalmi rendszer és a katonai-hadászati ütőerő érinthetetlennek látszott, így ezért könnyedén feláldozta az évtizedek óta az „amerikai álom” megtestesítőjeként üzemeltetett és ünnepeltetett középosztály világszerte irigyelt fogyasztási szintjét. Trump most ennek az elárult középosztálynak a dühét fejezi ki. Arra törekszik, hogy a birodalom két érinthetetlen alappillérét, a pénzhatalmi rendszert és a katonai erőt „bontsa vissza”, és a középosztály biztonságát teremtse újjá. Ez nem lesz egyszerű feladat.

Nehéz és veszélyes idők jönnek az Egyesült Államokra és a világra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: