MÁS VILÁG

 
És akkor vége lett a világnak. Összetört apró szilánkokra, cserepei szerteszét szóródtak a földön. A nap másként sütött, az utcán az addig mosolygó emberek elkomorultak, fázósan húzták össze testükön a kabátot. Féltek. Félnek attól, ami jön. Aggódó politikusok rettegő szövegírói nyúlfarknyi gratuláció­kat írnak, reszkető elemzők próbálják kiértékelni az elcsukló hangú tévés műsorvezetőknek, hogy mi várható.

Donald Trump összetörte az álmot, és megölte a világot. Egy olyan világot ölt meg, amely valójában soha nem létezett, de mégis tömegek hittek benne. Elitklubról van szó, olyan emberek közösségéről, akik mindaddig hisznek az egyenlőségben, a demokráciában, a szólás- és vallásszabadságban, a vélemények ütköztetésében, amíg ezek a vélemények szinte ugyanolyanok. Amíg ők mondják meg, hogy mi a fontos és mi a lényegtelen, kinek mit kell gondolnia egy-egy kérdésről. Addig az álomvilág tündöklően szép, balzsamos a levegője, és virágzik a száz, szakasztott ugyanolyan virág. Ezen a világon kívül pedig ott van a fogaknak csikorgatása. Attól pedig félünk.

Az amerikai elnökválasztás teljesen megdöbbentő végeredménye valójában egyáltalán nem lenne olyan furcsa, ha az említett álomvilág nem lenne olyan megbabonázó, és nem vált volna a nemzetközi média és politikai elit valódi hazájává, ha nem szakadt volna el a valódi élettől a nyugati civilizáció megannyi vezetője. Maguk is elhitték, hogy amit akarnak, az meg is valósul, az embereket az fogja leginkább érdekelni, hogy melyik vécét használhatják a nemükről nem nyilatkozó egyetemisták, vagy hogy a déli konföderáció zászlaja milyen sértő a feketékre nézve. Az ő szemükben Barack Obama páratlanul sikeres elnök, és a fejükben tényleg felmerült, vajon miért ne lehetne még egy ciklust rábízni.

Ekkor ugyanis már nem számítanak a törvények, csak az számít, hogy Obama roppant népszerű, a törekvései pedig sikeresek. Csakhogy a valódi világban Obama nem politikai szupersztár. Hatalmas tömegek számára ő egy távoli, álomvilágban élő vezető, aki az egykor sikeres és erős Amerikát nyolc év alatt egy önmagát marcangoló és ostorozó, bukdácsoló országgá alacsonyította, s csak annyit tud felmutatni, hogy ő volt az első fekete, aki elnök lehetett.

Nyolc éve még a rasszisták is rá szavaztak, ma ugyanezek azt mondják, lám, hiba volt benne bízni. A más világban élő liberális elit pedig a rettegés mellett dühöng, mert minden elképzelésük hamisnak bizonyult, és egyértelművé vált, hogy nem attól függ, milyen csillagkép van az égen, hogy ők mit szeretnének ott látni, hanem vannak bizonyos természeti törvények, amelyek felülírják az álomvilágban megismert szabályszerűségeket.

Merre tovább? Az első sokkot követően az álomvilág urai rendezik a soraikat, s megtalálják a hibást. Ez pedig minden esetben a nép. Mert a nép buta, hallgat a populista szólamokra, könnyen megvezethető, elhiszi a hazugságokat, rasszista, és nem is érdemes vele együtt élni. Azaz meneküljünk el Kanadába, ahol egy jóképű fiatalember a miniszterelnök, a kormány pedig egy farsangra készülő osztályra hasonlít. De ez is porhintés. Robert de Niro, Beyoncé vagy Soros György soha nem élt együtt azzal a buta és rasszista néppel, soha nem közösködött vele semmiben, a két gondolkodásmód között térben és időben is őrületes távolságok vannak. Mást jelent számukra az amerikai lobogó, a haza ethosza, mert máshogy néz ki a nebraskai faluból és a Park Avenue felhőkarcolójának tetején lévő luxuslakásból. Ezért kárhoztatni nem lehet senkit, se a vörösnyakú parasztot, akinek a külföld Kansas, se a New York-i világpolgárt, akinek az otthon az Ötödik sugárút.

De az utóbbi mégis kárhoztatja, lenézi és kigúnyolja a honfitársát, akinek egyszerűen mások a szempontjai, s ne feledjük, nem a földműves irányítja a médiát, a gazdaságot, nem ő sétál végig a vörös szőnyegen az Oscar-díj kiosztásánál, nem ő aggódik Caitlyn Jenner szívének szorongása miatt, s nem ő osztja ki a napi teendőket a nagyvilágnak, hanem a másik, a világpolgár, az álomvilág építője és fenntartója. A parasztnak megvan a maga, külön bejáratú álomvilága, amely senkire nincs hatással, és nem is tartja úgy, hogy erre bármilyen szükség is volna.

Donald Trump nem Amerika megmentője, de az Egyesült Államok következő elnöke. Nem abban az álomvilágban él, ahol elméletileg a helye volna, vagy épp elég dörzsölt ahhoz, hogy el tudja hitetni magáról, ő más, mint az összes többi politikus. Mindenesetre sikeres. Nemcsak a választást nyerte meg, de darabokra törte a szivárványországot, brutális erővel, kíméletlenül. Ez a mennydörgő robaj, amellyel összeomlott a csillogó palota, messzire hallatszik, és nem marad hatás nélkül.

A norma változott meg a nyugati civilizációban, és várhatóan minden politikus levonja a megfelelő következtetéseket, kérdés, tud-e változtatni. Közelebb kell kerülni azokhoz, akik fölött uralkodni akarnak, meghallani a hangjukat, és képesnek kell lenni olyan döntéseket is meghozni, amelyek talán népszerűtlenek nemzetközi színtéren, de szükségesek, ha élni akarunk. El kell felejteni a megbélyegzés átkos szokását, a nácizást, a gúnyolódást, a színpadias rettegést, mert az csak egy szűk kör számára elég lelki muníció, mindenki más csak legyint, mint amikor a kevéssé megbecsült rokonra rájön a bolondóra.

Csak ez már évtizedek óta tart, és túl sok ember életébe került.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: