A tét

Álláspont. Akár Trump győz, akár Clinton, nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra az az indulat, ami a táboraikat fűti.

Őry Mariann – 2016.11.08.

„Kedves amerikaiak! Gyerünk, szavazzatok a nagyhangú fickóra, aki gyűlöli a kisebbségeket, bebörtönzéssel fenyegeti az ellenfeleit, magasról tesz a demokráciára, és azt állítja, csak ő egyedül tud mindent megoldani. Mégis mi baj lehet belőle? Sok szerencsét – Németország polgárai” – ez a gennyesen hatásvadász üzenet, amely napok óta terjed a közösségi médiában, egy német-amerikai szerző fejéből pattant ki. Könnyes helyeslést vált ki a Clinton-szavazókból és a liberálisokból, dühöt a Trump-hívekből és azokból, akik nem csak a közösségi médiából ismerik a történelmet.

 

1920

Valóban ez lenne a tét az Egyesült Államokban a mai elnökválasztáson? A populista milliárdos, Donald Trump hozná el a birodalomépítést, megszállást és halált? Ja, várjunk csak…

 

A médiában és a politikában régóta nem tudnak nagyobb ászt találni annál, hogy kijátsszák a Hitler-kártyát. A status quót veszélyeztető politikusok, pláne ha jobboldaliak, előbb-utóbb szükségszerűen Hitlerhez hasonlíttatnak. Még a témát elég jól ismerő Ausztria előző vezetője, Werner Faymann is a Harmadik Birodalomhoz hasonlította hazánkat a menekültügy kezelése miatt, képzelhetik, hogy megy ez az Egyesült Államokban, ahol az európai történelem ismerete finoman szólva sem tartozik az alapkészségek közé.

Ha a legmagasabb fokozatra tekerjük mindkét tábor vádjait, akkor oda lyukadunk ki, hogy az amerikai elnökválasztáson tulajdonképpen Vlagyimir Putyin (aki, mint az köztudomású tény, Hitlernél is Hitlerebb) száll szembe George Sorossal. Az előbbi hasonlat értékeléséhez nem árt kivonni magunkat a hisztéria hatása alól, hiszen Donald Trump alapvetően egy évtizedek óta sikeres üzletember, ha nem is volt magas politikai pozíciója, azért nem a vadonból ugrott a kampány közepébe Rambo-késsel a kezében. A liberálisok imádnak rettegni a populizmustól, pedig pont Amerikában hatványozottan igaz, hogy a modern politikai populizmus alapvetően üzlet és show. Az amerikai választási kampány azért hasonlít a hatásvadász hollywoodi filmekre, mert lényegében nem is különbözik tőle.

Az elnökjelöltnek nevezett csillogó politikai termékek mögött azonban nem csak spin doktorok vannak, hanem valódi problémák, számos életet követelő társadalmi feszültségek. Donald Trumpban hinni akarnak az emberek. Egyszerre támadja példátlan szókimondással a politikai elitet és szól az amerikai álmot csak hírből ismerő tömegekhez, mint minden rendes populista, kihasználja a társadalmi elégedetlenséget. Trump azt üzeni, hogy újra naggyá teszi Amerikát, és főleg azt, hogy „veletek vagyok”. Clinton kampányszlogenje ezzel szemben „I’m with her”, azaz vele vagyok – nem mindegy. Hillary Clintont kínkeservesen lehet emberközelinek és szimpatikusnak eladni. A választók egy illúziót látnak, amit a volt first lady tenyeréből evő sajtó épít. Mi számít jobban egy elnök­jelöltnél, ha vele tapsikol a színpadon az énekesnő Katy Perry, vagy ha fegyvert ad el terrorszervezeteket pénzelő arab monarchiáknak adományért cserébe? Erre holnapra megkapjuk a választ, mindenesetre ne legyenek illúzióink.

A végletekig hiszterizált amerikai kampányban eljutottak odáig, hogy a „Mi a tét?” kérdés, másodlagossá válhat, hiszen okkal számíthatunk rá, hogy egyik tábor sem fogja könnyen elfogadni a másik győzelmét. Akár Trump győz, akár Clinton, nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra az az indulat, ami a táboraikat fűti. Nem csak egymás gyűlöletét sikerült csúcsra járatni, hanem Clinton saját sikere érdekében lazán ellenségképet kreált a világ legnagyobb országából. A Kremlben persze tudják, hogy kampány van, és aligha a sértettség vezeti majd őket Clinton győzelme esetén. A demokrata kampány persze attól hangos, hogy Oroszország nem csak érdeklődve figyeli, hanem aktívan befolyásolja is a választást. Függetlenül attól, hogy ez igaz-e vagy sem, lássuk be, mindenki magából indul ki, és kevesen tudják a fennálló amerikai politikai rend képviselőinél jobban, hogyan lehet más országok belügyeibe beleszólni. Puha erővel, Soros-zsoldosokkal, segélyekkel, titkosszolgálati módszerekkel, végső esetben bombákkal megfelelő irányba terelni országokat. Mindezek fényében nem túl elegáns felháborodni azon, ha a fagyi visszanyal.

S hogy mi a tét Európa számára? A minap némi gúnyolódásra biztosított lehetőséget, hogy Trump egyik reklámfilmje Magyarországon vonuló menekültekkel riogatja az amerikai szavazókat. Magyarország valóban nem Amerika, ami azonban a mi, közép-euró­pai nézőpontunkat illeti, nem is akkora hülyeség az említett reklám. Clinton és Trump külpolitikájában markáns különbséget jelent a külföldi konfliktusokba való beleavatkozások kérdése. Trump ígéreteire építkezni butaság lenne, azt viszont tudjuk, hogyan is hat Európára a külügyminiszter Hillary Clinton és Barack Obama elnök által fémjelzett külpolitika, ami már fogantatásakor Nobel-békedíjat ért. Igaz, békét nem, háborút viszont annál inkább teremtett.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: