Népszavazás, de miért?

s

Még mindig sokan teszik fel a címben szereplő kérdést a kvótareferendum kapcsán

Szánthó Miklós – 2016.05.23.

Még mindig sokan teszik fel a címben szereplő kérdést a kvótareferendum kapcsán (amit a köznyelvben inkább lenne szerencsés „kényszerbetelepítéses” népszavazásnak hívni – majd mindjárt látjuk, hogy miért –, de elismerem, kommunikációs-nyelvtani szempontból ez kissé nehézkesebben hangzik). Bár a Kúria helybenhagyta a Nemzeti Választási Bizottság népszavazási kérdést hitelesítő határozatát, a „jogiasított” vita csak nem akar elülni.

„Civil jogvédők” és ellenzéki politikusok kötik az ebet a karóhoz, és próbálják úgynevezett „szakmai”, jogászi mederbe terelni a vitát. Tipikus példája ez a politika depolitizálásának, amiről ezen lap hasábjain nem is olyan régen írtam: azaz annak, hogy valódi, igazi politikai vitákat, problémákat megpróbálnak „szakmainak” feltüntetett érvekkel elkendőzni, illetve azok megoldását ellehetetleníteni. (A politika kiszervezése, 2016. április 4.)

 

Pedig a népszavazás inkább politikai, semmint jogi intézmény. Mindig van ugyanis az adott ügynek egy olyan áttételes tartalma – jelen esetben ez: milyen Európát szeretnénk negyven-ötven év múlva látni? –, ami messzemenőkig túlmutat a konkrét kérdésen. Természetesen, a „kényszerbetelepítéses” referendum nem csak arról szól, hogy az Országgyűlés milyen uniós aktushoz járulhat hozzá és milyenhez nem – hanem szól szuverenitásról, nemzeti identitásról, a toleranciamánia elutasításáról. És persze a jelenlegi EU-ról, mint politikai tüneményről.

Az ellenzők persze értik és tudják, hogy a „politikai meccset” elvesztették: míg egy-másfél évvel ezelőtt – jóformán a magyar kormányt és talán Szlovákiát leszámítva – mindenki a migráció „humanitárius” oldalát emelte ki, a nyitott kapuk és a Willkommenskultur talaján állt, mára a hangsúlyok azért elég nagymértékben eltolódtak. Olybá tűnik, hogy azoknak lett igazuk – s azok rezonáltak jól a „néplélekre” –, akik a krízis biztonságpolitikai és integrációs vetületeit domborították ki, felhívva a figyelmet a gyökeresen eltérő kultúrából származó, eltérő magatartásmintákkal rendelkező milliók és Európa „kulturális karamboljára”. Látva ezen igencsak jelentős hangulatváltozást, a totális befogadást és egyenlőségesdit hangsúlyozók most tehát a „szakmaiság” eszközéhez nyúlnak és az érintett politikai probléma valódi jellegét puszta jogi kérdéssé degradálnák. Jogvédők dörgedelmes elemzéseket írnak, miért nem felel meg az (alap)törvényi előírásoknak a népszavazási kérdés, Fodor Gábor az Alkotmánybíróságon támadja meg a Kúria vonatkozó határozatát – s még az is elképzelhető, hogy lesz olyan, aki a népszavazást elrendelő országgyűlési határozat ellen is az Alkotmánybírósághoz fordul.

A jogászkodós érvrendszerek nagymértékben átfedik egymást, ugyanis a kormány népszavazási kezdeményezéseinek három alkotmányossági alappillérét támadják, azt, hogy a kérdés nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettséget érint, tehát „tiltott tárgykörnek” minősül; eldöntése nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe és nem egyértelmű – lényegében ezekre hivatkoznak a liberálisok is alkotmányjogi panaszukban. Akkor hát saját eszközüket felhasználva kezdjünk el „szakmázni” és nézzük meg e felvetések jogosságát!

Mindenekelőtt látni kell, hogy a kérdés maga („Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”) NEM érint nemzetközi szerződést. Az Alkotmánybíróság uniós csatlakozásunk óta kidolgozott gyakorlata – amit a hivatkozott döntésében helyesen citált a Kúria, de ezt osztja az Európai Unió Bírósága is –, hogy mivel az Európai Unió egy atipikus szuverenitás-átruházással létrehozott sajátos és speciális jogrend, az azt keletkeztető szerződések nem minősülnek nemzetközi szerződésnek, és az EU-jog sem nemzetközi jog. Erre ráerősít, hogy ahogy a korábbi, ideiglenes alkotmány, úgy a hatályos alaptörvény is külön, eltérő szabályokkal szól az uniós, illetve a „klasszikus” nemzetközi jogról. Tehát a kérdés hiába érint(het) uniós kötelezettséget, utóbbi formálisan nem minősül nemzetközi jognak, ezáltal nem esik a „tiltott tárgykörök” körébe.

Ezek után azt is érdemes tisztázni, hogy IGEN, a népszavazás tárgya az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe tartozik. A magyar jogban nincs ugyanis egy zárt, taxatív felsorolás arról, hogy mi a törvényhozás kompetenciája és mi nem az. Mint a népszuverenitás legfőbb letéteményeséről azt kell feltételezni, hogy hatásköre bármely társadalmi viszony szabályozásának irányába nyitott. Alkotmányozó hatalomként alkotmányt alkot, törvényhozóként törvényeket hoz, melyekben feladatokat delegálhat vagy vonhat magához. Ezáltal természetesen saját hozzájárulásához is kötheti azt, hogy Magyarországra kiket és milyen módon akarnának kötelező módon betelepíteni (ahogy azt is előírhatja, hogy ha ő maga nem ad ehhez hozzájárulást, akkor senkit sem lehet betelepíteni). Hogy pedig uniós, Magyarországra nézve kötelező szabály zárná ki hatáskörét, az igencsak kérdéses. Az uniós szerződések ugyanis ilyet nem tartalmaznak. Tartalmazzák természetesen a hatáskörelosztást, ezen belül is az úgynevezett „osztott hatásköröket”, ahol az unió és a tagállamok közösen gyakorolnak hatalmat. Itt – amennyiben van – az uniós szabályozást valóban elsőbbség illeti meg, azonban ha nincs, a tagállamnak „szabad a keze”. A tamáskodók persze azt hangoztatják, hogy itt igenis van már EU-s szabályozás, hiszen a menekültpolitika az osztott hatáskörök közül már lényegében uniós kézben van. Azonban a bevándorláspolitika nincs, az – leegyszerűsítve – még nemzeti hatáskör: az pedig egyre inkább világosabb, hogy itt már rég nem menekült-, hanem bevándorláspolitikáról van szó. Ahogy ezt a korábban kénytelen-kelletlen elhallgatott tényt az Európai Bizottság migrációs reformcsomagja be is vallja: „meg kell erősíteni az EU helyzetét (…), hogy egy proaktív munkaerő-migrációs politika érvényesítése révén képes legyen kezelni a demográfiai kihívásokat”. Tekintettel tehát arra, hogy a hazai jogban nincs, mi kizárja az Országgyűlés kompetenciáját, valamint arra, hogy a kérdéskör uniós szinten (még) a tagállamok kezében van, az Országgyűlés a tárgykörben – akár egy érvényes és eredményes népszavazás következtében is – alkothat jogot.

Hogy egyértelmű-e a kérdés, arra egyértelmű a válasz: IGEN. Az „egyértelműség” kategóriáján belül ugyanis bár megkülönböztetünk választói és jogalkotói egyértelműséget (hogy a választópolgár értse a kérdést, valamint, hogy az Országgyűlés el tudja dönteni, milyen jogalkotási kötelezettség hárul rá), a kettő között szükséges megtalálni az egészséges egyensúlyt. Egy túljogászkodott kérdés ugyanis bár bizonyosan pontos és világos iránymutatást tartalmazna a törvényhozás számára, a hétköznapi polgároknak nem lenne érthető – és fordítva. A „kényszerbetelepítés” kifejezés használata tehát azért helyes, mert az állampolgárnak érthető, de lefedi azokat a különböző jogi fogalmakat is, melyeket az EU az ügyben cserélgetve használ (áttelepítés, letelepítés, áthelyezés stb.) A kérdés ráadásul jelen idejű, amelyből következik, hogy csak a népszavazást követő jogi aktusokra lehet kihatással: ezáltal tévednek azok – így a Kúria, de a liberálisok is –, akik úgy értelmezik a dolgot, hogy majd a 2015-ös tanácsi „kvótahatározatokról” szavazhatunk szeptember–október tájékán. Arról nem, de van annál sokkal veszélyesebb terv: például az Európai Bizottság legutóbbi javaslata, amely állandósított kényszerbetelepítést honosítana meg, a „renitens” tagországokat kemény bírságokkal sújtva.

Az Országgyűlés pedig – az előzőekkel összhangban – egyértelműen alkothat jogot, mely természetesen csak egy esetleges jövőbeni uniós döntés belső jogi végrehajtására lesz hatással (magára az uniós aktusra uniós szinten nyilvánvalóan nem lehet). Ez kivitelezhető oly módon, hogy a vonatkozó eljárásban a döntéshozatal során a kormány mandátumát megkötik; esetleg módosítják az „ágazati” törvényeket – ez vélelmezhetően kötelezettségszegési eljárással járna, de puff neki –, vagy akár úgy is, hogy a népszavazás eredményét belefoglalják az alaptörvénybe. Összességében tehát látható, hogy a kérdés a szavazó számára átfogható és világos, az Országgyűlésnek pedig megvannak a megfelelő jogalkotási eszközei.

Mindazonáltal én eddig azt hallottam, hogy nincs annál szebb dolog, ha a nép közvetlenül gyakorolja a hatalmát. A jogászkodást lezárva tehát már csak egy kérdés maradt: miért akarják a demokrácia eddigi élharcosai ellehetetleníteni a demokrácia „legnemesebb” intézményét, a népszavazást? Ezen gondolkodott már valaki?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: