A „politikai korrektség” és a jogi szolgálóleányai

Szembenézésre kényszerítheti Európát önmagával. Mert Európát önmagától kell megmenteni. És ez lenne a normalitás lázadása…

Szánthó Miklós – 2016.05.12.

Van a 21. század elejének egy sajátos ideológiája, amely megbénítja az igazmondást, letöri az őszinteséget, és viszonylagossá teszi a valóságot: ez a „politikai korrektség” és annak jogi szolgálóleánya, az emberi jogi fundamentalizmus. Ahogy a liberalizmus is önmaga, a szabadság ellensége lett, az emberi jogi fundamentalizmus is megtagadta az emberi jogi gondolkodás eredeti célját, az ember természet adta jogainak védelmét, és a politikai korrektség jogi szolgálóleánya lett. Ezek az ideológiák, hitrendszerek abból az alapjaiban téves felfogásból indulnak ki, hogy az emberek mindenben és mindenekfelett egyenlők, ha pedig mégsem, akkor azt az egyenlőséget erőltetve, parancsszóra kell megvalósítani.

Azonban az emberek csak Isten és a törvény előtt egyenlők, az ember ugyanis természetéből fakadóan gyarló alkat. Vannak jobbak és rosszabbak, tehetségesebbek és tehetségtelenebbek: különbözők vagyunk, különböző képességekkel, adottságokkal, jó és rossz tulajdonságokkal. Az, hogy az egyes kultúrák, civilizációk és az azokat alkotó emberek különbözők, tehát nem egyformák, az így van jól. Az így természetes, hiszen így sokszínű a világ.

 

A baloldali és liberális utópisztikus ideológiák azonban mindezt tagadják, azt gondolván, hogy mindenre van racionális válaszuk. Azt állítják ugyanis, hogy a fejlődés és az emberi jogok kiteljesítése során létre kell hozni azt a társadalmat, ahol mindenki egyenlő, ahol nincsenek különbségek. Ahol nincs jó és rossz, és alapvetően nincsenek értékek sem. A nagy sokaságban minden és mindenki ugyanolyan, ezért nem lehet és nem is szabad értékítéletet megfogalmazni, hiszen annak kimondása, hogy mi a „jó”, és mi a „rossz”, valakit a sokaságból bizonyosan bántana, tehát sértené az emberi jogait. Így mindent tolerálni kell: de legfőképpen a másságot, az eltérőt, a hagyományostól különbözőt.

Ennek az erőltetett toleranciakultusznak, egyenlőségesdinek a nyelvi megjelenése a politikai korrektség, jogi leképeződése pedig a szélsőséges emberi jogi dogmatizmus. Ezeket arra találtak ki, hogy a valóságos, természet adta különbségeket elkendőzzék, hogy senki senkit se sértsen meg. A tolerancia, az emberi jogok védelme ebben az értelemben „azt jelenti, hogy mindegy, mi az igazság, nekem többet ér a békesség”. Ezért kell a cigányságot „romának” hívni, ezért kell a muszlimok érzékenységére tekintettel betiltani a karácsonyi koncertet, és ezért támadta meg pár éve az Európai Unió a magzatuk elhajtását fontolgató kismamák figyelmét az örökbeadás lehetőségére felhívó kampányt is. Mert az bűntudatot kelt a saját testük felett rendelkező nőkben.

Egyenlőségelvűsdi

De a legveszélyesebb, hogy a „píszí” megöli a viccet – kivéve persze, ha az a kereszténység kicsúfolásáról szól. Mert az ugyebár művészet. A vicc ugyanis az előítéletekre, vagyis a múlt tapasztalatai alapján kiformált tudásra és társadalmi tapasztalatra alapozva figuráz ki dolgokat, ezáltal valakit óhatatlanul megsérthet. Nem hiába örvend kitörő sikernek a Family Guy vagy a South Park, mert a hivatalos, mainstreamként viselkedő politikai korrektségnek és az önmagából kiforgatott egyenlő bánásmód eszméjének tartanak görbe tükröt. A nép ugyanis – amelyre a liberálisok oly gyakran hivatkoznak – nehezen viseli az őszintétlenséget. Bumeránghatásként ezért nevet a politikailag inkorrektnek minősített sorozatokon, és ezért hajlamos belefutni azon radikálisok karjaiba, akik leegyszerűsített, de őszinte diagnózist adnak a politikai korrektséggel és az emberi jogi fundamentalizmus túlzásaival szemben.

Az egyenlőségelvűsdi pár évszázada a felvilágosodást követően akkor szökkent szárba, amikor a humán értelmiség kitalálta, hogy a történelmi fejlődésbe, a modernség felsőbbrendűségébe és a tudomány mindenhatóságába vetett hitétől vezérelve beavatkozik a természet rendjébe. Hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas egységét zászlajára tűzve ő játssza el Istent, a valóságos Istent pedig megtagadja.

Koszorús Ferenc, a budapesti zsidóság 1944-es megmentője emlékirataiban így fogalmazott: „A bajok ott és akkor váltak zülléssé, az emberiség vesztébe rohanásává, ahol és amikor intézményesítették Isten tagadását. Isten és törvényei nélkül a magára maradt ember azonnal irányt vált és mértéket téveszt, rögtön az ördögi destruktivitás martalékává válik, azt sem tudja, mi a bűn és az erény, és így a hőn óhajtott szabadságot is meggyalázza.”

Az említett destrukciós forgatókönyv jól ismert. Az emberi jogok, az egyenlőség, a semlegességmánia nevében a hagyományosnak számító, a hatvannyolcas „felszabadítók” szemében provinciális értékeket előbb viszonylagosnak állítják be. Szerintük „a maga szempontjából mindenkinek igaza van: a történelmi progresszió ára az igazság relativizálása”. Majd a viszonylagossá tett szokásokat végérvényesen megdöntik, ezzel egyidejűleg azonban a régiek helyett új tabukat állítanak fel: a homoszexuálisok házasságát kritizálók „homofóbok”, a cigányság valós problémáiról őszintén beszélők „rasszisták”, a férfigyűlölő feminizmus és női kvóták ellen felszólalók „hímsoviniszták”, az illegális bevándorlókat tömegesen befogadni nem óhajtók „kirekesztők” lesznek. A forgatókönyv szerint mindig kell találni egy „kisebbséget” – vagy ha nincs, hát csinálni kell egyet –, amelynek „felszabadításáért” folyamatosan lehet küzdeni. Ha ez se megy, akkor tőlük függetlenül kell az „elvont eszméért” mindent megtenni.

A társadalmat tehát fragmentálni kell, hogy a morális többség megszűnjön, hogy senki se hivatkozhasson „valamilyen” többségi vagy normális értékre. Hiszen valamilyen szempontból mindenki „valamilyen” kisebbség tagja, tehát nem léphet fel a többség nevében. Ez tehát a relativizálás zsarnoksága, a hatalommá emelt viszonylagosság.

Tágra zárt szemek

Mindennek azonban a „szabadság” és az „egyenlőség” között feszülő feloldhatatlan ellentmondásból faka­dóan hátborzongató következményei vannak. Az egyenlőség feltételezett primátusából következően korlátozzák a szabad versenyt, mert egy kompetitív gazdaságban az emberek eltérő képességeiből fakadóan egyenlőtlenségek születhetnek. Korlátozzák a szólásszabadságot, hiszen mindenki egyenlő, nincs többségi vagy abszolút érték, amelyet ki lehetne mondani, bármi sérthet bárkit, tehát senki sem sérthet meg senkit. Fontosabb tehát a semlegesség, a békesség, adott esetben a pozitív diszkrimináció, mint a normalitás vagy saját kulturális önazonosságunk. Így valósul meg a politikai korrektség lángpallosát használó aufklérista értelmiség diktatúrája: az emberi jogok, a jámborság és a progresszió demokratikus álcájával, miközben elvileg a demokrácia a „nép” – azaz a többség – uralmáról szól.

Az előttük lebegő cél azonban nem engedi, hogy tágra zárt szemük felnyíljon. Ez a cél egy utópisztikus, steril falansztertársadalom létrehozása, amely nem a sokszínűséget, az „egység a sokféleségben” megvalósulását hozza el, hanem egy olyan uniformizált világot, ahol már nem az lesz a kérdés, hogy azonos neműek házasodhatnak-e egymással, hanem hogy miért ne lehetne több férfival, több nővel vagy önmagunkkal frigyre lépni. Vagy kisgyerekekkel – hiszen a pedofíliát is lehet „gyermekabúzus” helyett „gyermekszeretetnek” hívni. És mint tudjuk, minden – így a szeretet is – egyenlő, ugyanolyan, egyforma: szeretet és szeretet között pedig nem tehetünk különbséget. Hiszen az nyilvánvalóan emberi jogokat sértene.

Felvetődik persze a kérdés: Hol a határ egy viszonylagossá tett, jót a rossztól megkülönböztetni nem tudó és nem is akaró világban? Miért nem álltak le a mozgalmi harcosok, amikor már minden, eredeti „felszabadító” céljukat elérték? A homoszexualitás kriminalizálása vagy diszkriminációja ismeretlen a nyugati jogrendszerekben. A nők emancipáltak, a jogrend által elnyomott kisebbségek pedig – leszámítva persze a határokon túl élő magyarokat – az úgynevezett „civilizált” világban nincsenek.

Mégis, a politikai korrektség és az emberi jogi dogmatizmus szellemi komprádorai most már az elért egyenlő helyzethez képest követelnek többletjogokat. Vezessük be a női kvótát mindenhol. A transzneműek választásuk szerint szabadon használhassák a női vagy férfimosdókat. Követeljük a semleges nem hivatalos elismerését. Legyenek Budapesten is nemsemleges óvodák. Mindezt persze az emberi jogokra hivatkozva. Hiszen bármilyen vágyat emberi joggá lehet már transzformálni.

Itt igazából lassan már nem is arról van szó, hogy a normálist az abnormálissal kezeljék azonosan, hanem arról, hogy az abnormális legyen a normális, és a normális az abnormális. Hogy akik a bevettet, a hagyományosat követik, azok érezzék kényelmetlenül magukat, ha az említett „haladó szellemiségű” törekvéseket kissé eltúlzottnak találják.

Ezen görcsös felszabadítási attitűdre és állandó forradalmi vágyra magyarázat lehet a fentebb vázolt utópisztikus gondolkodásmód. Az „utópia” ugyanis azt jelenti, hogy „sosem volt” és soha nem is valósulhat meg – tehát elérhetetlen. Ez viszont azt is jelenti, hogy az utópiáért folyamatosan küzdeni kell. Új, megvédendő kisebbséget vagy elvont eszmét mindig lehet találni, így biztosítható a soha véget nem érő emancipációs harc az emberi jogok nevében.

Van még egy tényező, amelyet hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Ez pedig az elmúlt évtizedekben a nyugati társadalmakban megvalósult jólét problémamentességet keltő illúziója. Ez nyilvánvalóan magával hozta azt az abszurd helyzetet, hogy a mindennapi megélhetés gondjaitól megszabadulva a társadalom figyelme olyan új „problémákra” irányult, amelyek „aggasztó” mivoltát senki sem regisztrálta addig. Ki gondolkodott volna Európa első vagy második világháborút követő időszakában olyasmin, hogy a vérfertőző kapcsolatokat inkább „genetikai szexuális vonzalomként” kategorizálja, vagy hogy milyen szempontból lehet a karácsonyfát a nem keresztények számára elfogadhatóvá tenni? Az individualizált, jóléti nyugati társadalmakban az egyének már lassacskán nem is rezonálnak az ilyen groteszk dolgokra. A kényelem süketté és vakká tette őket.

„Túl férfias”

Természetesen nem a toleranciakultuszból fakad a jólét, hanem fordítva – de ez nem szükségszerű. Bár a posztszocialista térség nem tapasztalhatta meg a „Lajtán túli” életszínvonalat, a Nyugaton főáramként jelentkező politikai korrektség szirénhangjai lassan ide is behallatszanak. Mindez együtt jár a jólét és a mániákus tolerancia vegyesházasságából született politikai elpuhultsággal és teszetoszasággal, amely gátja a valós problémamegoldásnak is, mivel nem engedi döntéshozói szinten a kemény, határozott fellépést.

Mert az „túl férfias”, tehát sértheti egyesek – például a migránsok – emberi jogait, így politikailag inkorrekt. Ezért nem tudnak legtöbb esetben az európai döntéshozók súlyos kérdésekben A-t vagy B-t mondani, mert még megbeszélnek, workshopokon ülnek, egyeztetnek – legtöbbször az alanyt az állítmánnyal.

Így nem sikerül és nem is sikerülhet megoldani az ukrán válságot, rendet tenni az „arab tavasz” okozta felfordulásban vagy határozott de értékelvű választ adni menekültügyben. Viszonylagos „fejletlenségét” azonban a kelet-európai térség igazából egész Európa javára fordíthatja: ellenállhat a politikai korrektség és az emberi jogi fundamentalizmus őszintétlenségre csábításának, és kimondhatja, amit gondol. Szembenézésre kényszerítheti Európát önmagával. Merthogy Európát önmagától kell megmenteni. És ez lenne a normalitás lázadása.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: