Utcai ítélkezés

A minap egy politikai alakzat szimpatizánsai rendezvényükön olyan transzparenssel a kezükben vonultak fel, amelyen az állt, hogy „lámpavasra a kormány vezetőivel!”

Ludwig Emil – 2016.05.04.

A minap egy politikai alakzat szimpatizánsai rendezvényükön olyan transzparenssel a kezükben vonultak fel, amelyen az állt, hogy „lámpavasra a kormány vezetőivel!” – hívta fel a közfigyelmet Bogár László lapunkban (Lámpavas, Magyar Hírlap, május 2). Nagyon helyesen tette, mert a fővárosban 2013 óta visszatérő tüntetési évadokban rendre megjelennek az ilyen és ehhez hasonló, egyfajta jellegzetes ízlésről árulkodó, szándékuk szerint gyűlöletkeltő feliratok, akasztókötelet ábrázoló rajzolmányok.

Egy köztéri akció a „tettlegességig” fajult a Lánchíd budai hídfőjénél 2013. szeptember 29-én, amikor a miniszterelnök polimerhabból készített „bronzszobrát” földre döntötték és durván megrugdosták. Rég nem látott utcai lincselés rémképeit idézte fel a tévémutatványos rapper és a lumpen társulat nyílt színi előadása első felújításban 1956 tragikus ősze óta, először lépve át azt a morális határt, amelyet az 1990-ben visszanyert magyarországi demokrácia maga köré rajzolt.

 

Megjegyzendő, hogy ezt az ordenáré műsorszámot közelről kedélyesen nézték a Szolidaritás mozgalom Clark Ádám téren demonstráló – a történelmi lengyel Solidarnosc-jelképről lemásolt –, zászlókat lengető résztvevői, akik az esemény láttán örvendezve vonultak el a tetthely mellett. Mindez nemhogy a polgári, de még csak az úgynevezett jó ízlésre sem ügyel, amint az sem, hogy a rendező-főszereplő Pityinger művész urat és rendezvényét ildomosnak, helyénvalónak ítélte a magyar bíróság.

Az újkori népítélet fogalma Amerikában született és honosodott meg elsőként. Egy John Lynch nevű ír gyarmatos nevéhez kötődik: az 1700-as években Dél-Karolinában működő bírót az ottani lakosság felhatalmazta a tárgyalás nélküli – nyilvánvaló, főbenjáró bűnöket elkövetőkkel szembeni – ítélkezés jogával. A „lincstörvény” a 19. századi viszonyok közepette a visszájára is fordult, bírák híján a helyben lakók akasztották fel a tetten ért bűnözőket.

A politikai célzatú népi ítélkezés „joga” – helyesebben: gyakorlata – a nagy francia forradalomban érte el a történelmi csúcsot. Amint Bogár László elsorolja: már az 1789 tavaszán kitört csőcseléklázadás több száz ember halálát okozta néhány óra alatt Párizsban; a forradalmi események erejét becsatornázó politikai elit 1792-ben nem volt képes megvédeni a hetvenezer bebörtönzött „ellenzékin” vadállatok módjára végrehajtott tömeggyilkosság áldozatait; a következő két évben a „nemzeti borotvának” elnevezett nyaktiló által háromszázezer polgárt végeztek ki köztereken. A politikai népirtás első öt éve alatt kétmillió embert öltek meg az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának hazájában.

A franciák élen jártak a maguk 19. századi vérfürdőiben: a polgári és napóleoni háborúkban, az 1848-as párizsi forradalomban, 1871-ben a fővárost terroruralma alá hajtó kommün idején.

A nehézkesen kezelhető guillotine mellett ekkoriban kaptak fontos szerepet a lámpavasak. Magyarország 1918 végi összeroppanását követően az orosz–szovjet változást üdvözlő, „marx–engels-lenint” istenítő pesti kommunisták kaparintották meg a hatalmat. Március 21-én a „földosztó” Károlyit a kormányfői poszton követő Berinkey Dénes lemondott a hatalomról Kun Béla és bolsevista kormánya javára. Harminchét népbiztos elvtárs neve olvasható a párizsi kommünt lekopírozó rezsim listáján a százharminchárom napig tartó rémuralom idején. Köztük a hírhedt közoktatási (!) népbiztos, Szamuely Tiboré, aki nem az iskolaügyért törte magát, hanem – a nyári vakációt kihasználva – katonai vonatszerelvénnyel járta az országot akasztásra szakosodott munkatársaival. Ez a Szamuely 1919. május 3-án Abonyban kezdte meg működését – egy helybeli gazda kötél általi kivégzésével a község főutcáján –, amit azután országszerte folytatott. Csornán június 8-án, pünkösdvasárnap hét gazdálkodót, Kapuváron további hat helybeli férfit köttetett föl a főtéri akácfákra „ellenforradalmi tevékenység” vádjával; ugyanezen indokkal Dunapatajon június 3-án tizennégy helyi embert, Kalocsán június 24-én tizenkilenc lakost akasztatott fel a „vörösterror-vezető” minőségében munkálkodó „halálosztó” Szamuely. Tovább nem részletezzük az 1922-ben Váry Albert államügyész által összeírt ötszázkilencven, kommunisták által elkövetett gyilkosságról szóló jelentés adatait.

De ezért sem méltánylandó, hogy 2016-ban bárki is „lámpavasra” akarná akasztatni a magyar kormány vezetőit, s hogy ezt „forszírozza” valaki/senki a rajzos transzparensével, utcai nyilvánosság előtt.

Az akasztással némileg rokon ok-okozati összefüggés miatt óvatosabban fogalmaz a Népszabadság. Április 30–i, május 1-jei (duplán datált) számának első oldalán olvasható a Ki az utcára! című felhívás.

Régen még szép, őszinte baloldali programja volt az efféle toborzásnak. A nevében már nem szocialista, de azért tagadhatatlanul baloldali napilap, amely tetszik vagy nem, az 1918-ban megindult Kun Béla-féle Vörös Újság, 1945 után a Rákosi–Gerő–Farkas triót megzenésítő Szabad Nép (!), 1956 végétől a Kádár–Marosán-féle megtorlás sötét korának Népszabadsága (!), tehát egyenes ági örököse, jelen korunkban már pont olyan kapitalista hátterű sajtótermék, mint a többi. Meg kéne tehát fontolnia a vezetőségének, hogy mit szól majd a tőkés tulajdonos, valamint a hirdetői kör, amikor a redakció helyett az utcán látja tüntetgetni a cég dolgozóit.

Amennyiben persze ők maguk nem készülnek tüntetni az utcán az Orbán-kormány ellen, vagyis csak ötletelnek egy picit a címlapon. Akkor meg miért, milyen célból hergelik, toborozzák a lakosságot utcai demonstrációkra? Miféle „ellenállásra” biztat az „irány az utca” felszólítás, ahogy tanácsolják, írják a lap olvasóinak a hátsó zugokban megfogalmazott ellenállásrecept készítői?

Az egy időben pártelnök és miniszterelnök Gyurcsány 2006-ban karhatalommal – vízágyúval, lovasrohammal, gumilövedékkel, gumibotokkal és egyebekkel – rontott rá az 1956-os ünneplő népre. Gyurcsány azonban tanulhatott az ilyesféle köztéri hergelésből, ugyanis mostani pártjából, a Demokratikus Koalícióból összesen hat DK-jelvényes tüntető rontotta a levegőt az Alcsút–Felcsút vasútvonal megnyitásakor. Ketten lecsücsültek a keskeny vágányra, a többiek nézték őket. Fel, vörösök! Ki az utcára! (De semmi akasztás!)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: