Jobbikos lázálmok

 

A Jobbik az elégedetlen, rossz­ked­vű, hi­tet­len Ma­gyar­or­szág párt­ja. A­zo­ké az em­be­re­ké, a­kik ö­rök­ké ál­mo­doz­nak, de nem cse­le­ked­nek.

 

A Jobbik kiváló szereplése az újabb i­dő­kö­zi vá­lasz­tá­son még a­zo­kat is gon­dol­ko­dás­ra kész­te­ti, a­kik ed­dig csak le­gyin­tet­tek, ha Vo­ná­ék e­lő­re­tö­ré­sé­ről e­sett szó. Ez­út­tal nem Bor­sod­ban, nem He­ves­ben, ha­nem a Du­nán­túl szívében tört előre a Jobbik. Ennek persze oka van, nem a semmiből ke­let­ke­zett a protesztmozgalom.

„Nem hogy egy államot, de egy kisebb sertéshizlaldát sem tudnának menedzselni. Nevetséges nemzetképükről és kirekesztő alaptéziseikről már nem is beszélve.” Ezt az eredeti meglátást Jávor Pál a nyilasokra értette. Érthette volna a Jobbikra is, ha ma élne. Hi­szen — bár­menny­ire tiltakozzanak is Vona pártjának hí­ve­i — a Jobbik csak egy újracsomagolt hungarista párt, némileg kipofozva, korszerűsítve, de hajszálpontosan azokkal a képességekkel és képtelenségekkel, amelyeket Jávor oly pontosan összefoglalt két mondatban.

A Jobbik-jelenségről sokan, sokfélét írtak, de semmiféle rejtély nem lappang itt. A Jobbik az elégedetlen, rosszkedvű, hitetlen Magyarország pártja. Azoké az embereké, akik örökké álmodoznak, de nem cselekednek. Aki azt hiszik, az eredményes politizálás erkölcsi kérdés, és kizárólag a politikusi osztály akarathiánya miatt nem állunk osztrák életszínvonalon. Akik azt hiszik, hogy tudás és munka nélkül csak le kell hajolnunk, kapirgálni egy kicsit a földön, majd felemelnünk a jólét nevű szelencét. Azok hisznek a Jobbikban, akik azt hiszik, hogy a leghangosabb párt a legjobb, akiknek a képzelet a fontos, nem a valóság.

Ez a párt, mozgalom, életérzés, korszellem, nevezzük bárminek, tulajdonképpen mindig köztünk volt. A tehetségesebb és tehetősebb iránti gyűlölet, a kisebbségi érzés, az irigység mindenkoron politikaformáló tényező. S persze az örök prolira, a lehetséges szavazóra gondolva mi sem könnyebb, mint kijelenteni, hogy mindenki romlott, bezzeg, mi tiszták vagyunk, hiszen „őszintén” és „keményen” megmondjuk a frankót, míg a többiek gyáván lapítanak.

Csak az a sertéshizlalda ne lenne. Annak a kínzó sejtelme. Hogy ezek nemhogy az országot, hanem ólból emelt tákolmányokat sem tudnának menedzselni.

 

Hogy ez a párt miként hízhatott egymilliósnál nagyobbra, szintúgy nem rejtély. Az ország szellemi és fizikai hanyatlása miatt csak idő kérdése volt, mikor áll össze nagy párttá a sok-sok protesztgondolat. A Jobbikot először a Gyurcsány-korszak hazafiatlan, magyarellenes politikája lobbantotta lángra, és a dolgok természetes rendje szerint ellenhatásként jelentkezett a nemzeti hagyományoknak hadat üzenő politika ellenében. De a polgári oldal sorozatos mulasztásai is dagasztották a Jobbik vitorláját: a Fidesz–KDNP hangadó politikusai gyakran hallgattak a tabukérdésekről, nem jártak eleget az emberek közé, nem tudták, milyen gondok-bajok nyomasztják az ország népét, így aztán a Jobbik igéi termékeny talajba hullottak.

Most itt van nekünk a Jobbik, méregetjük, nézegetjük, és azon töprengünk, milyen Magyarországon élnénk, ha bármilyen módon hatalomra jutnának? Kutyákat simogatnának, cukikampánykodnának, vagy embereket tartóztatnának le? Wass Albert-versmaratont rendeznének a költészet napján? Mindenkinek, aki nem közéjük tartozik, aki Beethovent vagy Pink Floydot hallgat Kárpátia helyett, rettegnie kellene? Mint Jávor Pálnak, akinek persze semmi bűne nem volt, csak annyi, hogy zsidó nőt vett feleségül… És amikor a nyilasok házi őrizetbe helyezték, kétóránként jelentkeznie kellett valami huszadrangú parancsnokuknál, hogy az alábbiakat olvassa fel a papírlapról: „Én, Jávor Pál, fajtámmal és nemzetemmel szemben gyalázatosan viselkedtem, amiért most áldozatot hozó testvéremnél tisztelettel jelentkezem.”

Igen, ez várna mindannyiunkra. A Jobbik-Magyarország megalázná, megsemmisítené a másként gondolkodókat. És bármennyire is lágyítják az utóbbi hetekben a hangnemet, titokban erre készülődnek. A párt mögött bűnözők, fegyveresek, mindenféle kétes egzisztenciák, kalandorok áll­nak – ez az embertípus igencsak élelmes, ha a rend felbomlik, és egy pillanatra félrenéz a történelem ura. Bár a legtöbbünkben nem tudatosul, több ezer olyan szerencsétlen, nyomorult él ebben az országban, aki egyéni kudarcaiért erőszakkal venne e­lég­té­telt – már ma, ha megtehetné. Ezeknek a Jobbik a vezérlő csillaguk, és bizakodva készülnek életük egyetlen nagy dobására, arra a néhány napra, hétre, amikor megmutathatják, hogy ők is érnek valamit, amikor törvényt ülhetnek mások felett, dönthetnek életről-halálról, politikát, igazságszolgáltatást, csendőrösdit játszhatnak. Csak éppen a szerepjátékba beleroppan az ország, ahogyan 1944–’45-ben, majd 1948-ban röviddel egymás után két ízben már beleroppant.

Hogy ez nem következhet be, hogy biztonságban vagyunk? Ha 1990-ben az eszéki vagy vukovári embernek azt mondják, tüzérséggel lövik szét az otthonát két év múlva, hitetlenkedve rázta volna meg a fejét. Úgy, ahogyan ma a budapesti, debreceni, sárbogárdi és békéscsabai magyar is rázza a fejét. A történelmi közelmúlt azonban megtanított arra mindannyiunkat, hogy bármikor, bármi megtörténhet. Ha a Jobbik hatalomra kerül, nemzeti tragédia vár Magyarországra. Akár az erőszakos jelenetek, polgárháborús légkör miatt, akár azért, mert a külföldi beruházók kivonulnak, és a magyar gazdaság összeomlik, de mindenképpen elsüllyedünk egy időre.

Különös módon a Jobbik vezetése nem annyira jobbikos, mint a tagság. Vona Gábor, Szabó Gábor és a többiek közönséges hatalomtechnikusok. Ha szükséges, habozás nélkül megtagadják saját magukat is: tegnap a legótvarabb zsidó- és cigányellenes szöveggel váltak ismertté, ma ott tartunk, hogy Vona szerint nem szabad a zsidóság érzékenységét bolygatni. Tegnap még kurucinfós átkokat szórtak Amerikára, ma azt mondják, nyitni kell Washington és Berlin felé. Tegnap keresztény pártnak hazudták magukat, egy ideje viszont ráébredtek, hogy az iszlám az emberiség utolsó reménye. Tegnap párthadseregként vonultatták a Magyar Gárdát, mára leépítették, megtagadták a mozgalmat. Nem olyan régen még a gazdagok ellen uszítottak, ma trendi középosztálybeliként, százezer forintos öltönyeikben pózolnak a plakátokon. A Jobbik vezetése igazából semmiben sem hisz, csak a pénzben és a hatalomban: ha szükséges, bármikor, bárkinek lefekszenek, csak ne kelljen a civil életben helytállniuk, arról rossz tapasztalatokat szereztek, mielőtt nem különösebben fényes életpályájukat a megélhetési politikuséra cserélték. Gumigerincességük logikusan vezetett különféle kétes finanszírozási botrányokhoz: Kovács Béla esete megmutatja, hogy az első tízmilliók ellenőrizetlen forrásokból érkeztek, és a kapcsolat talán azóta sem apadt el. Mondani sem kell, hogy az ilyen fajta kapcsolatrendszer nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarországra nézve, állam- és törvényellenes, kimeríti a hazaárulás jogi és erkölcsi fogalmát.

Hogyan tovább?

Hogy a Jobbik különféle törvénytelen csatolmányai, a félkatonai szervezetek, különféle gár­dák, erőszakos csoportok nemzetbiztonsági kontroll alatt vannak, nyilvánvaló. Ebben az országban a komoly összeesküvők mindig lelepleződtek az évszázadok alatt, nem­hogy a pancserek. A valódi veszélyt nem is annyira a fegyveres szerepjátékok, hanem a lo­pa­ko­dó korhangulat jelenti. A hit, hogy másképp is lehet, s hogy a polgári oldalon túli szél­ső­jobb­ol­da­li térben a mostaninál is nagyobb párttá duzzadhat a Jobbik.

A Fideszben és annak szellemi hold­udvarában sokáig úgy gondolták, hogy a Jobbik el­vi­szi a másik prolipárt, az MSZP (és szakadár mozgalmai) sza­va­zó­it, ezért a polgári ol­dal­nak időről időre tálcán kínálja a választási győzelmet. Kétségtelen, hogy néhány al­ka­lom­mal ez így is volt. Mára a­zon­ban végérvényesen hárompólusúvá változott a hazai párt­po­li­ti­ka, a Jobbik erősebb, mint valaha. Néhány hónapja már a kormányzati mun­ká­ból ki­áb­rán­dul­tak egy részét is csábítgatják, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha nem volnának további tartalékaik.

Szóval, a feladat adott. És látszik, kitől kell tartania a job­bik — és nem a Job­bik — Ma­gyar­or­szág­nak. Világos az is, hogy az egyensúly felbomlott, és az egész alkotmányos ren­dün­ket, társadalmi békénket megtagadó mozgalom immáron közös jövőnket fenyegeti. Nem jobboldali, nem bal­ol­da­li, nem gazdag, nem szegény magyarokét, ismétlem, min­den­ki­ét, patetikusabban szólva, az egész nemzetét.

Mindebből logikusan következik: ideje, hogy törvényes eszközökkel, a meglévő erő bir­to­ká­ban szépen, sorra feltárjuk, megmutassuk az em­be­rek­nek, hogy kikről is van szó. Ha az eddig szemérmesen elhallgatott történetek, ügyek napvilágra kerülnek, hamarosan ki­de­rül, hogy a ha­za­i „baloldal” és a Jobbik ugyanazon a polcon foglal helyet, lényegüket te­kint­ve nem különböznek. Majdnem három évünk maradt a kö­vet­ke­ző választásig. A hely­ze­tet kezelni kell. Mint hallom, fogjuk is.

Szentesi Zöldi LászlóDemokrata

April 17, 2015

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: