Kívülállóként természetesen nem ismerhetek minden körülményt, sem a bölcsek köve, sem a vegytiszta igazság nincs a birtokomban. Mint bárki más, ki vagyok téve az ellenzéki és a kormányzati részről egyaránt rám zúduló, egymásnak gyökeresen ellentmondó információknak. Tehát a saját ismereteimre és benyomásaimra kell hagyatkoznom, s főleg időtálló nem tudásomra, ami a bajból néha kisegít. E három és fél esztendős időszakban nem voltam mindig elragadtatva a fideszes habitustól, amely egyébként más politikai viselkedésformáktól abban üt el, hogy a folytonos nyomulás által kiváltott idegenkedést némiképp enyhíti az innovatív célratörés.

Ezzel együtt a kormánypárt politikusainak egy része képtelen felfogni, hogy a nyilvánosság számára is észrevehető szerénység, végső esetben az alázat nem behódolásra, sokkal inkább nagylelkűségre utal. Nehéz pontosabban kifejezni azt, amire gondolok, de úgy vélem, nem muszáj minden piszlicsáré ügyben győzni, különösen nem igazuk – hetykén – kinyilvánított tudatában. Nagy hiba learatni a termést, mielőtt beérne. Majdnem akkora, mint előre inni a medve bőrére. Részemről nem a medve bőrére gondolok, ami – képletesen – nyilván a választási győzelmet jelenti. Az legyen a pártok dolga, melyek kampány idején a szokottnál is jobban csepülik egymást, s nem riadnak vissza a csalástól és a hazudozástól sem. Engem a három és fél esztendő az előzményeivel együtt érdekel, s ennek alapján – a lehetetlen elfogulatlanságra törekedve – próbálom kialakítani és megindokolni rokonszenvemet vagy ellenszenvemet.

A lehetetlen kifejezés ideillő, mivel nyilvánvaló, hogy értékrendem, s így ítéletem is közelebb áll a jelenleg kormányzó s a hozzám hasonló világnézetet proklamáló pártokéhoz, mint az önmagát görcsösen demokratikusnak beállító ellenzékéhez. A proklamáció persze nem jelent gyakorlati azonosulást sem itt, sem ott. Azoknak az ügyeknek – amelyeket az álliberális baloldal és bensőjétől vezérelt sajtója sulykol és „mutyizásnak” nevez (trafik, föld, NAV stb.) – a feltétlen igazságában és általánosságában nem hiszek, csak tudatom hátterében rémlenek fel intő jelként. Visszaemlékezve Gyurcsány Ferenc őszödi „őszinteségére”, azt kell hinnünk, legijesztőbb beismerése nem az volt, hogy folyamatosan csaltak és hazudtak, hanem az, hogy négy évig nem csináltak semmit.

Ez azért döbbenetes, mert az MSZP–SZDSZ-kormány és az egyébként betegesen túlmozgásos Gyurcsány böszme semmittevése a végkifejlet során az országot katasztrofális helyzetbe sodorta. A főnöke zsebéből kibújt, élelmes Bajnai Gordon álszerénységét sem a szakszerű munka, hanem az IMF-kölcsön alapozta meg. Van egy olyan mondás, hogy csak az hibázik, aki dolgozik. És egy másik: a nem gyakorolt hatalom olyan, mintha nem is létezne. Orbánnal és kormányával kapcsolatban épp azt kifogásolja a honi idétlenkedő ellenzék s a művelt Nyugat, hogy valóban dolgozik és él a hatalommal.

Jelenleg úgy néz ki, hogy az ország kezdi kiheverni a nyolcévnyi hazug semmittevés következményeit, a kormány által követett út nem vitt a szakadékba, s főként csak politikai ellenfelei, az előző rezsim kivételezettjei híresztelik a világban, hogy a miniszterelnök visszaélt hatalmával. Természetesen hibátlanságról szó sincs. Azt viszont, hogy a magyar népesség érzi-e, miszerint ezek a hibák az elvégzett munka eredményeihez mérten elenyészők, én nem tudom…