Aggódás

Van az az embertípus, amelyik mindig aggódik. Ha nincs miért aggódnia, hát keres magának valamit, amiért aggódnia lehet. Most Brüsszel is tele van ezzel a különös emberfajtával.

 

Aggódnak a demokráciáért, aggódnak az emberi jogokért, jelentéseket készítenek, stábokkal mennek forgatni mindenféle távoli földekre, vidékekre – nálunk az utóbbi időben épp a svédek járkálnak előszeretettel, és nagy tömegben jönnek, kamerák mögött aggódva, mindenféle elnyomottakért meg kisebbségekért, összehúzott szemöldökkel vizslatnak utcákat, tereket, falvakat és városokat, bekukkantanak ide is, meg oda is, az ágy alá, a liftaknába, hátha van valami, amiért aggódhatnak. (Mivel rajongásuk tárgya az elnyomás leleplezése, ha nincs miért aggódni, hát gyártanak maguknak valami aggódnivalót.)

Az úgynevezett aggódó ember különös betegségben szenved. A vakság egy sajátos formája támadta meg a tudatát.

 

Ez nevezhető voltaképp egyfajta rövidlátásnak is, de semmiféle szemüveg, kontaktlencse vagy optikai segédeszköz nem orvosolja a bajt, esetleg a szemellenző levétele oldhatná meg a problémát, de az aggódó ember erre nem hajlandó. Még kigyógyulna a betegségéből – a krónikus aggódásból –, és ettől a gondolattól pánikba esik.

Még majd nem aggódhatna mindenféléért, és akkor, jaj, mi is lenne ővele?

Mivel töltené a napjait?

Mivel keresné a kenyerét?

A fentebb említett sajátos rövidlátás abban nyilvánul meg, hogy a tőle tíz kilométeren belül lévő problémákat, bajokat, nehézségeket, gondokat egyáltalán nem veszi észre. Azok mintha láthatatlanná válnának számára. Nem érik el a látóidegét. Azok mintha üvegből lennének. Még ha közvetlenül mellette történik is valami, az aggódó ember akkor sem veszi észre. Elmegy mellette. Sőt akár arrébb is tolja útjából, hogy ne zavarja a tőle sok száz kilométerre lévő aggódnivaló tanulmányozásának szertartásában.

Leesik a lépcsőn az idős magyar – mert lássuk be, elsősorban honi problémáról beszélünk – asszony, de ő nem nyújt neki kezet, nem segíti föl, inkább dühösen arrébb taszítja, mert gondjaival elállja az utat a nigériai feministák szörnyű helyzetének tanulmányozásában. Bántalmaztak egy Kőbánya-alsón élő édesanyát, de ha ezt hallja, ingerülten legyint, és csettintget a nyelvével, mert a fülét az ilyesmi zavarja, lévén ő épp a felső-voltai rasszizmus kérdéskö­réért aggódik.

Van-e joguk Kanadában a biszexuálisoknak fagylaltozni? Bekerültek-e Ukrajnában a zsidó származású festők az iskolai tantervbe? Miért mondott sértő jelzőket egy francia kocsmáros a bevándorlókra tavaly januárban, és szabad-e meztelenül kutyát sétáltatni az Antarktiszon? Ezek kötik le figyelmét, ezek aggódásának tárgyai.

A székely autonómia kérdése túl közeli neki, nem látja hát meg.

Talán nem is érdekli.

Az, hogy aggódni a közeli dolgokért is lehet – sőt, ha már mindenképp aggódnia kell valamiért, és segíteni az emberiségen –, levihetné a szomszéd öregasszony szemetét, no, ez már nem jut valamiért az eszébe.

Nos, a bolygó másik felén élő népek és állatfajok sorsáért aggódóknak üzenem, hogy szellőztessenek ki végre otthonukban, rakjanak rendet a lakásukban, fogyjanak le, és szokjanak már le arról, hogy a csikket folyton a járdára dobálják.

 

– 2013. november 6., szerda

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: