Diáktüntetések: a hiszti nem vezet sehová

Ezek a gyerekek, miközben jó részüknek még valamelyik szülő készíti a reggelit és fizeti a számláikat is, azt felejtik el, hogy a jogok mellé kötelezettségek, és ami fontosabb, felelősség is társulnak. A HaHa rossz úton jár.
Elnézést kell kérnem a kedves olvasóimtól, amiért most – ha csak áttételesen is, de – érintem a politika világát. Az úgynevezett diáktüntetések mostanra önmaguk paródiájába fordultak. Lehet és kell is véleményt nyilvánítani a mindenkori kormány intézkedéseivel szemben. Ezzel semmi gond. Azzal viszont annál inkább, hogy a HaHa úgynevezett aktivistái a végletekig visszaélnek az irántuk tanúsított türelemmel, s ez alapján gondolják azt, hogy mindent meg lehet tenni a „jogunk van hozzá!” jelszó alatt. Ezek a gyerekek, miközben jó részüknek még valamelyik szülő készíti a reggelit és fizeti a számláikat is, azt felejtik el, hogy a jogok mellé kötelezettségek, és ami fontosabb, felelősség is társulnak. Jobb esetben egy ember életét e hármas tagolás hatja át, miközben persze folyamatosan egyensúlyozni kell a különböző élethelyzetekben. Azonban úgy tűnik, a most utcára vonult korcsoport bizonyos tagjai csupán a jogait képes artikulálni, megfeledkezve arról, hogy noha individualista társadalomban élünk, mégiscsak valamilyen közösség tagjaiként.


Az élet bármelyik területén imponáló az a mentalitás, amelynek eszköztára nélkülözi a köldöknézegetést és az örökös bólogatást. Amit viszont most láthatunk, az a rosszul értelmezett szabadság kérdésköre, ahol az egyén úgy gondolja, hogy valóban megszabadulhat minden közösségi „féktől és ellensúlytól” csak azért, mert neki kielégítetlen szükségletei vannak.

Lehet vitatni a kormányzat felsőoktatást érintő kérdéseit, lehet és kell is keményen érvelni. Ahhoz viszont megfelelő vitakultúrával bíró partnerek kellenek mindkét fél részéről. Kétségtelen, hogy Hoffmann Rózsának voltak kellemetlen kiszólásai, és ahogy most az események állnak, ő ebből a buliból ki is szállt. Ugyanakkor ez nem lehet érv arra, hogy dacos hülye gyerekként – mint amikor nem kapjuk meg kedvenc játékunkat –, magunkat földre vetve toporzékolunk. Ugyan más-más korosztályhoz eltérő mértékű felelősségi szintet érdemes párosítani, mert a gyerek az nem „kis ember”, de a „csak azért is nem!” típusú gondolkodás nagyon kínos azok eszköztárában, akik elvileg értelmiségi útra lépnének, és minden bizonnyal öntudatos felnőttnek látják magukat.

Képviselni valamit annak érdekében, hogy annak súlyát akár valamilyen társadalmi támogatottság is növelje, mások türelme végső határainak feszegetésével, tiszteletlenséggel eredményesen nem lehet. A felnőtté és önállóvá válásnak nem ez az útja.

Muki

2013. február 13., szerda

mno

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: