Kultúrkampf

– 2012. december 18., kedd
Álláspont

Két évig keresték a fogást a kormányon a „demokratikus ellenzék” alakjai, vezetői, funkcionáriusai és a hátterükben meghúzódó kétes egzisztenciák. Két év elteltével az igazából soha véget nem érő kultúrkampfban találtak megoldást, továbbá visszahívták a megfejthetetlenül undorító moral insanityt, Ron Werbert. (Őrá nem vesztegetünk több szót.)

A lényeg ugyanis a kultúrharcban rejtőzik.

S e kultúrharc eleme minden, ami az elmúlt két hétben történt.

E kultúrharc jegyében estek neki a Magyar Művészeti Akadémiának és Fekete Györgynek. Senki nem lehet annyira naiv, hogy elhinné: ha Fekete soha életében semmit sem mond, tesz, nyilatkozik, akkor békében hagynák. Nem hagynák. Ugyanis nem az ő emberük. És aki nem az ő emberük, az nem lehet része a kánonnak. Ugyanis a kultúrkampf lényege, hogy ők, csak és kizárólag ők, a baloldal és a liberálisok felkentjei határozhatják meg az értékeket a kultúra világában, és aki ebbe nem fér bele, azt bármilyen módon és bármilyen eszközzel eltakarítják az útból. Miközben ezt teszik, folyamatosan ordítanak, hogy őket nagyon bántják, kirekesztik, meghurcolják – és különben is, antiszemitizmus…

 

Ennek áldozata többek között Fekete György. (Aki amúgy nyilván nem hiba nélkül való. De hát ki az?)

És természetesen az egész Magyar Művészeti Akadémia is szálka immár a szemükben. És megkísérlik szétverni. Ócska kis haknibrigádokat küldenek az akadémia közgyűlésére, ordítsák szét az egészet (szétordítják, aztán büszkén távoznak). Azt harsogják, hogy lassan mindenki kilép a Magyar Művészeti Akadémiából, illetve távozik az „érték”. Nézzük: Huszti, Haumann, Kubik Anna és Cserhalmi most lépett be, Bukta Imre és Fehér felkent festőművész úr meg ki. Anélkül, hogy bárkit megbántanék, megjegyzem: ez azért annyira nem vállalhatatlan csere ám! Sőt!

A nagy baloldali kultúrkampf része az is, ami a Nemzeti Színház körül zajlik. Szögezzük le mindjárt az elején: Alföldi Róbert nagyon tehetséges ember. Az általa rendezett Ember tragédiája minden idők egyik legjobb színpadi adaptációja. Alföldi nélkül nincs magyar színházi kultúra. De most lejárt a mandátuma, és a kormány (a rusnya „hatalom”, az „embertelen diktatúra” és a többi) kiírta a pályázatot, amelyen Vidnyánszky Attila nyert.

Miképpen tudni lehetett előre, hogy az előző kormány regnálása alatt Alföldi fog nyerni, úgy most sem okozott túl nagy meglepetést Vidnyánszky győzelme. És akkor mi van? Vidnyánszky alkalmatlan? Tehetségtelen? Buta? Nem ért hozzá?

Szó sincs erről. Vidnyánszky tehetséges, alkalmas és ért hozzá. Számos rendezés bizonyítja mindezt. De Vidnyánszky nem az ő emberük. Tehát pusztulnia kell. Bármi áron. Vidnyánszkyt emberileg akarják majd kicsinálni, és nem fognak válogatni az eszközökben. S ez mindaddig így lesz, ameddig egyszer, legalább az életben egyszer nem kapnak majd egy olyan válaszlépést, amelyet nem fognak elfelejteni sohasem.

És végezetül a kultúrkampf része mindaz, ami a felsőoktatás körül folyik. És egyszersmind ez a legundorítóbb része is a dolognak. Megírtuk már pró és kontra mindazt, amit erről gondolunk. Megírtuk a felsőoktatás helyzetének és állapotának tarthatatlanságát, a diákok felelősségét és felelőtlenségét, megírtuk, hogy őket muszáj komolyan venni – megírtunk mindent. Most meg kell írjuk, hogy immáron világosan látszik, a „diákforradalom” réges-régen nem az oktatásról szól. Most, hogy a kormány –nagyon helyesen – visszakozott lényeges kérdésekben, most, hogy a kormány tárgyalóasztalhoz hívja a diákságot, hogy a szerdai kormányülés előtt egyeztessenek, és javaslataik bekerülhessenek a végső döntésekbe, most kiderül, hogy a diákság nem akar tárgyalni. Nem megy oda, nem tárgyal, helyette ülősztrájkol, vonul, tüntet, balhézik, és egyre több, egyre nagyobb hülyeségeket beszél.

A diákság nem akar semmit, csak balhét.

A diákság mögött az ellenzék vigyorog és vicsorog, amely most véli megtalálni a fogást a kormányon, két év meddő küzdelme és hazudozása után.

Ez a diákság alig egy hét alatt olyan lett, mint a ’68-as párizsi diáklázadások diáksága, mint Daniel Cohn-Bendit, az anarchia nagymestere. Fogalma sincs, mit akar, de azt nagyon akarja – és a rendet, a polgári társadalmat pedig nagyon nem akarja.

Akkor De Gaulle bőrére ment a játék. És az általa képviselt rendet akarták felszámolni. De Gaulle-t pedig egy sok százezres polgári tüntetés mentette meg. Annak láttán Vörös Daniék is eltakarodtak végre az utcákról és a barikádokról.

Most szólok: ha ezen fog múlni, akkor meglesz. Megcsináljuk ismét. Ne gondoljátok, hogy annyira egyszerű dolgotok lesz, mint a taxisblokád idején!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: