Felesleges idegen szavak, avagy szótár a sznoboknak

Unja a magyar szavakat? Szeretne titokzatos lenni, amikor megszólal? Sosem hallott kifejezésekkel szeretné sokkolni mit sem sejtő környezetét? Segít az Első magyar sznobszótár.

Bár a szótárkészítés nemes feladat és nem nélkülözi a népjobbító szándékot sem, azért ez is üzlet, nagyon is komoly befektetés. Éppen ezért nyilván nem árt mindenféle piaci célcsoportokban gondolkodni, esetleg találni olyanokat is, akiket eddig nem sikerült megszólítani, például a növénynevek vagy éppen régi magyar szavak bűvkörébe vonni. A Tinta Könyvkiadó kétségkívül a hazai szótáripar meghatározó szereplője, kiváló kiadványaikat nem véletlenül szokás dicsérni, mi is megtettük ezt már alkalomadtán. Ez esetben viszont nehéz lenne azt állítani, hogy a vizsgált (egzaminált, hogy stílszerű legyek) kiadványba mélyedve kristálytisztán ködlene fel előttünk a lehetséges olvasó alakja. (Akit hívhatnánk amúgy potenciálisnak vagy posszibilisnek is, ha már kezünkben a kiadvány, de azzal meg ugye rögtön ki is csorbulna a kritika éle, hiszen tessék, az újságírói szózsonglőrködéshez is milyen hasznos segédanyag született.)

 

Kezdjük egy fontos kérdéssel: mégis ki akar sznob lenni? Ha a szótár bevezető tanulmányában leírtakat vesszük alapul, akkor a sznob ember olyan valaki, aki előszeretettel helyettesíti „a hagyományos, régi és mindenki által ismert magyar szavakat modern és effektív kifejezésekkel”. Aztán megtudjuk azt is, hogy a sznob trendi akar lenni az által, hogy feleslegesen használ idegen szavakat, és ezzel kellően homályos lesz mondanivalója. Tegyük fel, hogy valaki számára ez tényleg vonzó lehetőség, azonban már a fenti gondolatmenetben is érezni valamiféle enyhe logikai ellentmondást, mi több kontradikciót. Mert hát a modern szó jelentése az ugyebár újszerű, míg az effektívé meg hatásos a szótár szerint is (remek játék azért így tesztelni magunkat, vagyis ellenőrizni, hogy jól tippeltük-e meg az idegen szó magyar jelentését), ezek viszont valahogy nem állnak összhangban a célkitűzésként megfogalmazott homályosság és közérthetetlenség szándékával.

Forrás: Tinta kiadó

Picit az az érzése támad az embernek, hogy a helyenként modorosságba csapó, könnyed hangvétel volt a lényeg a bevezető esetében, és nem a szótár létének és értelmének alapos megindokolása. Ettől még számos megszívlelendő gondolat olvasható benne, és kétségkívül egyet lehet érteni azzal a kijelentéssel is, hogy nagyon sokszor feleslegesen mellőzzük a magyar szókincs kínálta lehetőségeket – ezzel kapcsolatban rögtön több olyan példát is kapunk, amikor egyetlen idegen szó helyett tucatnyi „háztáji” állna rendelkezésre. Viszont még mindig nem kaptunk meggyőző választ arra a kérdésre, hogy miért érdemes kézbe venni és forgatni az Első magyar sznobszótárat – már abban az esetben, ha a korábban említett definíciója a sznobságnak nem tölt el bennünket mérhetetlen örömmel.

A bevezető – nem titkolt iróniával – arra buzdít, hogy sznobszótár segítségével legyünk korszerűek (amire csak a már említett modern szót hozza szinonimaként, pedig egy rendes, a szótár által vizionált sznob már egy évtizeddel ezelőtt is azt vágná rá, hogy személy szerint ő up-to-date). De valójában egy nagyon is konzervatív és a klasszikus műveltséget továbbra is feltételező nyelvi bázissal (bocsánat: alappal) dolgozott (lejsztolt…?) a szerző. Egy szűkre szabott szinonima- és idegen szavak szótárról van szó, aminek nyilván megvan az az előnye – amit kellően értékelhetnek például a fordítók, de az írók és mindenféle más tollforgatók is –, hogy segít bizonyos magyar szavak talán nem mindig egyértelmű idegen megfelelőit felkutatni.

De az emlegetett sznobsággal már kevésbé látszik egyértelműnek a kapcsolat, de legalábbis kétségesnek látszik, hogy valakiről az jusson majd eszünkbe rögtön, hogy „micsoda egy sznob alak”, amikor például a diákos csínyre netán azt mondja, hogy bursikóz stikli, és ez által anzágol (vagyis dicsekszik) nyelvi kifinomultságával. Mert ha a nyelvi sznobizmus alatt azt értjük, amit a bevezető szöveg is sugall, akkor sok keresnivalója lenne azoknak a ma divatos szavaknak a szótárban, melyek a magyar nyelv egyik új növekedési pontján, például a multinacionális cégek nyelvi környezetében lelhetők fel, és amik tényleg a könyv sugallta bosszantó homályosság és verbális nyegleség iskolapéldái, arról nem is beszélve, hogy az angol nyelv ellen elkövetett erőszak minősített esetei. De ilyen példát nem igazán találni a szótár lapjain.

Ha viszont kevésbé törődünk a szótár deklarált (bocsánat: kijelentett) célkitűzése és a tényleges (konkrét, pozitív, effektív, materiális, reális, objektív) tartalom közötti viszony milyenségével, akkor szórakoztató és derűs kirándulásban lehet részünk. Hiszen megtudhatjuk például azt is, hogy a tengerparti romantika esetében akár a litorális romantika kifejezéssel is élhetnénk – ha nem félnénk, hogy a szó talán a kívánt mértéknél több szexuális áthallásra ad lehetőséget. Vagy jó tudni, hogy kopott macskanadrágunkat, ha más nem, a szavak szintjén kicsit előkelőbbé tehetjük azzal, hogy leggingsként utalunk rá. Arról nem is beszélve, hogy egy markoló kezelője is sokkal titokzatosabbnak tűnik például egy párkereső oldalon, ha választott hivatását úgy tünteti fel, exkavátor operátor.

(Első magyar sznobszótár. Tinta Könyvkiadó, 2012, 229 oldal, 1990Ft)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: