Élcsapat a köztársaságért

Volt egyszer egy élcsapat a kommunizmusért. Ennek az élcsapatnak a lendületes tevékenysége százmilliók halálával, el- és meghurcolásával, koncentrációs táborokkal, népek önrendelkezésének sárba tiprásával, nemzetek megalázásával, koncepciós perek sokaságával és egyéb szörnyűségekkel mérhető. Mindebbe szükségképpen bele kellett pusztulnia magának a rendszernek is, amelyet működtetett és irányított ez az élcsapat, kiválóan ellátott terrorszervezeteivel.

Most egy élcsapat szerveződik nálunk, ezúttal nem a kommunizmusért, hanem a „negyedik köztársaságért”. Igaz ugyan, hogy eddig egyetlen értelmes mondatot sem lehetett hallani tőlük arról, hogy miben állna ennek a negyedik köztársaságnak a lényege, de kétségtelen, hogy ez szalonképesnek tűnik mindazok előtt, akiket nem zavar, ha nem értenek valamit, és azoknak is, akik nagyon jól értik, hogy természetesen egészen másról van szó, mint amiről ez a köztársasági élcsapat szónokol.

 

Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy ez a Magyarország, államformája szerint köztársaság, nem tetszik nekik. Sőt, szerintük ez már nem is köztársaság, hanem valamiféle fasizmusba hajló diktatúra. Erről hordott össze a minap hetet-havat a magyarországi balliberális komité két kiművelt fője, Mesterházy Attila és Horváth Csaba. Lehet tehát jókat reszketni a köztársaságért. Ezért kellene a negyedik, az új, az antifasiszta, az igazi.

Nézzük ennek az „igazi” köztársaságnak a történelmi előzményeit! Mondani sem kell, nem a Petőfi álmodta erkölcsi alapú köztársaság született meg akkor, amikor az első köztársaságnak nevezett államforma létrejött nálunk Károlyi Mihály elnökletével. A köztársasági csúcs 1919-ben támadt a gyűjtőfogházból, Tanácsköztársaság címen, káoszban, vérben, gyászban, akasztások és rablások kíséretében. Tartott százharminchárom napig. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye elején így számol be a bukás pillanatáról, a dicsőséges százharminchárom nap így ért véget: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból… Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.”

Jött azután megint egy köztársaság a második világháború után, a hírhedt „négyes fogat”, a Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József nevével megpecsételt népköztársaság. Ha Kun Béláéknak terrorkülönítményeseik voltak, Rákosiéknak már hatalmas, az élet minden területére kiterjesztett terrorhálózatuk. Uralmuk tartott – rövid közjátékkal – 1956-ig. Kun Béla még előbb Bécsbe repült, majd onnan ment Moszkvába, Rákosi már egyenesen Moszkvába menekült. Hátrahagyva a kedvelt proletárdiktatúrával felvértezett népköztársaságát és egy minden ízében tönkretett, később szétlőtt, vérbe fagyott proletár gyermekeivel gyászba borult Magyarországot. A proletárdiktatúrás népköztársaság folytatása – kellő megtorlás után – némiképp enyhébb formában ért el az immár parlamentáris demokráciával alapozott újabb köztársaság kikiáltásáig, 1989-ig. Ez volna állítólag a harmadik, a rendszerváltás eredményeként.

Ne vitassuk, hogy mi hányadik, mert nincs értelme, hiszen akik most a negyedikről szónokolnak, azoknak csak az a fontos, hogy legyen egy újabb köztársaságnak nevezett valami, amit ők irányíthatnak, és amely talán Károlyi népköztársaságára hasonlítana, amíg meg nem érkezne az újabb Kun–Szamuely páros, hogy átvegye a hatalmat. Így aztán biztosítva lenne a történelmi folytonosság, a rendszer pedig már nem lenne proletár-, hanem „liberális” diktatúra, amelyben már tényleg „minden hatalom a dolgozó népé”. Ez utóbbit pedig a liberális népbiztosok tanácsa képviselné, tetejében a bankárok, brókerek, spekulánsok főtanácsával, hogy megakadályozzon mindenféle állami túlsúlyt, a fékek és ellensúlyok jegyében. Tetszene ez már a nyugati „demokratáknak” is.

Lehet, hogy ilyesmit álmodik Gyurcsány, amikor negyedik köztársaságot emleget? Lehet, hogy már ő sem álmodik semmit, csak vissza akar térni a hatalomba, ha másodhegedűsnek is Bajnai kísérőjeként? Nem tudjuk. Csak azt tudhatjuk – mert látható –, hogy a nyugati, liberális demokráciák eddig erős, magabiztos európai országokban is bajban vannak kelet-közép-európai másolataikkal együtt, mert ma már az egykori jóléti államok sem jólétiek. A népek lázongásai a pénzügyi és nyíltan politikai diktátumok ellen, az egyre hevesebb tüntetések jelzik a globalista liberalizmus képtelenségét. Sokáig sem az antiszemitizmus, sem a rasszizmus vádjával vagy a fasizálódás és a diktatúraveszély rémképével vagy a jogállamiságra való demagóg hivatkozással nem lehet csillapítani a feszültségeket. És köztársasági élcsapatok akcióival sem. Éppen ellenkezőleg. A népek értük való, érdekükben dolgozó, határozott vezetőt és kormányt követelnek, nem világkormányt saját kormányzás helyett, és nem királyságot köztársaság helyett, de nem is köztársaságot kenyér helyett. Nem idegen hatalmat a nyakukba önrendelkezés helyett. Régi vágyak, régi törekvések jelennek meg újra Európa népeinek az életében, de új bajokra új választ követelve. A válasz pedig egész biztosan nem a „negyedik köztársaság” blöffje vagy egy régi-új élcsapat szélhámossága.

– 2012. november 18
MHO

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: