Sokak számára ő lett a tájékozódás forrása Európában – méltatta a tegnapi Népszabadságban Paul Lendvaival megjelent beszélgetés szerzője interjúalanyát. Azok után, hogy nemrég az osztrák közszolgálati televízióban sugárzott, hazánkról szóló dokumentumfilm az ő keze nyomát viselte, végképp nehéz lenne vitába szállni az állítással.Képességek, a speciális helyzet kihasználása emel valakit ebbe a pozícióba; már csak az a kérdés, az évtizedek óta Bécsben élő és dolgozó Paul Lendvai mire használja a megragadott lehetőséget. Felelőssége nem csekély: korántsem mindegy, hogy Magyarországról érkezett véleményformáló értelmiségiként milyen képet fest szülőhazájáról. És félreértés ne essék: nem a politikai elfogultságait kérhetjük számon, hanem az általa elmondottak, leírtak igazságát, hitelességét.
Ha csak a tegnapi interjút nézzük, utóbbiakat illetően komoly kétségeink támadhatnak. Az Eltékozolt ország című könyve után most a vele készült interjúkötettel (Három élet) jelentkező Lendvai a magyar politikáról és sajtóról osztotta meg véleményét az olvasókkal. Mint annyiszor, a vezérmotívum a hazai szélsőjobb térnyerése, a kormányzó Fidesz erre adott elégtelen reakciója.
– Olyan náci jellegű ideológia, rasszista, antiszemita uszítás, mint itt, ott (az európai országokban – a szerk.) alig fordulhat elő – nyilatkozza. Nem valamely jobboldali véleménnyel szeretném agyonütni ezt az állítást, hanem az Orbán-kormány egyik kritikusát, a magyar és az európai viszonyokat jól ismerő BBC-tudósítót idézem. „A magyar neonácik többsége tapasztalataim szerint szelíd cica a német vagy a brit, a szerb vagy a horvát neonácikhoz képest. Ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül. A Die Welt című napilap idézett mostanában egy Budapesten dolgozó nyugati diplomatát, aki – mindkét ország ismeretében – kijelentette, hogy jóval erősebbnek érzékelte az antiszemitizmust a mai Németországban, mint a mai Magyarországon” (Nick Thorpe: Félelem, HVG, 2012/39. szám). Erre még lehet azt mondani, hogy két vélemény feszül egymásnak egy objektív mérőszámok híján nehezen eldönthető kérdésben. Ám néhány sorral lejjebb Paul Lendvai az interjúkészítő asszisztálásával nyilvánvaló hazugsággal igyekszik besározni a Fideszt. Azt állítja ugyanis, hogy amikor a parlamentben a szélsőjobb felemlegette a tiszaeszlári vérvádat, a kormányoldal hallgatott. Jóhiszemű tévedés kizárva, nem történt ez olyan régen, könnyen utána lehet keresni: a kormány, a történelmi keresztény egyházak és – a Jobbik kivételével – az összes parlamenti párt elhatárolódott az ominózus felszólalástól.
Ezek után különösen érdekes, hogy Lendvai arról értekezik, a rendszerváltás után a baloldali lapokban dolgozó „volt kommunista újságírók, szerkesztők tisztességes, liberális szellemben kezelték a híreket”, „az elmúlt 12-15 évben azonban végbement egy negatív fordulat a jobboldali médiabirodalomban, ráadásul régről ismert szereplőkkel is”. Az interjú pontosan megmutatta, milyen is az, amikor volt kommunisták tisztességes, liberális szellemben kezelik a híreket.
A hazugság az a habarcs, amely összetartja a világképüket; máskülönben felkenődne a valóság betonfalára. Ezért kellett női Gergényi Péterként azt mondania Heller Ágnesnek is Brüsszelben, hogy 2006 októberében nem is az történt, amit láttunk, ahogy a volt budapesti rendőrkapitány sem látott azonosítót „elhagyó” rendőreinél viperát. A balliberális médiaértelmiség küldetése kettős: hamis képet festeni Nyugaton Magyarországról, és hamis képet festeni Magyarországon a Nyugatról, ahol például olykor a kormánypolitika szintjén dúl az idegenellenesség.
A Népszabadság interjújának címe Lendvainak ez a mondata lett: Nem hagyom szó nélkül, ha szembeköpnek. Ezzel mi is így vagyunk.
Gondolat - Kanadai Magyar Magazin 
Hozzászólás