Magyarságképek

 

Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen képek rögzültek más népekben az évszáza­dok során a magyarságról, azt kell látnunk, hogy a középkori krónikások barbár, lóhúsevő, vérszomjas arcokról írtak, és egyértelműen befeketítették őseinket. Ez a lovasnomád, barbár kép feléledt a 20. században, és még szomorúbb, hogy a környező országok tankönyveibe is bekerült.

A 15. és 16. században – és a könyvnyomtatás terjedésével – egyértel­műen pozitív kép rajzolódott ki, és a humanistáknak köszönhetően a Magyar Királyságot Nyugaton Európa és a kereszténység védbástyájának tekintették. Az utódállamok tankönyvírói manapság a védbástya szerepét a maguk népének tartják fenn, mintha Trianon a magyar történelmet is a szerbeknek, szlovákoknak és románoknak ajándékozta volna.

A barokk időkben a városi, a polgári kultúra hiányát főképp a bécsi írástudók emelték ki, de a romantikával – Lenau költészetének és Liszt zongorájának köszönhetően – épp a puszta varázsával léptünk be a 19. század első felének Európájába. A dualizmus idején a kép tudathasadásos: Bécs és a nemzetiségek egy úri, félfeudális Magyarországot láttattak (s ezt vette át a marxista történetírás is), ugyanakkor egy kis New Yorkot is, tele zsidó szellemmel és szabadossággal.
A Horthy-korszakot a kisantant két rafinált politikusának, Titulescunak és Benesnek, valamint a rózsaszín és a vörös emigrációnknak köszönhe­tően ugyancsak sötét színekkel illetik. Félfeudális, király nélküli királyság, operettország, bomba az európaiságot megtestesítő kisantant gyomrában.

A háborúvesztés után pedig itthon és a határainkon túl is megfogalmazódott a bűnös nemzet vádja. 1956-ot is hol köztörvényesítették, hol fasizálták: a megtorlások során a forradalmárok mellett felkötöttek harminc volt csendőrt is. A kép a többi szocialista ország szemszögéből kirekesztő: nem voltunk beilleszthetők az antifasiszta népek nagy és boldog családjába. Aztán jött a hetvenes évektől a KGST irigykedő, a kirekesztést másképp fenntartó látásmódja, és életszínvonal-nacionalizmussal illettek minket: Magyarország már félig Nyugat.

A rendszerváltás óta – pedig tizenkét évig a szocialisták és liberálisok kormányoztak – a fejünk felett lebegtetik a rasszista és antiszemita nép vádját. Csurka műve – s ezt kintről felerősítve, Berlinből és New Yorkból halljuk vissza – komplett náci alapvetés.

A hamis magyarságképek magyarázatára az elviselhetetlen magyar nacionalizmust hozzák fel. Azonban történelmietlen lenne, ha nem vizsgálnánk meg, hogy elviselhetőbben zajlott-e le a nemzetállammá válás a nacionalizmus őshazájában, Franciaországban. A forradalmi nemzetgyűlésben a derék Gregoire abbé gyorsan kiderítette, hogy nem egy tartományi felkelés azért tört ki, mert nem értették a kibocsátott rendeleteket. Nem tudtak franciául. (A nagy drámaíró, Racine is egykor tolmácsot kért szövege megértetéséhez.) 1793. október 21-én született meg a dekrétum, amely szerint minden iskolában minden gyerek köteles franciául tanulni: a nyolcvanhárom departementből csak tizenöt beszélte a franciát.

Amikor 1861-ben az olasz parlament az egységes Itália kikiáltására Torinóban összegyűlt, a képviselők franciául értekeztek, mert Manzoni irodalmi nyelvét csak hatszázezren beszélték, vagyis a félsziget lakosságának 2,5 százaléka. A román nyelvet Barbu Paris Mumuleanu (1813-1836) egy szerény dialektusból teremtette meg, kiegészítve az újlatin nyelvekből vett műszavakkal: 1920-ban Nagy-Románia lakosságának csak kétharmada volt román. Rossz nyelvek szerint a szlovák végső változatát a csehszlovák szpíkerek teremtették meg, akiket végre Malackától kezdve a duklai hágóig minden szlovák megértett.

Amikor a nagy keleti nyitást megkezdte a Német Szövetségi Köztársaság, az NDK-s partnerekhez tolmács kellett: ugyanazokat a kifejezéseket és szavakat egészen másképp értették keleten, mint nyugaton.

Magyar nacionalizmus ide vagy oda, a reformkori Magyarországon és a magyar hivatalos nyelv bevezetése idején (addig a latin volt a hivatalos nyelv) Horvátország nélkül a lakosság harminckilenc százaléka beszélte a magyart. Olyan nyelvi problémák viszont, mint amilyenek a németeknél a hetvenes években merültek fel, nálunk a rendszerváltással jelentkeztek: a jobb- és a baloldal – főképp az utóbbiak hibájából – még tolmáccsal sem tudná megértetni magát. Szocialistáink és liberálisaink olyan magyarellenességben szenvednek, mint a kora középkor bajor szerzetesei, s kicsinyesebbek, mint a szlovák történetírás mai nagyjai.

Tamáska Péter
Magyar Hírlap

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: