MEGHALT CSURKA ISTVÁN

A drámaíró-politikust 78 éves korában érte a halál

MEGHALT CSURKA ISTVÁNÉletének 78. évében meghalt Csurka István – tudatta Papolczy Gizella, az író, politikus hozzátartozója szombat délelőtt az MTI-vel.

Az író életének utolsó nyilvános megszólalása február 2-án volt, a budapesti Új Színház társulati ülésén, amikor Dörner György, az új igazgató felolvasta a kórházban fekvő Csurka István társulathoz intézett levelét. Ebben arra bíztatta a jelenlévőket, hogy attól függetlenül, ki hova érzi magát tartozónak, mit gondol a politikáról, szeretetben dolgozzanak együtt.

 

TGM: Csurka István halálára

2012. február 04., szombat,
Szerző: Tamás Gáspár Miklós

Csurka István 1934. március 27-én született Budapesten. 1957-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán szerzett diplomát. 1956-ban a főiskolai nemzetőrség vezetője volt, emiatt fél évre Kistarcsára internálták.

Tanulmányai befejeztével szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Igen fiatalon, 1954-ben debütált, s regényeket, filmforgatókönyveket (Hét tonna dollár, Amerikai cigaretta), rádióhangjátékokat, elbeszéléseket, színműveket (Ki lesz a bálanya?, Deficit, Döglött aknák, Házmestersirató) írt. Irodalmi munkásságáért 1969-ben és 1980-ban József Attila-díjat kapott, 1980-ban elnyerte a színikritikusok díját. 2011-ben, több évtizedes kihagyás után új drámával jelentkezett, melynek címe A hatodik koporsó.Újságíróként 1973-86 között a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa, tárcaírója volt. 1988-89-ben a Hitel című folyóirat szerkesztőbizottságának tagjaként, 1989-90-ben az általa alapított Magyar Fórum című hetilap főszerkesztője, a lap 1991 januári újraindulásától a szerkesztőbizottság elnöke, a Magyar Fórum Kft. ügyvezető igazgatója.

Politikai megnyilvánulásai miatt többször került szembe a hatalommal: 1972-ben szilenciumra ítélték rendszerellenesnek és antiszemitának minősített kijelentései miatt, 1986-ban pedig azért, mert a kisebbségek érdekében való összefogásról szóló, Elfogadhatatlan realitás című esszéje megjelent a New York-i Püski Kiadónál.

1985-ben egyik szervezője volt az ellenzék monori találkozójának, 1986-ban részt vett az Európai Kulturális Fórummal egy időben zajló ellenfórumon, s 1987 szeptemberében, a lakiteleki találkozón, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt. Ezután részt vett az MDF ideiglenes elnökségének munkájában, majd az MDF Országos Elnökségének tagjaként tevékenykedett, közben két évig az ügyvezető elnökségnek is tagja. 1991 decemberétől egy évig a párt alelnöki teendőit látta el. 1990-94, és 1998-2002 között országgyűlési képviselőként dolgozott.

1992-ben Néhány gondalat címen írt dolgozatot a Magyar Fórumban a magyar rendszervátozásról és az MDF két esztendejéről, amely óriási visszhangot váltott ki és a politikus minden oldalról a kritikák kereszttűzébe került. Részben emiatt egy évvel később kizárták az MDF-ből. Már 1992-ben életre hívta a Magyar Út Alapítványt, majd elindította a Magyar Út Körök Mozgalmat, amelynek 1993 júliusában elnöke lett. Ugyanebben az évben megalakította a Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP), melynek kezdetben elnökségi tagja volt, majd 1993 novemberétől társelnöke, 1994 októberétől elnöke.

2011 októberében az Új Színház vezetésére kinevezett Dörner György Csurka Istvánt nevezte meg intendánsának, de Tarlós István főpolgármester a tiltakozások hatására felkérte, hogy ne alkalmazza a színházban. Dörner György erre úgy reagált, hogy ő maga is pusztán szellemi jelenlétnek tekintette Csurka intendánsi szerepét. A kórházban lévő Csurka István február 1-jén a társulathoz intézett levelében arra bíztatta a társulati ülésen jelenlévőket, hogy attól függetlenül, ki hova érzi magát tartozónak, mit gondol a politikáról, szeretetben dolgozzanak együtt.

“Magyar drámákat akarunk játszani”. Az utolsó interjú itt olvasható 

MHO/MTI
***    ***   ***
2011-11-05

Kerül, amibe kerül… Bővebben a mai Magyar Hírlapban

Csurka István személye újra a figyelem középpontjába került. Főként az Új Színház „nemzetközivé” váló ügye és az Ascher café című esszéje miatt. Mi most mégis 1956-ról kérdeztük először a hetvenhét éves írót, aki felhagyott a nyilvános politizálással, s két új, a mai magyar valóságot megjelenítő drámájával is visszatért az irodalom, a kultúra terepére.

Csurka István: Magyar drámákat akarunk játszani, meztelenség és obszcenitás nélkül
– Sejtettek-e valamit az írók ötvenhatban a forradalom közeledtéből?

– A forradalom előkészítése igen boldog korszaka a magyar irodalomnak, s különösen az olyan fiatal íróknak, mint akkor én voltam. 1956 szeptemberében adták ki az első novelláskötetemet, Tűzugratás címmel. Azok az írók, akikben volt egy kis becsület, természetesen azonnal keresni kezdték a konkrét szerepüket, amikor kitört a forradalom. Ki az írásban, ki a harcban. Én mindkettőben részt vettem. Nemzetőrparancsnok voltam, emiatt tartóztattak le Kádárék a megtorlás folyamán.

– Hogyan lehetett elviselni azt a nyomást, amelyet a Rákosi-féle diktatúra gyakorolt az írókra?

– Én ezzel nem törődtem. A színművészeti főiskola dramaturg szakára jártam, a tanáraim mesélték, mi folyik az írószövetségben, s egyáltalán, az írótársadalomban. Hubay Miklós, Mészöly Dezső és Háy Gyula beszélt erről elsősorban. Az a Háy, akit egyébként szívből utáltam. Persze ő is engem. Emigrációból tért haza, úgy éreztem, nem szereti a magyar irodalmat, igazából nem is ismeri, Móriczot például egyáltalán nem olvasott, így lehetett tanszékvezető tanár a főiskolán.

– Úgy tudni, Rákosi is nagy szerepet tulajdonított az íróknak, az irodalomnak…

– Tény, hogy az írószövetség nagyon felértékelődött a forradalom előtti hónapokban, a hatalom legfontosabb partnerévé vált. Rákosi? Az első novellám 1954-ben jelent meg a Művelt Népben, Nász és pofon címmel. Az akkori ifjúság állapotát igyekeztem megrajzolni benne. Rákosi azonnali fellépést sürgetett ellenem a novella miatt, Déry Tibor védett meg végül egy Rákosival folytatott, kemény vitában.

– Nyilván a megtorlásban sem lankadt az írók iránti figyelem…

– Sőt, Kádárék legelső lépéseinek egyike éppen az írószövetség elhallgattatása lett. Több író is bíróság elé került, például Zelk Zoltán és Háy Gyula is. Ráadásul a Nagy Imre-pernek is voltak „irodalmi” mellékszálai, és azt is tudni lehetett, hogy az új rendszer mindenképpen szeretne egy nagy, átfogó írópert rendezni.

-   Ebbe ön is belekerült volna?

-   Engem egy feljelentés alapján már előbb lefogtak, mint nemzetőrparancsnokot. A Stefánián volt a főiskola diákszállója, ott szerveztem meg a csoportot. Az épület előtt vezetett el a szovjet tankoszlopok útja november negyedikén. Egész nap számoltuk a harckocsikat, csak géppisztolyaink voltak, ezekkel nem lehetett szembeszállni velük.

– Kádár szétkergette az Írószövetséget, de valahogy mégiscsak újra kellett indulnia az irodalmi életnek…

– Az írókat elnémította, az irodalmat elfojtotta a rendszer. De bele is törött ebbe a hatalom bicskája. Azt a szolgálatot, amelyet a kádári vezetés elvárt az írótársadalom egészétől, végül is azoktól kapta meg, akikből később a demokratikus ellenzék lett. Majd pedig az SZDSZ, és az SZDSZ-es világlátású kultúrkör. Csak óvatosan nyert teret az igazi irodalom, s ezt a kibontakozást azonban már nem tudta lefojtani a rendszer.

– Lelkében mennyire volt magyar ez az óvatosan kibontakozó irodalom?

– Nagyon. Először a költészetben lehetett kitapintani a kibontakozást, mindenekelőtt Nagy László versei­ben. Aztán felnőtt mellé egy új költőnemzedék, amelyet többek között Utassy József neve fémjelzett. Majd jöttek a hetvenes évek, az úgynevezett nyitás időszaka, akkor már nem mert keménykedni a hatalom.

– Akkor is erős volt a népies-urbánus megosztottság?

– Beszéltek róla. De csak később, a rendszerváltás előestéjén és rendszerváltás idején erősödött fel igazán. Az urbánus irodalom magyarországi ága tulajdonképpen Párizsban virágzott, Fejtő Ferenc irányításával. Azokban az években az volt az érzése az embernek, hogy elsősorban azok határozzák meg a magyar irodalmat a költészetben, a prózában és a drámában is, akiket egyébként népiesnek lehet nevezni.

– Feltámadhat a tipikusan magyar szívű kultúra? Virágozhat-e még úgy egyszer, ahogy a táncházmozgalom, amely önerejéből bontakozott ki, elnyomhatatlanul, pedig szerették volna elnyomni.

– A magyar kultúra nem szűnt meg, nem tudták megsemmisíteni. Időnként persze úgy tesz a globalokrácia, mintha ez a kultúra nem is létezne, s egyébként is Berlin lenne a magyar kultúra központja. Ez fontos kérdés, alighanem korunk legfontosabb problémája. Mert ennek a hatalomnak már nem a rendőrség vagy az ügyészség, hanem a maga által kreált és a pénzével kézben tartott manipulatív kultúra a fő fegyvere. És csírájában fojtja el a nemzeti kezdeményezéseket.

– Nyilván azt fogja mondani, ezért kavarog a vihar az Új Színház körül is…

– Ezért. Magyar drámákat akarunk játszani. Régit és újat. Újat például Gyurcsányról. Mindezt persze meztelenség és obszcenitás nélkül. Visszaadva ezzel a színészi hivatás, a jellemábrázoló alkotás rangját. Töredeznek le a darabok a birodalmukról, ezért idegesek az ellenségeink.
A szolnoki, a debreceni és a kecskeméti színházat már visszavette a magyar kultúra. Egy kicsit talán Győrt is.

– Az már biztos, hogy az Új Színház Sütő-darabot nem játszhat majd. Pedig azok magyar drámák. Csakhogy letiltották az örökösök.

– Cselényi László, a Duna tévé korábbi elnöke a Sütő család tagja. Cselényi ellen vizsgálat folyik, amelyben azt próbálják kideríteni a hatóságok, mi történt a Duna tévé pénzével az elnöksége idején. Egyesek nyilván megüzenték az örökösöknek, ha letiltanak, az hatással lehet erre a vizsgálatra.

– Önt most újra az antiszemitizmus vezéralakjának nevezi a liberális oldal. Különösen azóta, hogy publikálta Ascher café című esszéjét. Ez az írás az 1992-es Csurka-tanulmány kistestvére. Mi volt a célja vele?

– Nevén nevezni a dolgokat és a jelenségeket. Ennyi. Minden írónak ez a dolga. És teszem ezt azért, mert ez a nép tiszta és világos látás nélkül sohasem lesz képes megvédeni magát.

– Antiszemita iromány. Ezt mondják.

– Egy rendszerről, egy hatalmi és uralmi szisztémáról írtam, nem a munkatársaimról és barátaimról, akik között számos izraelita ember van. Nem egyik legjobb barátomról, Gál Jóskáról, az auschwitzi túlélőről írtam. Hol voltak hangos és hőbörgő vádlóim akkor, amikor Jóskát temettük 1981-ben, Nagymaroson?! És titkosrendőrök gyűrűjében álltunk a koporsója felett. Én mondtam a gyászbeszédet, és egyáltalán nem volt biztos, hogy aznap még haza is jöhetünk. Nem tudnak eltántorítani semmilyen váddal és bélyeggel. Teszem a dolgom, kerül, amibe kerül.

Sinkovics Ferenc
***     ***     ***     ***     ***

TGM: Csurka István halálára

2012. február 04., szombat, 14:50 • Utolsó frissítés: 7 órája
Szerző: Tamás Gáspár Miklós

Az, amit Csurka – hogy megnevezzük legnagyobb, legmélyebb szenvedélyének tárgyát – „zsidónak” tekint, Otto Weininger és legnagyobb tisztelője, Adolf Hitler óta egyértelmű kulturális képlet. E tekintetben, semmi kétség, Csurka náci volt meg fasiszta. De nem úgy volt náci, mint a Jobbik, amelynek indítékai között nem szerepel a magyar nép. Csurka a magyar népet a zsidónak tekintett belső szabadsággal szemben definiálta, a Jobbikot nem érdekli a magyar nép, csak a diadal: a csonkítás, a verés, az elhallgattatás. Az apokalipszis lovasai (tudjuk a Doktor Faustusból) hidegek. A Jobbik jéghideg. Csurka István gonosz szíve azonban forró volt. Szláv asszimilánsként imádta a magyart. A Jobbik nem szeret semmit. Csurka része a magyar történelemnek, a Jobbik kívül áll rajta, strukturális globálfasiszta.

Nyugodjék békében Csurka István, nem ő volt a legrosszabb.

Azon veszem észre magam, hogy bánkódom. Sajnálom, hogy meghalt. Ez nem képmutatás, még csak nem is merő érzelmesség: van rá okom. Nem most veszem észre először. A szélsőjobboldal képviselői közül ő egyedül tartozott a magyar értelmiséghez. Ahhoz a magyar értelmiséghez, amelynek a pusztulása – a szerep tarthatatlansága miatt és ellenére – annyira elkeserítő.

Csurka ennek az értelmiségnek jellegzetes figurája volt, nyugodtan helyet foglalhatott volna A Mester és Margaritaírószövetségi mellékalakjai között. Szűkös nyelvi készlete ellenére is elég jó novellista, a „jól megcsinált” (félkommersz) színdarab megbecsült és sikeres kismestere, nem igazán könnyed és gyors, de megbízhatóan mulatságos és érzékeny tárcaíró, meglehetősen jó szemű megfigyelője a fölszíni változásoknak az 1960/70-es években.

A szokásos pálya: egy kis ötvenhat, egy kis rendszerutálat, enyhe (és kevéssé tartós) balos fordulat hatvannyolc körül (mint oly sokaknál), előlegek, magas honorok, összeköttetések, protekció, egy-két rendszerhű, de nem túl ízléstelen nyilatkozat, alkotóház, bemutatók, pia, póker, ulti, dácsa, életműsorozat. Állítólag csajok is, de mint minden igazi kelet-európai mácsót, Csurkát is csak a férfiak érdekelték igazán, föl nem pillantott volna, ha gyönyörű nő jött be az ajtón. De hát a legtöbb kelet-európai nőcsábászt nem érdeklik a nők, csak a skalp meg a szex.

Csurka a magyar irodalomban olyan jól kipróbált Maupassant-, Csehov- és Molnár Ferenc-féle novellatípus művelője volt (legnagyobb rövidelbeszélés-írónk, aki szerintem Móricz Zsigmond, nem ide tartozik). Mindegyik novellájában van moralizáló társadalombírálat, hangjuk – rezzenetlenül – a kiábrándultságé.

Nagyítás-fotógalériánk Csurka István politikai pályájáról – kattintson a képre!

Fotó: Túry Gergely

Amint már céloztam rá egyszer, ez a kiábrándultság (amely a szakirodalom szerint az ötvenhat miatti keserűségből fakadt; lehet) rokona volt a szocialista „dezillúziós” irodalomnak, a „Tűztánc” antológia csalódott kommunistáiénak, aztán meg Karinthy Ferenc, Ladányi, Moldova, Kertész Ákos ekkori alkotói korszakának. (Emlékszik még valaki Somogyi Tóth Sándorra? Vagy a funkcionárius elfancsalodás dokumentumaira, a Holt-tengeri tekercsekre és a Részeg esőre?) Az afölötti búbánatnak, hogy „a létező szocializmus” nem vetett véget az önzésnek, az anyagiasságnak, az egyenlőtlenségnek, az unalmas, kilátástalan, prózai, triviális életnek. Amelyben nincsenek magasabb eszmények – kommunizmus vagy hazafiság – , csak a szünet nélküli kínlódás a megélhetésért és az „érvényesülésért”, ahogy ekkoriban nevezték. Itt a megsavanyodott, pontatlan nosztalgia keveredett a cinizmussal – ezt élvezték a „jól megcsinált” színművek lelkes nagykörúti nézői. Sarkadi Imre, aki az egész al-műfaj megteremtője volt, nem volt cinikus, ezért is támadt mítosza. A megkeseresett népi, nékoszos kommunista vonásai bizonyára elhomályosulnak majd a Dörner-féle Új Színház fölújításaiban.

Amikor Csurka darabjait még játszották, senki nem tartotta őt „nagy drámaírónak”, ő maga se. Azóta nagy drámaíró, amióta a „de”-szindróma érvényesül. („Nézetei elfogadhatatlanok, de nagy drámaíró” – mondja a napilapos gyorspubli meg Tarlós. Ugyanennek volt a haszonélvezője Makovecz. „Nagy építész, de nézetei elfogadhatatlanok.” Hát igen, még ez sem kizárt.)

Jó, de nem kiemelkedő képességeivel ügyesen gazdálkodott, kihozott magából mindent, amit lehetett. De mint minden profi, ráunt a technikai természetű kielégülésekre. Kései írásaiban is ott van a rutin, de ezek nem szakmunkák. Ezek már a szívéből jönnek. Világnézetileg és érzelmileg akkor lelt önmagára, amikor elkezdett az – ó istenem – magyar sorskérdésekkel foglalkozni, az ismert dilettáns módon. Dilettáns, de autentikus és őszinte az ő nemzeti publicisztikája. Az első, erdélyi tárgyú nemzeti drámája – annyi élesre köszörült körúti színmű, annyi Madách színházi diadal után – szinte meghatóan balogsüti. Naiv és egy kicsit nevetséges. Ám az mégis nagy dolog, hogy valaki annyi kommersz kétértelműség, célozgatás és „áthallás” után naivságra és ügyetlenségre képes. Mutatja, hogy itt igazi érzések támadtak.

Csurkát a demokratikus ellenzék tette tönkre. (Nem ő az egyetlen.) Amikor megízlelte az ellenállás oly csábító pátoszát, nem volt megállás. Először Konrád és Szelényi híres könyve ihlette meg, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a ráció bűnös, hogy a kultúra végképp elzüllött – Konrád és Szelényi nem egészen ezt mondta ugyan – , hogy megújulásra, új megváltásra van szükség, amelyet a földosztásos és az ötvenhatos szocializmus nem lehetett képes megadni.

A könnyen kínálkozó nemzeti kiút – kigázolás – összeegyeztethető volt a demokratikus ellenzék emberi jogi praxisával és retorikájával az utódállami magyar kisebbségek sanyarú sorsának taglalásában, a velük való együttérzésben, a tiltakozásokban, amelyeket úgy-ahogy eltűrt (ha nem is mindig) a kései Kádár-rezsim, hiszen nem róla volt szó. (S amikor a nemzetiségi elnyomás problémáját nyíltan összekötötték a rendszer jellegzetességeivel, mint Csoóri a Duray-előszavában, akkor ki is tört a botrány.)

Csurkát persze továbbra is kísértette a múltja. Ebben a múltban tanulta meg a politikai technikáit, amelyek az Aczél György-i logika alapján a személyes kapcsolatokon nyugodtak. Így lehetett – Csurkától nem függetlenül – az első magyarországi ellenzéki szervezet, a Magyar Demokrata Fórum első elnöke a Magyar Népköztársaság Művelődési Minisztériumának osztályvezetője, a Hazafias Népfront főtitkárának, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának (azaz az állítólagos ellenfél második számú vezetőjének) a bizalmasa. (A „másik oldalon”, az urbánus antinacionalisták „oldalán” viszont az Új Márciusi Front – Nyers, Vitányi, Vásárhelyi – hasonló kísérlete viszont hálistennek nem sikerült.)

Csurka soha nem volt népi író. Műveiben nyoma sincs a magyar parasztságnak, amely a régi magyar progresszió – Adytól és Jászitól Szabó Dezsőig és Veres Péterig, Szabó Zoltántól Donáth Ferencig és Nagy Imréig – legfontosabb gondja és témája volt. Kései, szélsőjobboldali publicisztikája Milotayra és Lendvai-Lehnerre („Nomádra”) emlékeztet, nem Féjára és Kodolányira. Rajnissra, nem Oláh Györgyre. (Itt elnézést kérek az internetes olvasótól, akinek minderről fogalma sincs. Ugorja csak át nyugodtan.)

Ámde volt abban következetesség és tartás, hogy szembefordult Antall Józseffel és az úri jobboldallal (aki és amely azért Milotaynak tetszett volna). Csurka Istvánt – egyesegyedül a magyarországi jobboldalon – egészen a legutóbbi időkig érdekelte és foglalkoztatta a magyar nép, őszintén aggódott a lecsúszás és a hanyatlás miatt, látta a magyar plebejus tragédiáját a kudarcos rendszerváltás zűrzavarában. Ezért a mai napig becsülöm Csurkát. Akkor is megszólaltatta a magyar vidék, a magyar kispolgárság – jogos, indokolt és okadatolt – szorongását, amikor úgyszólván senki más. Nevezetes írása, a Keserű hátország (amelyről Fehér Ferenc, nyugodjék, írt szép tanulmányt) akkor is ennek a tragédiának a legelső nagy dokumentuma, ha – társadalomtudományi eszközök híján – az elemzés pontatlan.

Fasiszta volt Csurka?

Igen is, meg nem is. Fasiszta volt, amennyiben ösztönös ellenszenvet érzett minden gyöngeséggel, szubjektivitással, kétellyel – s emiatt aztán mindenfajta pluralizmussal – szemben. Mozgósított volna mindent, ami magyar. Mit tekintett magyarnak? Kezdetben mindent, amit a plebejus, kispolgáriressentiment annak tekint. Amit az amerikai vulgáris szociológia „morális pániknak” nevez. Magyar az, amiben nincsenek benne a lázadók. A nők. A melegek. A bohémek. A töprengők. A kétkedők.

Az, amit Csurka – hogy megnevezzük legnagyobb, legmélyebb szenvedélyének tárgyát – „zsidónak” tekint, Otto Weininger és legnagyobb tisztelője, Adolf Hitler óta egyértelmű kulturális képlet, ahogyan Horkheimer és Adorno klasszikusan megfogalmazta: „Mindegy, milyenek a zsidók önmagukban. Képük mint a legyőzött képe tele van olyan vonásokkal, amelyeknek halálos ellenségük kell hogy legyen a totalitáriussá vált uralom: a hatalom nélküli boldogság, a munka nélküli bér, a határkő nélküli haza, a mítosz nélküli vallás vonásaival.”

E tekintetben, semmi kétség, Csurka náci volt meg fasiszta. (Olykor meg egészen egyszerűen csak nacionalista, néha egyenesen nemzeti demokrata.) De nem úgy volt náci, mint a Jobbik, amelyhez csakugyan semmi köze. A Jobbik indítékai között nem szerepel a magyar nép. Csurka a magyar népet a zsidónak tekintett belső szabadsággal szemben definiálta, a Jobbikat nem érdekli a magyar nép, csak a diadal: a csonkítás, a verés, az elhallgattatás.

A Jobbik a szeretetlenség, a tradíciótlanság, a részvétlenség pártja. Csurkát vonzotta a nemzeti egység, a magyar erő fantazmája: ezért állt utolsó gesztusaival Orbán Viktor pártjára, mert – a maga módján – Magyarország sikerét akarta, ami a Jobbiknak teljesen közömbös. Az apokalipszis lovasai (tudjuk a Doktor Faustusból) hidegek. A Jobbik jéghideg. Csurka István gonosz szíve azonban forró volt. Szláv asszimilánsként imádta a magyart. A Jobbik – s a Jobbik egész nemzedéke – nem szeret semmit. Csurka része a magyar történelemnek, a Jobbik kívül áll rajta, strukturális globálfasiszta.

S mivel magunk is részei vagyunk a magyar történelemnek, Csurka nekünk nem közömbös. Meggyászoljuk, mert gyászoljuk magunkat. Csurka sokat ártott a magyar népnek, mert a magyar nép sorsán gondolkodott. Úgy, ahogy tudott. Magyarország bizony Csurka országa is. Legyen neki könnyű a sír.

2 hozzászólás to “MEGHALT CSURKA ISTVÁN”

  1. Erdei József Says:

    Kedves “névtelen” Szarka László!
    pro primo:halhatatlan, nem pedig hallhatatlan.
    pro secundo:nem vagyok rajongója TGM-nek de a fenti írása egészen objektív és általam is értékelhető.
    A Raszkolnyikov történet meg már unalmas és okafogyott. Mindig ezzel hozakodnak elő a bizonyos …kavarók, holott Csurka esetében tisztán lehet látni, míg más történetek kapcsán ez nem modható el.
    Ami pedig az író Csurkát illeti, igenis a legnagyobbak közé sorolandó, nem dilettáns!
    Politikai lényeglátása pedig egyedülálló az elmult fél évszázadban!
    Utolsó szegedi megszólalásánál jómagam is jelen voltam és mint aki érezte a szörnyű vég közelségét, Babits Ezerkilencszáznegyven és Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét nem csak a rendezvényen résztvevőknek, hanem főként Neki mondtam.
    Isten nyugossza!

    Tisztelettel:
    v. Erdei József

  2. Névtelen Says:

    Ha megmaradt volna magyar ironak,a nemzet –talan–megbocsajtotta volna azt,hogy masik neve is volt;Raszkolnyikov.De beleszolt a politika raadasul a nemzetellenes oldalon.Ezert feledesre van itelve.Csurka Istvant nem tudjuk besorolni a magyar irok hallhatatlanjai koze.Szarka Laszlo


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: