Emberemlékezet óta nem volt példa ilyen megmozdulásra + Videók

Emberemlékezet óta nem demonstrált még ekkora tömeg a kormány és politikája mellett – fogalmazott a Belügyminisztérium közleményében a Békemenet Magyarországért elnevezésű demonstrációról. A békés eseményen több százezren vettek részt, rendőri intézkedésre nem volt szükség. 

Fotó: Csudai Sándor

Fotó: Csudai Sándor – Képgaléria

Percről perce készült tudósításunkat itt olvashatja.

Nem sokkal 19 óra után véget ért a Békemenet Magyarországért elnevezésű, kormány melletti demonstráció. A Belügyminisztérium közleménye szerint a civilek által szervezett, kormányt támogató rendezvény békés, jó hangulatú esemény volt, amelyen közel négyszázezren vettek részt. Mint írják, Magyarországon emberemlékezet óta nem demonstrált még ekkora tömeg a kormány és politikája mellett. A békemenet szervezői azt akarták bizonyítani, hogy a külföldi hírekkel ellentétben Magyarországon a többség nem fordult el a kormánytól.

A Hősök tere délután négy órára teljesen megtelt, a tömeg innen indult a Himnuszt énekelve az Andrássy úton a Kossuth tér felé. A több százezer ember végig nyugodtan vonult a Parlamenthez, zászlókat, mécseseket, fáklyákat vittek magukkal. A rendezvényen politikusok is részt vettek, többek között Lezsák Sándor, Wittner Mária. Az eseményt ellentüntetés nem zavarta meg. A menetet hatalmas tömeg várta a Kossuth téren. Ott Bencsik András és Bayer Zsolt újságírók mondtak beszédet az egybegyűltekhez. Az esemény zárásaként a résztvevők elénekelték a Szózatot, majd a szervezők kérésének megfelelően békésen elhagyták a Parlament előtti teret.

Mint azt megírtuk, több mint ezren vettek részt Erdély városaiban a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett szimpátiatüntetéseken, amelyeket a budapesti Hősök teréről indult megmozdulással egy időben szerveztek.

Külföldi beszámolók

A kormány melletti szimpátiatüntetésről a Washington Post azt emelte ki, hogy a Belügyminisztérium „az utóbbi idők legnagyobb kormánypárti demonstrációjának” nevezte a megmozdulást, pedig szerintük mindössze 100 ezren vettek részt a tüntetésen. A Süddeutsche Zeitung Százezer magyar áll Orbán mögé című rövidhírében tudósított a békemenetről. Mint írják, százezer ember kiállt a nemzetközi bírálatok kereszttüzébe került Orbán Viktor miniszterelnök mellett. A Kleine Zeitung szerint szombaton „tízezrek fejezték ki szimpátiájukat a jobboldali-konzervatív miniszterelnök mellett”.

PR
Hír TV, MNO, MTI
2012. január 21., szombat

BÉKEMENET: TÖBB MINT NÉGYSZÁZEZREN A PARLAMENTNÉL

Emelkedett hangulatú megmozduláson százezrek álltak ki Magyarország függetlensége mellett

A Belügyminisztérium közleménye szerint a békés, jó hangulatú eseményen közel négyszázezren vettek részt, rendőri intézkedés nem történt.

Megérkezett kormánypárti demonstrációs menet eleje a Parlament előtti Kossuth térre; a Belügyminisztérium szerint négyszázezer, az egyik főszervező szerint egymillió ember vett részt a megmozduláson.

A Hősök teréről elindult tömeg élén a Békemenet Magyarországért elnevezésű megmozdulás szervezői, mások mellett Bayer Zsolt közíró, Bencsik András főszerkesztő és Széles Gábor nagyvállalkozó haladt, egy kifeszített molinót tartva, amelyre magyarul és angolul az van írva, hogy “Nem leszünk gyarmat”. Közben olyan sokan csatlakoztak a résztvevőkhöz, hogy a szervezők a tömeg közepére kerültek.

Amikor a menet elérte a Parlament főbejárata előtti teret, a már ott korábban összegyűltek tapssal köszöntötték az érkezőket.

Bencsik András, a Magyar Demokrata című lap főszerkesztője a Parlament előtti Kossuth Lajos téren egy emelvényről szólva a tömeghez azt mondta: egymillióan vesznek részt a megmozduláson. Ezután megköszönte mindenkinek a részvételt, és fantasztikusnak nevezte az összefogást. Jelezte, hogy amikor a menet eleje megérkezett a Parlament előtti térre, a tömeg vége még az Andrássy úton, az Oktogon közelében járt.

Bayer Zsolt közíró, a Magyar Hírlap főmunkatársa a Fidesz alapító tagja a Kossuth téren arról beszélt, hogy tüntetésük azt üzeni: “ez a kormány nincs egyedül”. Azt mondta: Magyarország negyven évet várt Európára, de – megismételve az általuk vitt molinó feliratát-, hangsúlyozta: “nem leszünk gyarmat”.

Bayer Zsolt az MTI-nek a Kossuth téren azt mondta: szerinte több százezren lehetnek, de nem tudja pontosan megbecsülni, hogy mennyien vehettek részt a megmozduláson, mivel színültig megtelt a tér és az Alkotmány utca, miközben a tömeg vége még az Andrássy úton haladt. Hozzátette: minden várakozását felülmúlta a rendezvény. Nem tervezik, hogy minden héten kivonulnak, de jelezte, “ha ok van rá, akkor újra összegyűlnek”.

Bencsik András, a Parlament előtt összezsúfolódott tömeghez szólva jelezve, hogy a békemenet résztvevőinek többsége nem fér el a Kossuth téren és az Alkotmány utcában. Arra kérte az embereket, közösen énekeljék el a Szózatot, majd induljanak haza, hogy a még az Andrássy úton haladók is bejuthassanak a térre.

Széles Gábor nagyvállalkozó, az Echo Tv és a Magyar Hírlap tulajdonosa a televíziójának nyilatkozva azt mondta: ez az évtized legnagyobb megmozdulása, és lehet, hogy 1956 óta nem volt ekkora tüntetés Magyarországon.

A Belügyminisztérium esti közleménye szerint a civilek által szervezett rendezvény befejeződött. “A békés, jó hangulatú eseményen közel négyszázezren vettek részt”, rendőri intézkedés nem történt.

A menetben ott volt Ágh Péter, a Fidelitas elnöke és Pesti Imre, a Fidesz-KDNP volt országgyűlési képviselője, fővárosi kormánymegbízott is.

Százezrek éneklik a Szózatot a Kossuth téren

 


  Olvass tovább »

Elmélkedésre

Egyedül voltunk Bővebben a mai Magyar Hírlapban

 

   Soha olyan rossz heteim nem voltak, mint a legutóbbiak. És nem mint magánembernek – nyugdíjas tanárnak, kertjeit művelő falusi, politikába kotnyeleskedő városi értelmiséginek, mániásan perlekedő közírónak stb. –, hanem mint magyarnak. Szabadjon egyszer, először és utoljára leírnom az életben: mint magyar hazafinak.

1956 novemberében kisfiúként, és éppen a nevem napján, ha csak észlelve is, öntudatlanul ezt érezhettem, és ezt, amikor 1994-ben az ország azt az álláspontját nyilvánította ki, hogy nem óhajt nemzet maradni, és tapsolva visszahívta azokat, akik félszáz évig napra nap áruba bocsátották múltját, jelenét, jövőjét. 1956 nyirkos novemberében azt kellett éreznem – sejdítve csak a megszürkülő jövőt –, amit 1849 perzselő nyarának derekán érezhetett a hazáját féltő és 1918 télvégi latyakjában az országát veszítő magyar, amikor a „népek hazája, nagyvilág” megelégelte ennek az érthetetlen beszédű, minden kihívásra oly furcsán válaszoló, idegen fajtának azt, hogy akaratlanul is példává, mintanemzetté akart válni, és méghozzá önerőből, múltja eszményeit a maga számára is váratlanul föllángoltatva. Hogy olyanban tudott hinni, amiről az eltunyult és néha hisztérikus vadságba menekülő európai civilizáció már álmodni sem merészelt. 1994-ben egy pillanat alatt mindaz fölöslegessé vált, amiről azt gondoltam, hogy helyénvaló beszélni, amiért érdemes volt a régi rezsimben ravaszkodni, küszködni és hangoskodni, egyetemi órákon és szerkesztőségekben, kocsmákban és a Kárpát-medencének számos olyan helységében, ahol ajánlatos volt halkra fogni a magyar szót. Pontosan emlékszem, ahogy ballagtam le a Naphegyről mint a Magyar Távirati Iroda vezetője, minden választási hír tudója, ezt morogtam: „És ezeknek prédikálni Arany Jánosról…”

Még a hét elején is ez a régi regénycím zakatolt a fejemben, Surányi Miklós elhíresült Széchenyi-életrajzának címe: „Egyedül vagyunk…”, „Egyedül vagyunk…”, „Egyedül vagyunk…” Minden égtáj felől a rikoltozás, a hazugságok áradata, a sírnivaló méltánytalanságok zuhataga, az iskolamesteri pálcacsattogtatás, a kettős beszéd dáridója, a fröcskölő nyál tengere. És az, akire mindez zúdult, csöndben és értetlenül hebegett, morgott, káromkodott, és dúltan kereste a magyarok Istenét. És úgy látta magát – mintegy hipnózisban –, ahogy őt látják és láttatni akarják. Aki idetoppanva Európába nem szűnik meleg embervért inni, a francia mesék emberevő szörnye, az „ogre” a magyar népnévből ered, hongre, és innen azután új meg új látomások rólunk, az elpusztítandó pogányról, zsarnokoskodó ázsiairól, tatárba oltott cigányról, a műveletlen barbárról, aki se nem szláv, se nem germán, se nem római származék. Akin minden pillanatban számon lehet kérni mindazt, ami „európai érték”… Akivel oly könnyű elbánni, hiszen társtalan, rokontalan, aki nem tud kihez fordulni bajában. Aki egyedül van.

És ebben a zajgásban most újra azt érezhettük: egyedül vagyunk. Sehol egy pártoló szó, ha mégoly óvatos is. Sehol egy szolidáris kézmozdulat. Egy felháborodott civil kiállása. Hol voltak a horvátok, pedig volna miért hálásnak lenniük, hallgattak a finnek, akik oly nagyon szeretnek rokonok lenni. Hallgatnak és szorongnak az utódállamok magyarjai, jó okkal mindenütt. És hallgat az európai polgár, aki úgy szeret minden kisebbséget, úgy elítél minden méltatlan támadást. Az egyházak vezetői? Kint és bent…

És hallgat „Európa”, melynek nevében mindez történik. Önmagukat keresik az úgynevezett „európai értékek”. Mit is tart azoknak a nagyszerű lelkészleány, a német kancellár, a világot megrendítő válság legfőbb haszonélvező nemzetének élén? Nem a kereszténységet, nem is az antik civilizáció mentalitásteremtő örökségét, nem is az európai személyiség létrejöttét, mint az önbizalom és az állandó kétely drámájának létnemesítő biztosítékát. Neki a „sajtószabadság” az alapérték, amit ezek megsértettek, meg az, hogy ne kelljen esküt tenni a jegybankosoknak, effélék. Európa? És az európai értékek – demokrácia, szabadság, humanizmus – végső kiteljesítője, az Amerikai Egyesült Államok? Ma ezek elférnek két képen. Az egyiken, abban a városban, amely egyszerre az antik civilizáció őrhelye és a világkatolicizmus központja, az látható, ahogy arab gyilkosok lelőnek egy kínai kisgyermeket apja karjában. A másikon meg valahol messze, nem tudni miért, legyilkolt áldozataikat viháncolva vizelik le Amerika hős katonái.

És Európát „képviselik” az „európai szellemiségnek” azok az alvilági delegátusai, akik ezt a dermedt csöndet varázsolták körénk. Amikor úgy döntöttünk végre, hogy próbáljunk meg eljutni önmagunkhoz újra. És amikor megtaláltuk azt a csapatot, amelyikre ezt a harcot nyugodt szívvel rábízhatjuk. Függetlenségi háború? És ha igen? Magyar út? Próbáljuk csak ki. Nemzeti önmegvalósítás? És a többi nációnak lehet? Megfontoltan, de rendíthetetlen eréllyel.

És azért ez imponáló – lehet másoknak is. Meg emlékeztető külhonban – is. Ha nem előbb – utóbb. Idő kellett az ocsúdáshoz, úgy látszik. Valamikori önmagukat idézik most lengyel tüntető barátaink – „az Európai Bizottságnak nincs olyan demokratikus mandátuma, mint a magyar parlamentnek és a magyar kormánynak”, ez is elhangzott. És szívemben azokat a lengyel patriótákat idézi, akik oly sok erőt adtak nekünk, hajdani kószáló egyetemistáknak. Meg később. És jó volt látni a magyar miniszterelnököt, aki egyedül ment oda „azok” közé, és ott derült ki, hogy nincs egyedül.

És de jó is volt értesülni arról, hogy „a hagyományos értékek, a nemzeti öntudat és a szabadságtisztelet ékkövének tartja” az új alaptörvényt a Scotland on Sunday című lap. „Valaki a világban valami nagyot alkotott…” Angolul leírva, hogy Európa is értse. És látunk már másokat is most, sokasodnak és sokasodjanak bízvást, okosan és emelt hanggal.

Én most ott állok az országúton negyedszázada valahol Inverness és Glasgow között, stoppolni próbálva ott, ahol nem szabad. Meg is áll egy rendőrautó, és két hatalmas szakállas ember tornyosul fölém, vörösen, valami rejtélyes angolsággal, de a hangsúlyok félreérthetetlenek. Elmakogom, hogy mit keresek itt, mit szeretek Skóciában, hogy Burns meg Petőfi, meg ők és az angolok, meg mi és az osztrákok… Intenek, beszállás, megyünk némán jó ideig, a glasgow-i állomás előtt fékeznek le. Felém intenek talpig mosolyban, egyik öklén megvillan a tetoválás: „Skócia örök.”

Hát így megyek ma a Hősök terére. És nem egyedül.

Alexa Károly

Szombati láz

Amikor egy ország rendben van, senki sem tüntet. Azt sem tudják, ki a miniszterelnök. Megy az élet, kit érdekel, melyik politikus hol, mit fecseg. Csakhogy ez nem olyan ország, és nem úgy mennek a dolgok.
%d blogger ezt kedveli: