A római

Nem a jog, nem a birodalom, nem is az iskola. A “part”. Az óbudai Duna-parti sétány, ami az újpesti vasúti hídtól a pünkösdfürdői hajóállomásig visz. Siófok kicsinyített mása.

A budapesti Aranypart, ahol fürödni tilos és életveszélyes, de a büfék előtt sorban áll a hekkre éhes, fröccsre szomjazó magyar, s ha az Evezős Sörkert vén fái alatt belesír hangszerébe Szaxi Maxi (polgári nevén Fekete Gyula, a Hungária együttes zenésze), akkor negyven évet repülünk vissza az időben. Ilyenkor nem zavar sem a luxusjachtját huzigáló, dzsipje ablakán kiordibáló kopasz “vállalkozó”, se a vérre zümmögő szúnyograj. Mert ilyen feeling nincs több a világon, ez maga a gyerekkor, a fokhagymás lángos és túrós palacsinta illata, az óriási befőttesüvegekben érlelődő “koviubi”, a fecske fürdőnadrág, amikor még magunk is délceg testtartással eresztettük vízre a kajakot, s az életről azt gondoltuk: végtelenített SZOT-üdülés.

Mert víz nélkül nincs élet. Így tudta ezt Széchenyi István is, aki először evezős hajót hozatott Angliából, majd Hajós Egyletet alapított, aztán 1843. március 19- én a Megyeri révtől indulva megrendezte az első hazai evezősversenyt. A budai oldalon, ezen a szakaszon akkoriban csak egyetlen fogadó állt, az 1798-ban épült (és a Királyok útja 172. alatt ma is működő) Bivalyos csárda. Nevét onnan kapta, hogy itt hajtották át a gázlón a marhákat, és a csárda előtti vásártéren kereskedtek az állatokkal. A regattát Clark Ádám (a Lánchíd építésvezetője) és négy magyar munkása nyerte. Az evezés pedig akkora divat lett, hogy gombamód szaporodni kezdtek a “csónakdák”, csárdák, vendéglők, sőt, mivel a Duna vize ekkor még kristálytisztának bizonyult, már a millennium évében három szabad strand is működött. Az 1920-as évek közepén – egy korabeli várostérképen – 51 csónakházat jelöltek. Az “ártéri sétány” karrierje a második világháború után is folytatódott, 1953-ban az egész ország lelkesen dúdolta a slágert: “Egy Duna-parti csónakházban / Nagy a jókedv minden nap, / Úszik az ember boldogságban / És a szél meg a víz simogat.” A lelkesedéshez nyilván hozzájárult az is, hogy épp a film (Állami áruház) bemutatása idején épült meg a Duna-parti “nyúlgát”.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. A vízminőség katasztrofális romlása miatt a fürdőhelyeket 1973-ban megszüntették. A platánok egy részét kivágták, a csónakházak többségét ledózerolták. A Római part poros, szemetes, gondozatlan.

És mégis. Az egésznek van valami utánozhatatlan naiv hangulata. Ahogy például Bea asszony, a közgazdászból lett korcsmárosné “szembemegy a parttal”. (Mert a Római part a fogadósok között csak “part”.) Még arra sem hajlandó, hogy hangulatos bodegája nevét kijavítsa. Szerinte a kenyérlángos becsületes magyar neve “lagallo”, nem pedig “langalló”. Így aztán a Római part 12-14/ A alatt Lagalló Nyári Konyha működik. De kit érdekel a név, ha maga érleli a kovászos uborkát, házi kecskesajtot kínál, és kemencében süti a csülköt, kacsát? Itt nincs lángos és palacsinta (azt a mellette álló Kék hal büfében kaphatunk), viszont Bea asszony nem adja el kősüllőként a kazahsztáni mélyhűtött fogast, harcsaként a vietnami pangasiusfilét.

Ha a csalódásokat el akarjuk kerülni, meg sem állunk az Evezősig. Még akkor sem, ha térdig porban botladozva kell átverekedni magunkat a minden tilalom ellenére a parton furikázó szlovák rendszámú merdzsók és bömzik között (elismerem, a több száz lóerős járgányok nevét könnyebb megtanulni, mint az édesvízi vagy tengeri halakét), s kerülgetnünk kell a strandpapucsban korzózó idősebb házaspárokat meg a csemetéjüket utánfutóval fuvarozó kerékpárosokat. Megéri a séta. Az Evezős Sörkert (Római part 34.) igazi időutazás. Sokan nem is hiszik, hogy ez a neve, Pléhkocsmának, esetleg Bádogtehénnek ismerik. Farkas Lajos ugyanis egy rózsaszínűre mázolt pléhbodegát vett bérbe az államtól 1982-ben. Azóta mindenki úgy hívja: “Pléh” Lajos. Hiába bontotta le a pléhbüfét (egy része még áll az udvarban), hiába húzta fel éttermét, a becenév rajtaragadt. Szerencsére! Mert Farkas maga a megbízhatóság. A halászlé halászlé, nem híg lé-lötty, a saslikot Dzsokovics is megenné, a túrógombóc könnyű, omlik a szájban. A helynek mégsem a konyha a titka. Ha Pléh Lajost idézzük pléhpofával, akkor a lényeg a következő: “A buli akkor buli, ha buli!” Az Evezős lelke az élőzene. Meg az a száz törzsvendég, aki a platánok alatt “lassúzik”. Mintha filmet vetítenének a hetvenes évekből. Nagymamák trapéznadrágban, virágmintás otthonka, kiving. A kormány helyében ezt venném fel a hungarikumok közé.

Ha elhaladunk a sült kolbászos, kannás boros övezet, a “Sanyinak elkészült a hekk, két adag sült krumplival” típusú helyek mellett, s ne adj isten, még a biciklinket is javítani kell, akkor irány a Fellini Római Kultúrbisztró (Kossuth Lajos üdülőpart 5.). Itt Emir Kusturica világába csöppenünk. A filmbéli rozoga Duna-parti szerb viskó helyett mályva-zöldre festett cirkuszi lakókocsi fogad. A parti ártéren, a kavicsok között apró asztalkák, csíkos nyugágyak, este mécsesek. Szemben veled a nagy víz, bámulhatod az uszályokat, lehet, hogy Waszlavik Gazember László is feltűnik valamilyen kerékkel hajtott vízi járgányon, hogy leszívja a rendőrök motorcsónakjából a benzint. Itt bármi megtörténhet. Ez nem a Duna 1656-os folyamkilométere, a sáros-koszos, büdös ártér, ez a Riviéra, Nizzában nyaralsz a tengerparton. Igazi dolcse víta, a hátad mögött mindjárt csönget a pincér, hogy elkészült a tortillád, az se baj, ha nem rendelted. Fülöp Virág és Ruskó Sándor színháza ez, kicsit költészet, kicsit a magyar valóság görbe tükre. Balkáni jókedv és olasz neorealizmus. Meg is sértődhetnék, de inkább jövő héten is eljövök. Addig pedig Latabár Kálmánt idézném az Állami áruházból: “Most vegyenek kerti törpét, mert aztán nem lesz! Jön a tél, és itt fogunk állni télvíz idején kerti törpe nélkül!”

Vinkó József

hetivalasz.hu