“Na, maga se fog többé zongorázni!” Bővebben a mai Magyar Hírlapban


Kiss Dániel

Kiss Dániel

 

Az emberiség ellen elkövetett bűnök között nincs különbség. Időnként azonban mégis megpróbálják kisebbíteni a kommunizmus bűneit. Ilyenkor az az érzésem támad, hogy Magyarországon még mindig működik a kettős mérce. A kommunizmus egyik áldozatával, Kiss Dániellel – aki Bécsből érkezett felkérésemre –, beszélgettem a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából.


– Recsken töltötte fiatalságának egy részét. Nagyapám egy barátjával, a ma már 90 éves Stern Mendellel, aki szintén Bécsben él. Megrázó számomra az önnel való beszélgetés, mert apám, aki önnel egy korú lenne, ha élne, az utolsó pillanatáig azt sulykolta belém, zsidó vagy, és sose feledd, mások is szenvedtek, nemcsak a nácizmustól, hanem a kommunizmustól is. Hogyan került kapcsolatba az ÁVH-val? Mi volt a bűne?

– Egyetemista voltam, húszéves, és a Pázmányra jártam. Barátaimmal bejártunk az amerikai konzulátusra, ahol lehetett olvasgatni az amerikai újságokat. Egy nap este 9-kor négyen értem jöttek a lakásomra és magukkal vittek az Andrássy út 60.-ba. Mivel tudták, hogy joghallgató vagyok, és hadbírókat akartak toborozni a fiatal jogászokból, megpróbálták ránk fogni társaimmal együtt, hogy kémgyanúsak vagyunk. Diák-összeesküvéssel vádoltak bennünket. Ennek ellenére visszautasítottam az ajánlatukat, ezért aztán internáltak Budadélre, onnan Kistarcsára, végül Recskre. 1953-ban szabadultam, de szabadulásom sem volt olyan egyszerű, mint másoknak.

– Egyike azoknak a recskieknek, aki még szerencsére él, sőt mind a mai napig még dolgozik is Bécsben. Sokan emlékeznek tragikus történetére azok közül, akik önnel együtt megjárták ezt a poklot. Recskről egy alkalommal nyolcan megpróbáltak megszökni, közülük egyedül csak a még élő Michnay Gyulának sikerült eljutnia a „szabad világba”, hogy közreadja, mi is folyik a kommunista Magyarországon. Történetét szinte nem is akarták elhinni először. A nagyapám barátai közül Stern Mendel és Stern Pali is a szökevények között volt. Elkapták őket is, akárcsak a többieket, és nagy árat fizettek a szökésért. A közvélemény nem szeret arról beszélni, hogy zsidók is voltak a recski foglyok között, akik a lágerek poklai vagy a munkaszolgálat után még egy újabb izmus áldozatai lettek Sokszor keresem erre a kettős mércére a feleletet, de egyszerűen képtelen vagyok magyarázatot találni.

– Nézze, az ÁVH-nak a kommunista rendszernek nem számított ki kicsoda, csak egy dolog: megsemmisíteni a rendszer ellenségeit, mi pedig, akik ott voltunk; ki ezért, ki azért, ellenségnek számítottunk.

– Az emberiségnek, de legfőképpen a fiataloknak meg kell tudnia, mi történt Recsken, de – talán éppen a kettős mérce miatt, miszerint a kommunizmus bűnei nem akkora vétkek – hamar felejtünk. Ön szerepelt az Ávósok című filmben, de a film 1993 óta nyilvánosan nem látható, mert bizonyos érdekeket sért. Ez nem kettős mérce?

– Én csaknem húsz évig senkinek nem beszéltem megpróbáltatásaimról. Úgy érzem, bennünket, egykori meghurcoltakat el akarnak felejteni. De mi, akik még élünk, azt a borzalmat, amit ott átéltünk, soha nem tudjuk elfelejteni, mint ahogy azokat a tár­sainkat sem, akik azóta már elhunytak. Sok más tábor is létezett, sok rabbal, és úgy gondolom, akik még élnek közülük, azok sem felejtenek.

– Mi történt önnel Recsken?

– Százötvenen voltunk összezárva a 4-es barakkban. Két szomszédom volt, egy Onódi nevű egyszerű parasztember, és egy Csík Mátyás nevű, aki feldobott, azért, mert miután Ónodi mellettem halt éhen, én csak annyit mondtam, innen soha nem szabadulunk. Két heti fogdát kaptam, nappal dolgoztam, de éjszakánként a fogdán voltam. Volt egy kegyetlen ávós tizedes, magunk közül csak Viplának hívtuk, akinek az volt a szórakozása, hogy éjjelente gúzsba köttetett. Egy éjszaka a fogdán lévő vaskályhához fordíttatott, jól megrakta a tüzet, és elégette a kezem. Szörnyű volt érezni az emberi hús szagát, borzalmas kínokat éltem át. Saját társam, egy Ács nevű, aki a kórházat vezette, de ugyanolyan fogoly volt mint én, nem vett fel, mert azt mondta, aki a fogdán van, azt nem veheti fel a kórházba. Kezelés és gyógyszerek nélkül a kezem egyszerűen elrohadt, és mire a Batthyány téri rabkórházba kerültem, egy Gáti nevű ávós őrnagy sebész közölte velem, nem tudja megmenteni az ujjaimat. Ez az orvos amikor amputálta az ujjaimat, majd egy vödörbe dobta, annyit mondott cinikusan: „Na, maga se fog többet zongorázni.” 1953-ban megkaptam a szabaduló levelemet. De valójában ez mégsem volt szabadulás, mert rögtön a kistarcsai internálótáborba vittek, ahol betettek a fogdába, majd néhány nap múlva egy ÁVH-s ezredes több más tiszt társaságában közölte, hogy mivel a kezem a gúzsbakötés közben leégett, és ezt szabadulásom esetén az imperialisták propagandacélra használhatják, ha beszélek valaha is a történtekről, többéves börtönbüntetést kaphatok. Az egész recski tábor tudott arról, hogy mi történt velem, azt mondta, ha mégis beszélek róla, az ellenem mind bizonyítéknak számít, de ha nem beszélek, akkor békén hagynak, és még rokkantnyugdíjat is kapok. Aláírattak velem egy megállapodást, melyben elismertem, hogy üzemi baleset volt. Szabadulásom után két-három hónappal kaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy 1953. december 22-én felülvizsgálatra jelenjek meg az OTI épületében. Háromtagú bizottság volt jelen, melynek egyik tagja volt az a Gáti nevű ávós őrnagy is, aki engem operált. Felvettek egy jegyzőkönyvet, amelyben az állt, hogy a kistarcsai és nem a recski internálótáborban ért a baleset, 1951. október 21-én. Persze az igazság az volt, hogy 1951. október 21-én, Recsken történt mindez, a fogdán, tehát nem is lehettem Kistarcsán. A hatóságok 1953 decemberében úgy döntöttek, hogy a recski táborról, amely időközben megszűnt, soha nem fognak beszélni, így aztán írásban sem fogják elismerni a létezését. 1956-ban részt vettem a forradalomban, majd Bécsbe emigráltam.


Itt lenne a történetünk vége, de nem hagyhatom ki a gaz valóságot. Azok, akiknek szerepük volt e táborok fenntartásában, a kínzásokban, az emberiség elleni bűntettekben, a kommunista bűnökben, soha sem feleltek bűneikért. Nem úgy, mint a náci bűnösök Nürnbergben vagy a nyilasok, akiket Magyarországon bíróság elé állítottak és elítéltek. Álljon itt néhány név örök mementóként, azok nevei, akik éltek a rendszerváltozás idején, de háborítatlanul, mindenféle bírósági hercehurca nélkül nyugalomban hunytak el azóta: Péter Gábor ÁVH-s altábornagy; dr. Décsi Gyula ÁVH-s ezredes; Piros László ÁVH-s altábornagy, belügyminiszter; Fóris Béla, a recski tábor ÁVH-s parancsnoka, akit a nyolcak szökése után leváltottak; Nagy László operatív csoportvezető, aki később a madridi IBUSZ-kirendeltséget vezette.

Vámos György

Egy hozzászólás to ““Na, maga se fog többé zongorázni!” Bővebben a mai Magyar Hírlapban”

  1. dr. regos peter Says:

    a Vamos Gyorgy surgosen elmehet a bubanatos picsaba es megbaszhatja a kurva anyukajat is.
    nem szegyelli Magat, hogy zsido szarmazasu “ember”-kent a naci Magyar Hirlapot es az ugyancsak fasiszta
    Echo TV-t szolgalja.
    fujj Gyuri, szegyellhetned Magadat!


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: