Abszurd színház

Hungarian National Theatre (hungarian Nemzeti ...

Nemzeti Színház - Budapest

„Színház az egész világ…” – mondja Shakespeare, és neki ebben is igaza lehet, hiszen elég jól ismerte az ember természetét, a történelmet és mindenekelőtt a színházat. Ám vannak helyzetek, amikor egy pillanat alatt véres valóságba csap át a színjáték. Háborúk, tömegkatasztrófák, pusztító járványok idején hirtelen eltűnnek a szerepek, és mindenki csak az egyetlen önmaga lehet, csakis a saját emberi minőségében. Most azonban úgy tűnik, mintha békeidőben élnénk – nem bombáznak, nem kell pincébe bújni, tehát van színház és vannak szerepek, vannak nézők és rendezők, jelmezek és díszletek, vannak fő- és mellékszereplők. Zajlik hát az előadás, zavartalanul és folyamatosan.


Bár háború zajlik most is, így is, csak más eszközökkel. Ez a színház ebben a háborús békeidőben a közélet, és szűkebben: a politika. Ez a mi hazai színházunk folyamatosan abszurd színházat játszik a rendszerváltás óta. Ez az abszurd, a képtelenségek színháza teljesedett ki Gyurcsány főszereplésével az ő uralkodása alatt, amikor is minden szerepet magára vett, rendezőnek is magát igyekezett kijátszani, s a színpadképet is az ő végletesen színes egyénisége formálta. Egy Caligula sem csinálhatta volna jobban. Magabiztos volt a főszerepben, tudta, hogy bátran hazudozhat, csalhat s turkálhat szabadon a közvagyonban, mert akiknek kisebb szerepeket osztogat, akiket megvesz, azok szolgálatára állnak, a közönség pedig úgy elámul, hogy egy ideig mozdulatlanul bámulja, és nem tódul fel a színpadra őt letaszítani onnan. A Caligulák, Nérók és hasonlók azonban előbb-utóbb nagyot buknak. Gyurcsány korábbi szerepében megbukott, de mellékszereplőként még tartja magát, és még dühödtebben szerepel, ordítva, rikácsolva, hadonászva támad, mint legutóbb is a parlamentben. Az abszurd drámát a magáénak, és csakis a magáénak érzi, és ezt akarja egy másik szerepben tovább játszani. Ma már azonban egyáltalán nem magabiztosan, inkább idegesen, túljátszva, túlgesztikulálva, önmagát is túlordítva. Ha eddig csúfot űzött az egész magyar társadalomból, most önmagát nyújtva saját magából űz csúfot. A Gyurcsány-abszurd alighanem a végéhez közelít.

Közben zajlik egy másik hasonló színjáték is a Nemzeti Színházban. Ahogy a magyar élet abszurditása az, hogy egy Gyurcsány lehetett az ország első embere, úgy tartozik a képtelenségek közé, hogy egy másik torz lelkialkat, az Alföldi Róberté kerülhetett éppen a Nemzeti Színház élére. Ha Gyurcsány mint szocialista és mint demokrata se nem szocialista, se nem demokrata, akkor Alföldi Nemzeti Színházáról is elmondhatjuk, hogy az se nem nemzeti, se nem színház. Mert ami ott folyik, az is megcsúfolása a nemzetnek és a színháznak. Ha Gyurcsányt romboló gépezetnek tekinthetjük a politikában, Alföldi ugyanaz a kultúrában. Mindkettő veszélyes és gyomormozdító, és mindkettőben van valamiféle tehetség. A Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója például valószínűleg kiváló főigazgatója lehetne egy vigalmi negyednek, ha volna ilyen, és ott volna efféle beosztás. Ha ott élné ki minden hajlamát az aberráció különböző változataira, akkor az talán a helyén is lenne.

A színház másra való, a Nemzeti Színház kiváltképpen. És klasszikusaink sem arra valók, hogy kétes tehetségű figurák műveiket ocsmányul eltorzítva hívják fel magukra a közfigyelmet. Sem Madách, sem Katona, sem Petőfi, sem Móricz Zsigmond. És történelmi nagyjaink teljesítményét sem az ágyból kell a színpadra vinni. A Nemzeti Színház igazgatójának sem politikai botrány miatt kellene távoznia, hanem tevékenységének természete, működésének milyensége okán, ami messze túlmegy a művészetben gyakori polgárpukkasztáson. Amit ő rákényszerít az intézményre, az nem más, mint az emberi és nemzeti alapértékek semmibe vétele és megcsúfolása az ízléstelenségig. Hogy ebben mennyi a tudatosság, a koncepció, vagy csak egy furcsa színész furcsa kivagyisága az egész, az mindegy, mert az eredmény ugyanaz.

Senkinek a magánéletére nem vagyunk kíváncsiak. Az magánügy, de amit a nyilvánosság elé tár valaki – akár politikusként, akár színházigazgatóként –, amivel árt másoknak, amennyiben ártalmas a közösségre, az közügy. Az pedig végképp abszurditás, hogy a közélet és a közízlés bármelyik területén a rombolást és a rombolót az állam fizeti. Ez az egész jelenséghalmaz pedig a torz liberális ideológia, a mai agresszív, elszemtelenedett liberalizmus egyenes következménye. Ezért van békeidőben háború. Ezt a háborút pedig meg kell nyernünk. Azoknak kell megnyerniük, akik az életet rontó képtelenségeket száműzni akarják a magyar közéletből, és évtizedek önpusztító elámulásai után végre tisztább közéletet és emberibb, rendezettebb magyar társadalmat akarnak. Ha már „színház az egész világ”, legalább legyen jó ízlésű.

Bíró Zoltán
MHO

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: