Kincsek Budapestről – Szenzációs magyar siker: rajtunk a világ szeme

Angol kincsvadászok

Magyar múzeumok kiállításának sikere Londonban

Magyar múzeumok kiállításának sikere Londonban

Kincsek Budapestről címmel de cember 12-ig látható az a kiállítás Londonban, amelyet a magyar Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából tekinthetnek meg az érdeklődők. Több mint ötvenezer látogató, tülekedés és két perc néma Csontváry-áhítat: igazi kultúrdiplomáciai áttörés.

Mégiscsak azok a legjobb beszélgetések, amikor az eső elől fedél alá menekülve akadunk rá a másikra, hiszen a tervbe nem vett találkozás lopott percei gyakran bensőséges élményt nyújtanak. Londonban pedig nincs hiány esőben, s idén a véletlen “találkozás” is létrejött: a brit Royal Academy of Arts egy tervezett időszaki tárlata nem jött össze, a beugró a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László leleményességének köszönhetően egy magyar kiállítás lett. Így a Kincsek Budapestről az egyik legtekintélyesebb térben kapott helyet.

A Royal Academy of Artsnak otthont adó Burlington House nem a méreteivel, hanem kisugárzásával vívta ki nemzetközi rangját: itt, a világ egyik kulturális és divatközpontjában megmutatkozni igazi kiváltság. Ez nem az a környék, ahol a magyar turista vagy angol átlagember elfogyasztja olajos papírba csomagolt fish and chipsét. A London szívében lévő Piccadilly olyan elegáns, hogy alighanem még a szuterénben is ezüst étkészlettel falatoznak az emberek. Mindössze pár száz méter a Hyde Park sarka, ahol tüntetők és önjelölt szónokok tülekednek egymás mellett, s csak egy ugrás a Piccadilly Circus, ahol térítők és szendvicsemberek próbálják túlharsogni a másikat. Itt felkelteni a figyelmet szinte lehetetlen. A magyar kiállításnak mégis sikerült.

Ki itt belépsz…
 
 
 
 
 
 
 

 

 

A kiállítótérbe lépve a hat éve elhunyt művészettörténész, Frank János Tárlatok – Szertartások című kötete jut eszünkbe. A nyitány drámai: a betérőket egy majd’ négy és fél méter magas aranyozott fenyő és hársfa Szent András-oltár fogadja; az ismeretlen mester 1512-es műve még a magyar szem számára is döbbenetes a bensőséges, kék és narancssárga fényben úszó teremben.

David Ekserdjian professzor és Joanna Norman kurátorok ezzel a húzással olyan magasra tették a lécet, hogy szinte aggódni kezdünk, ki tudja-e elégíteni a kiállítás a látogatók feltornázott elvárásait. De nem a méret a lényeg: be kell kukkantanunk az oltár mögé, hogy láthassuk, aggodalomra semmi ok, hiszen az 1500-as évekből származó, Giovan Giorgio Lascarisnak tulajdonított, mindössze 12 centiméter magas hegyikristály női büszt körül is óriási az érdeklődés.

A Szépművészeti és a Nemzeti Galéria nagyvonalúsága miatt a látogatói figyelem a későbbiekben sem lankad: a kétszáz műtárgyból (festmények, grafikák, szobrok) álló tárlat időrendben halad a kora reneszánsztól a XX. századig, a vendégcsalogató Leonardo da Vincitől, Raffaellon, El Grecon, Manet-n és Monet-n át Gauguinig vagy Picassoig.

 
 
 
 
 
 
 

 
 
 
 
 
 
 

 
Csontváry színe-java

 

Minket elsősorban az izgat, mit látnak meg belőlünk, magyarokból a látogatók. Lakonikus és mosolyra fakasztó válaszokat egyaránt kapunk: “Hol voltak ezek a képek eddig?”, vagy a kiállítás egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó darabjánál, az Esterházy Madonnánál: “Raffaello is magyar volt?”. Ő nem – csitítjuk a kedélyeket, de az többeket meghökkent, hogy Munkácsy Mihály Liszt-portréjának tárgyleírásából az derül ki, hogy “Franz Liszt” a mi hazánk fia. Na, mégis tudtunk meglepetést okozni! Sőt egy csöpp értetlenkedést is: a gyakorta skicceket készítő, vígan csevegő londoni múzeumlátogatók ugyanis egy alkotásnál rendre fennakadnak: Csontváry Kosztka Tivadar Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című grandiózus műve némi tanácstalanságot kelt.

“Jó elgondolás volt kölcsönözni a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből, tudatosítani, hogy más érdemes, klasszikus festőink is voltak, mint Mányoki Ádám vagy az Angliában ismertebb Bogdány Jakab, későbbi korokban pedig olyan formabontók, mint Csontváry” – mondja Sárközy Mátyás Londonban élő író, lapunk publicistája. Ugyanakkor Csontváry olyan festő, akit nehezebben sorolnak be, mint Bortnyik Sándort, Ferenczy Károlyt vagy Rippl-Rónai Józsefet. Hiába is keresnénk azonban érveinket nemzeti büszkeségünk, Csontváry mellett, a teremőr váratlanul (Angliában nem kell áhítatosan hallgatni a múzeumokban) belénk fojtja a szót.

Látogatásunk ugyanis éppen november 11-re esett, ezen a napon 11 órakor az Egyesült Királyság két percre elnémul. Ekkor a britek az első világháború befejezésére, illetve az azóta lezajlott háborúkban elesett katonáikra gondolnak. A Royal Academy of Arts is elcsöndesül; Csontváry festménye elé a hallgatás kezdetekor szőke lány lép: látszik rajta, hogy az idei megemlékezést ő Csontváry cédrusának szenteli. Tisztes távolból figyeli a képet, figyelmét mindössze egy-két gyermeki kuncogás zavarja meg. A két perc leteltével a faggatásra csak ennyit mond: “Micsoda színek!”

Angol humor, magyar érdem

“Van olyan művészet, amelyet szokni kell, és időre van szükség az elismeréséhez” – mondja a kurátor, David Ekserdjian. Művészettörténészek értekeznek róla, hogy besorolhatatlansága – a nyugati műkedvelők tanácstalansága ellenére is – alkalmassá teszi Csontváryt arra, hogy nemzetközi sztárrá válhasson. Ki tudja; mindenesetre egy kedves, szőke hívet biztosan szerzett magának az egykori pécsi patikussegéd. Mindössze kétpercnyi csendes odafigyelésre volt szükség hozzá.

A híres skótvicc úgy tartja, hogyha egy csepp benzin ingyen van, egy teli tank csepegtetve éppúgy nem kerülhet semmibe. Elbizakodottak lennénk, ha az angol humort irányadónak vennénk, de a Kincsek Budapestről kiállítás kivételes teljesítmény, s legalább egy cseppel több figyelem jutott most hazánkra. Mindenesetre az országimázs-építés minősített esete, ha a francia Le Monde szerzője e Magyarországról származó kiállítással ajánlja Londont mint úti célt olvasói figyelmébe. Az angliai siker nyomán egy rangos párizsi kiállítóhely a jövő év elején tervez kiállítást a Szépművészeti Esterházy-gyűjteményéből, a Royal Academy of Arts pedig már most kilátásba helyezett egy 2011. június 30-án megnyíló, Magyar fotográfia munkacímen futó tárlatot. Ha utóbbit is sikerül tető alá hozni, Munkácsi Márton, Brassai, Robert Capa vagy Moholy-Nagy László neve mellé többé már biztosan nem kell fortélyosan becsempészni a tárgyleírásba, hogy “magyar”.


NEMZETKÖZI SAJTÓSZEMLE

The Financial Times: “Már két évtized eltelt a bársonyos forradalom (a rendszerváltás) óta, de Közép-Európa vezető múzeumaiban még mindig Csipkerózsika-álmukat alusszák a nagy európai mesterek alkotásai, amelyek a nyugat-európai nagyközönség számára 1939 óta nem voltak láthatók. Egy globálisan összekapcsolt művészeti világban, amelyet az ismert alkotások reprodukciói uralnak, ez a válogatás friss és izgalmas perspektívát kínál.”

The Guardian: “Sohasem láttam még ilyen harmonikus ívű, nagyvonalú kiállítást, melyet ugyanazon ország múzeumai bocsátottak a Royal Academy of Arts rendelkezésére. A tárlat kincsesbánya, teli meglepetésekkel. A látogatók néhány itáliai festő reneszánsz kori varázslatos munkája mellett láthatnak még magyar templomokból kölcsönvett, fából faragott szenteket is, melyek tovább gazdagítják az öreg kontinens képzőművészeti örökségét. Magyar szemszögből is vizsgálva az európai művészet új értelmet nyer.”

Le Monde: “Greco, Goya, Dürer, Veronese vagy éppen Delacroix művei megérnek egy londoni kirándulást.”

 
  
Lukácsy György – Heti Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: